bélyegkép|250px|Az Armory Show plakátja Az Armory Show (hivatalos nevén International Exhibition of Modern Art) egy nagy jelentőségű nemzetközi képzőművészeti kiállítás volt, amelyet 1913. február 17. és március 13. között rendeztek New Yorkban, a 69. hadsereg fegyvertárában (később a tárlat anyagának nagy részét bemutatták Chicagóban és Bostonban is). Ez volt az a tárlat, ahol (a meghívott európai művészek alkotásai mellett) először jelentkezett a szinte teljes amerikai képzőművészet – realisztikus és modern alkotások – egyetlen összefoglaló tárlaton. A kiállítás nagy lökést adott az amerikai művészet fejlődéséhez, a modern amerikai művészet kialakulásához és ahhoz, hogy elszakadjon az európai örökségtől. A kiállítást kísérő példátlan botrányok ellenére lassú változást idézett elő a közönség addigi egyoldalú érdeklődésében, és híveket szerzett a modern művészetnek. Ide vezethető vissza az is, hogy Amerikában ma is sokkal nagyobb a modern, kortárs művészet iránti érdeklődés, mint a világ más részein.
A kiállítás története bélyegkép|Az Armory Show helyszíne Az Armory Show megrendezésének gondolata Alfred Stieglitz fotóművész–galériatulajdonos fejében fordult meg először, aki korábban már rendezett fontos kiállításokat saját „291” nevű galériájában, például 1908-ban Matisse és Rodin, 1909-ben Toulouse-Lautrec, majd 1911-ben Picasso műveiből. 1911-ben négy fiatal művész – Jerome Myers, Elmer Macrae, Walt Kuhn és Fitch Henry Taylor – megbeszéléseket folytatott a Madison Galleryben és Myers műtermében, hogy megvitassák az amerikai művészet aktuális problémáit. A négy művész végül – az akadémiai szemlélet ellenében – létrehozott egy szövetséget az új látásmódot képviselő művészek számára, hogy javítsa kiállítási lehetőségeiket, és segítsen kimozdítani az amerikai képzőművészetet olyan irányba, ami nem követi, hanem vezeti a közízlést. Az egyesület neve Amerikai festők és szobrászok egyesülete (Association of American Painters and Sculptors, AAPS) lett, és számos művész csatlakozott hozzájuk. Az akadémizmust elvető és a modern látásmódot képviselő társaság hamar szükségét látta, hogy bemutassa alkotóit és műveiket a nagyközönség előtt. A kiállítás végül Walter Pach festő-kritikus, Arthur B. Davies festő és Walt Kuhn festő, az egyesület titkára szervezésében valósult meg, de azt nem tudni, ki finanszírozta a hosszas megbeszélések és egyeztetések után megvalósult kiállítást. A szervezők óriási szervező munkával hatalmas anyagot gyűjtöttek össze: 1250 festményt, szobrot és más alkotást, összesen több mint 300 művész munkáját állították ki Európából és Amerikából. A tárlat a hozzáértő válogatás eredményeként tökéletes egységet mutatott: jelen volt a klasszicizmus, az impresszionizmus, a fauvizmus, a kubizmus, az expresszionizmus és az absztrakt művészet is.
bélyegkép|balra|150px|A Lépcsőn lemenő aktra utaló karikatúra (The New York Evening Sun, 1913. március 20.) A tárlaton részt vevő művészek közül néhány: Robert Aitken, George Gray Barnard, Augustus Saint-Gaudens, Daniel Chester French, Marsden Hartley, Walt Kuhn, Abraham Walkowitz, Joseph Stella, J. Alden Weir, Patrick Henry Bruce, Alfred Maurer, James McNeill Whistler, John Henry Twachtman, Albert Pinkham Ryder, Vaszilij Kandinszkij, Ernst Kirchner, Henri Matisse, Constantin Brâncuși, Francis Picabia, Marcel Duchamp, André Derain, Maurice de Vlaminck, Pablo Picasso, Georges Braque, Fernand Léger, Jean Metzinger, Maurice Denis, Pierre Puvis de Chavannes, Odilon Redon, Henri Toulouse-Lautrec, Georges Seurat, Édouard Manet, Claude Monet, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Vincent van Gogh, Paul Gauguin, Paul Cezanne, Pierre Bonnard, Edouard Vuillard, Edvard Munch.
A kiállításon a nagy sajtóvisszhang hatására hatalmas tömegek vettek részt, már a megnyitó estéjén négyezer ember tolongott. A kiállítást John Quinn műgyűjtő nyitotta meg. Egyes alkotások előtt ma már elképzelhetetlen jelenetek játszódtak le, főleg a kubisták termében. Az emberek jó esetben csak kacagtak a műveken, de sok alkotás komoly veszélynek volt kitéve a dühöngő látogatók jóvoltából. Például Marcel Duchamp ma már klasszikusnak számító képét, a Lépcsőn lemenő aktot a rendőrségnek kellett megvédenie a pusztítástól. A sajtó nagy része is támogatója és kiváltója volt ezeknek az indulatoknak, gúnyos írásokat, sértő karikatúrákat jelentettek meg a kiállításról. A Duchamp-alkotásról például azt írták, hogy olyan, mint robbanás egy zsindelyüzemben. Ráadásul az amerikai elnök, Theodore Roosevelt is azt nyilatkozta róla, hogy „Ez nem művészet!”. A kiállítást, bezárása után, Chicagóban (március 24–április 16.) és Bostonban (április 28–május 19.) is bemutatták (bár jó néhány alkotást nem vittek tovább), a fogadtatás pedig nagyjából hasonló volt.
Az Armory Show 50. évfordulóján, 1963-ban emlékkiállítást szerveztek, ahol igyekeztek az eredeti kiállítók fellelhető műveit kiállítani. A kiállítást az 1990-es évek közepén megpróbálták feltámasztani, napjainkban művészeti vásárként működik (The Armory Show International Fair of New Art). 2013-ban, a centenáriumi évre hatalmas kiállítássorozatot terveztek az államok több városában, számos kiadványt jelentetnek meg és különleges online kiállításokat mutatnak be.
A kiállítási csarnok A rendezők a hatalmas méretű csarnokban elhelyezett paravánokkal labirintus-szerű kiállítótermet alakítottak ki, összesen 18 termet (vagy galériát). Az egyes termekben jól átgondolt, bár rendezési hibáktól nem mentes csoportosításban mutatták be az alkotásokat, úgy, hogy a látogatók a hagyományos, realisztikus művektől haladhattak az egyre modernebb alkotásokat bemutató termek felé. Így adódhatott, hogy a kiállítás „legbotrányosabb”, „I” jelű kubista terme az egyik kijárat mellett helyezkedett el.
„A” terem: amerikai szobrászat és díszítőművészet bélyegkép|balra|150px|Abastenia St. Eberle: Fehér rabszolga A nagyméretű „A” jelű terembe belépők először Robert Chanler – a természet és az indián hagyományok ihlette – dekoratív üvegfestményeivel találkoztak (Leopárd és szarvas, Indián, Hopi kígyótánc). A Chanler-képek kitűnő kontrasztot adtak a hagyományos amerikai szobrászok alkotásainak, többek között Robert Aiken (Isten teremtménye), George Gray Barnard (A születés), Andrew Dasburg (Lucifer), Nessa Cohen (Napfelkelte), Mahonri Young (Anya és fia), Arthur Lee (Etióp férfi) szobrainak is. A hagyományos, klasszicista stílusú szobrok mellett kiállítottak olyan alkotásokat is, mint Ethel Myers Kövér nőjét és Gaston Lachaise Kisplasztikáját, amelyek – amellett, hogy kisméretű tanulmányok voltak – némiképp újabb törekvéseket is kifejeztek. Az itt kiállító művészek az „Ashcan School” nevű mozgalom tagjai voltak, akik egyfajta realisztikus ábrázolásmódot tűztek ki céljukul. Ezek közé tartozott Abastenia St. Eberle is, akinek Fehér rabszolga című kétalakos kompozíciója a prostitúció ellen emelt szót, s talán ennek volt köszönhető, hogy a chicagói cenzúrának, a „túl naturalisztikus” nőábrázolás miatt indított vizsgálódását megúszta.
„B” terem: amerikai festészet és szobrászat A terembe betérve a kortárs amerikai szobrászat jeles alkotói szerepeltek műveikkel. Robert Aitken a kiállítás egyik szervezőjéről készült mellszobra nyitja a sort (George Bellows), majd Chester Beach szobra következett (The Unveiling of Dawn). Rodin hatása ezen és több más szobron is megfigyelhető volt, miként az „A” teremben is voltak ilyenek. Érdekes, hogy a szervezők nem hívtak meg olyan neves szobrászokat, akik inkább a neoklasszicizmus amerikai képviselői voltak (Augustus Saint-Gaudens, Daniel Chester French; utóbbi későbbi alkotása a washingtoni Lincoln Memorial). Ugyancsak nem hívták meg azt a Gutzon Borglumot, aki a Rushmore-hegy elnök-arcainak a kifaragója volt.
„C” terem: amerikai festészet
A „C” teremben a kiállítás egyik szervezője, George Bellows képeivel, például a Cirkusz cíművel találkozhattak a látogatók (de alkotásai közül két rajzot az „L” jelű teremben is elhelyeztek). Bellows szociális érzékenysége okán gyakran festett a munkások életével, szórakozásával kapcsolatos képeket, egyik kedvenc témája az ökölvívás bemutatása volt. Bellows volt a National Academy of Design legfiatalabb tagja. Ebben a teremben voltak még Marsden Hartley (Csendélet 2) és Bernard Karfiol (George) képei is. Fontos személyiség volt még itt Maurice Prendergast, aki első amerikaiként próbálkozott a posztimpresszionisták eredményeinek felhasználásával. Képei közül a Crepuscule és a Tájkép alakokkal is szerepelt a tárlaton. Érdekesség, hogy Prendergast a kiállítás alatt és után is vitába keveredett John Sloannal, Robert Henrivel és George Luksszal (az Ashcan realistáival, ők szintén kiállítók voltak az Armory Show-n), akik támadták „modernségét”, mint Amerikától távol álló stílust.
„D” terem: amerikai festészet Marsden Hartley másik csendélete a „C” és a „D” terem közötti válaszfalon volt (Csendélet 1). A festmény jelentős, mert erőteljes és foltszerű színvilágával a posztimpresszionizmus és a navajó indián művészet ötvözését valósította meg. A sajtó erősen kritizálta ezt a szétválasztást, és a kiállításrendezés hibájának rótták fel. Hartley képein felfedezhetők azok a hatások is, amelyek az Európában tett tanulmányútján érték a kubizmus és az expresszionizmus tanulmányozása során (erre utaló tanulmányait az „L” pavilonban helyezték el). A következő kiállító Kathleen McEnery (Cunningham) volt, egyike a nagyon kevés festőnőknek, aki női aktokkal jelentkezett az Armory Show-n (Indulás a fürdőbe, Álom). Charles Sheeler képei (Dáliák és őszirózsák, Tájkép) Cezanne stílusára utalnak, amennyiben ő is kevés színnel és formával alkot egy harmonikus egészet, de visszautal Hartley stílusára is. Marguerite Zorach Tanulmánya (egy portré) és Tájképe a fauvizmust idézi, ami nem is csoda, korábban Párizsban a stílust képviselő John Duncan Fergusson alatt tanult. Zurach munkái után Kenneth Hayes Miller (Pusztaság) és Agnes Pelton (Liános erdő, Kőkor) álomszőtte képei következtek. Miller neves művésztanár volt, sok híressé vált alkotó volt a növendéke a New York-i Art Students League-ben. Pelton az impresszionista stílust kombinálta a miszticizmussal.
„E” terem: amerikai festészet Ez a terem Arthur B. Davies és Walt Kuhn, az Armory Show két másik főszervezője munkáiból adott válogatást. Davis sok elismerést kapott a kiállításért is és a festményeiért is. Ugyanakkor kritikai hangok is elhangzottak, elsősorban a meg nem hívott amerikai festők miatt. Hegyláncok és Reggel című képei eltérő stílust mutatnak: előbbi egy könnyed és visszafogott koloritú tájkép, utóbbi egy színgazdag, kissé van Gogh-ra emlékeztető festmény. Davis ebben az időben már készített kubista jellegű alkotásokat is, de a kiállításon még nem mutatta be őket. Kuhn, aki újságrajzolóként kezdte pályafutását, portrékkal és cirkuszi jeleneteket ábrázoló képekkel volt jelen. Abraham Walkowitz és Joseph Stella képei szintén ebben a teremben voltak kiállítva (A sugárúton illetve Csendélet). Walkowitz, kiállított képei alapján, Cezanne és Matisse munkáiból merített. Joseph Stella munkásságára komoly hatással volt az Armory Show, a modern festmények hatására 1913 végétől Vaszilij Kandinszkij stílusára emlékeztető sorozatot készített. Ebben a teremben állított még ki Florence Barkley is (Jerome Avenue Bridge).
„F” terem: amerikai festészet bélyegkép|J. Alden Weir: Vörös híd Az „F” jelű teremben helyezték el az amerikai impresszionistákat. Childe Hassam (a „Tízek” művészcsoport tagja) öt olajképpel szerepelt, ezek egyike A Spanyol lépcső volt. A „Tízek” többi tagja más termekben voltak szétszórva: például John Twachtman a „P”, J. Alden Weir az „E”, Karl Anderson pedig az „M” galériában szerepelt. Az „F”-ben állították ki Homer Boss képeit (Föld és víz, Fiatal nő kékben és aranyban). Daniel Putnam Brinley ugyan nem volt a „Tízek” tagja, de stílusa hasonló volt (The Paeony Garden). Patrick Henry Bruce, John Marin (St. Paul’s) és Alfred Maurer állított még ki a Show-n.
„G” terem: angol, ír és német festmények és rajzok