A szárd–francia–osztrák háború 1859 áprilisában robbant ki a Szárd–Piemonti Királyság és a vele szövetségre lépett második Francia Császárság, valamint az Osztrák Császárság között. A háborút Cavour gróf, a szárd királyi kormány miniszterelnöke készítette elő, a Savoyai-ház hatalmának kiterjesztése és az itáliai Habsburg és Bourbon birtokok megszerzésének szándékával. Az expanzió tervéhez elnyerte III. Napóleon támogatását is, így a konfliktus európai nagyhatalmi összeütközéssé fejlődött. A szárd királyi hadsereghez (a „piemontiakhoz”) az olasz egységmozgalom (Risorgimento) híveinek tömegei is csatlakoztak. A szemben álló haderőket az uralkodók személyesen vezették.

A Piemont és Lombardia területén 1859 májusa és júliusa közt lefolyt hadjárat során az osztrák haderő jelentős csatákban véres vereségeket szenvedett, ami megnyitotta az utat Itália egyesítése előtt. A rendkívüli emberveszteségek miatt a két császár fegyverszünetet, majd békét kötött, melynek értelmében Ausztria kivonult Lombardiából, amelyet Franciaország átengedett II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak, cserébe megkapta Savoyát és Nizzát. A békekötést követő évben, 1860-ban megdöntötték a toszkánai, parmai, paviai és modenai hercegségeket és a Nápoly-Szicíliai Királyságot, területeiket a Szárd–Piemonti Királyság kebelezte be. 1861-ben megalakult az egyesített Olasz Királyság.

A szárd–francia–osztrák háborút osztrák és német történészek szárd háborúnak (Sardinischer Krieg) vagy itáliai hadjáratnak (Italienfeldzug) nevezik. Az angolszász szakirodalomban francia–osztrák, néha osztrák–szárd háborúként szerepel. Az olasz történészek a nemzeti egységért vívott háborúk sorába helyezve második olasz függetlenségi háborúnak (seconda guerra di indipendenza italiana) nevezik. A francia történészek egyszerűen csak az 1859-es itáliai hadjáratnak (campagne d'Italie) vagy itáliai háborúnak (guerre d’Italie) hívják. Magyarországon az osztrák–francia, vagy piemonti–osztrák–francia háború elnevezés is használatos.

Előzmények A Szárd–Piemonti Királyság először az 1848–49-es forradalmak idején próbálkozott Lombardia és Veneto elfoglalásával, az észak-itáliai hercegségek megszerzésével. Az olasz történetírás ezt a háborút első függetlenségi háborúnak nevezi. Károly Albert király hadserege azonban vereségeket szenvedett Radetzky tábornagy seregeitől. Az Osztrák Császárság ekkor még szilárdan meg tudta védelmezni észak-itáliai érdekeltségeit.

Károly Albert fia, II. Viktor Emánuel király azonban nem tett le az expanziós tervről, hogy az itáliai fejedelemségeket saját koronája alatt egyesítse. Az egyesítést az olasz nemzeti mozgalom, a Risorgimento hívei, és az itáliai liberálisok is támogatták. A király és miniszterelnöke, Cavour gróf a háborús kudarcból azt a (megalapozott) következtetést vonta le, hogy a kis Szárd–Piemonti Királyság saját erejéből nem képes szembeszállni az osztrák nagyhatalommal. Cavour ezért szövetségeseket keresett. Erősítette kapcsolatait Angliával és Franciaországgal. Csapatokat küldött a krími háborúba (1853–56).

A háborút lezáró párizsi békekonferenciát kísérő háttértárgyalásokon Cavour felvetette az olasz egyesítés kérdését. A nagyhatalmak elfogadták az egyesítés szükségességét, de mivel bármilyen akció a Habsburg Birodalom területi épségét csorbította volna (Lombardiában és Venetóban), mind Nagy-Britannia, mind Franciaország elzárkózott az Ausztria elleni fegyveres fellépéstől. Cavour úgy ítélte, III. Napóleon császárt erősen aggasztja az Itáliában lappangó forradalmi hangulat átterjedésének veszélye. Cavour arra a következtetésre jutott, hogy III. Napóleont rá tudja venni az itáliai beavatkozásra.

1858. január 4-én az olasz Felice Orsini bombamerényletet kísérelt meg III. Napóleon ellen. A tett erős visszhangot váltott ki az európai udvarokban, magát III. Napóleont lelke mélyéig megrendítette. Arra a következtetésre jutott – nem utolsósorban Cavour sugalmazására –, hogy támogatnia kell a Savoyai-ház terjeszkedő politikáját, mivel az olasz egység megvalósulása, egy közös uralkodó erős kezű kormányzása megfékezné az itáliai forradalmi mozgalmakat, erősítve a francia monarchia biztonságát.

A háború Előkészületek III. Napóleon és Cavour 1858. július 21-én a lotaringiai Plombières-les-Bains fürdőhelyen, a Hercegi Pavilonban („Pavillon des Princes”) találkoztak. Titkos katonai szövetségi szerződést írtak alá, amelyben a császár elkötelezte magát a Szárd–Piemonti Királyság megvédelmezésére osztrák támadás esetén. Cavour bejelentette igényét egész Észak-Itáliára. A császár elfogadta az olasz konföderáció tervét a pápai állam sérthetetlenségének garantálásával. Cserébe a Szárd–Piemonti Királyság lemondott a Savoyai-ház törzsbirtokáról, a Savoya hercegségéről, és a Nizzai Grófságról a Francia Császárság javára. A titkos szövetségtől mindkét szerződő fél ígéretes előnyöket várt: a szárd–piemonti korona alá juttatni Itáliát, és meggyengíteni Franciaország ősi ellenségét, a Habsburg Birodalmat.

Az uralkodók szövetségét dinasztikus házasságkötéssel is megpecsételték: Napóleon herceg („le prince Napoléon”), azaz Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte tábornok (1822–1891), Jérôme Bonaparte fia, a császár unokafivére, akit gyermekkori beceneve után csak „Plon-Plon generálisnak” csúfoltak, 1859. január 30-án feleségül vette Mária Klotild szárd királyi hercegnőt (1843–1911), II. Viktor Emánuel király legidősebb leányát.

jobbra|bélyegkép|400px|Az itáliai hadszíntér a csatahelyekkel

A háború kirobbanása Cavour gróf és III. Napóleon császár politikája ezután arra irányult, hogy Ausztriát ügyes katonai és politikai provokációkkal Piemont megtámadására sarkallják. A diplomáciai testület – és az osztrák küldöttség – tagjai előtt 1859. január 1-jén elmondott újévi üdvözlő beszédében III. Napóleon nyíltan provokálta az Osztrák Császárságot.Heinz Rieder: Napoleon III. Abenteuer und Imperator, 231. old. Hamarosan II. Viktor Emánuel is hasonlóan fenyegető hangnemet ütött meg egy nyilvánosan elmondott beszédében. A következő hónapban Cavour kormányintézkedése provokálta az Osztrák Császárságot. Hazahívták az osztrákok által körözött Mazzinit és Garibaldit, utóbbit megbízták egy hegyivadász hadtest (Cacciatori delle Alpi) szervezésével, ennek soraiba a Lombard–Velencei Királyságból átszökött osztrák alattvalókat is toboroztak, nyilvánosan. A szárd–piemonti hadsereg több provokatív manővert hajtott végre Piemontnak Lombardiával határos vidékén. Ezek hatására az osztrák államvezetésben a háborús párt kerekedett felül, megkezdődött a háborús készülődés. Ez kiváló ürügyet adott Franciaországnak, hogy a közvélemény felé az osztrák támadástól fenyegetett Szárd–Piemonti Királyság védelmezőjének szerepében léphessen fel. Cavour titkos politikai manőverei meghozták gyümölcsüket, sikerült Ausztriát rábírnia, hogy elsőként támadjon.

A nagyhatalmak összeütközését a nemzetközi diplomácia igyekezett megelőzni. 1859 márciusában a Egyesült Királyság párizsi nagykövete, Lord Cowley (1804–1884) Bécsbe utazott, de békítő kísérlete kudarcba fulladt. Oroszország egy nemzetközi békekongresszus összehívására tett javaslatot. Az osztrák kormány értesülve az ellene irányuló plombières-i megállapodásról, tévesen úgy ítélte, hogy a konfliktus okozója valójában a Francia Császárság, amely a szárd elterelő akcióval csak saját fegyverkezését kívánja leplezni. Úgy döntöttek, gyors preventív csapással elintézik a Szárd Királyságot, hogy lépéselőnybe kerüljenek a tényleges ellenféllel, Franciaországgal szemben. Április 19-én az osztrák követ Torinóban ultimátumot nyújtott át a Szárd–Piemonti Királyságnak, amelyben az ország teljes, egyoldalú demilitarizálását követelte 3 napon belül, továbbá azt, hogy az ország mondjon le a tervezett kongresszuson való részvétel jogáról. Ausztria e két előfeltételhez kötötte a tárgyalásokat. A teljességgel elfogadhatatlan ultimátumot – mint arra számítani lehetett – a szárd kormány természetesen elutasította.

A háború kitörésének küszöbén, április 20-án Ferenc József leváltotta túl liberálisnak tartott öccsét, Ferdinánd Miksa főherceget a Lombard–Velencei Királyság főkormányzói tisztségéből, helyére gróf marosnémeti és nádaskai Gyulay Ferenc József cs.-kir. táborszernagyot nevezte ki.

Ausztria haditerve szerint a szárd hadsereg gyors leverése után az Osztrák Császárság és a Német Szövetség egyesített hadereje a Rajnához vonult volna, egy Franciaországra mérendő főcsapásra. Poroszország azonban egyelőre nem kívánt részt venni a Franciaország elleni háborúban, és Bismarck sugallatára a Német Szövetség többi állama is távol maradt a konfliktustól. Ausztria egyedül maradt, így Észak-Itália vált a fő hadszíntérré, az osztrák főerőt itt vonultatták fel, a szárd–piemonti csapatok ellen.

A szemben álló erők A itáliai francia haderő állt, 5 hadtestbe tagolva: Az I. hadtestet Achille Baraguey d’Hilliers, a II. hadtestet Patrice de Mac-Mahon, a III. hadtestet François Certain de Canrobert, a IV. hadtestet Adolphe Niel tábornok vezette. Az V. hadtest parancsnoka Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte tábornok volt, („le Prince Napoléon”). A hadjáratban részt vett a Császári Gárda (Garde Impériale) is, Auguste Regnaud de Saint-Jean d’Angely tábornok vezetése alatt. Az egész felvonuló francia haderőt maga III. Napóleon császár irányította.

A Szárd–Piemonti Királyság hadserege katonát számlált, 5 hadosztályba sorolva. A hadsereget II. Viktor Emánuel király vezette Alfonso La Marmora tábornokra támaszkodva.

Az Osztrák Császárság itáliai hadserege (Südarmee) számlált, főparancsnoka Gyulay Ferenc táborszernagy volt. A létszám felénél kevesebbet tettek ki a német–osztrák nemzetiségűek, a haderő zömét a Habsburg Birodalom különböző nemzetiségű népei, főképp a magyarok adták. (Fontos megjegyezni, hogy az Osztrák Császárság 1849 utáni háborúiban több magyar katona veszítette életét, mint az 1848–49-es szabadságharc során).

Hadi események Az ultimátum április 23-án lejárt, de Ausztria 3 nappal meghosszabbította annak határidejét. Április 26-án Ausztria hadat üzent a Szárd–Piemonti Királyságnak. Ferenc József utasítására az osztrák Déli Hadsereg Gyulay táborszernagy parancsnoksága alatt április 29-én átkelt a Tessin (Ticino) határfolyón, és három helyen benyomult Piemontba. Az ultimátum meghosszabbításából eredő késedelem, és a támadási parancs további késleltetése súlyos stratégiai hibának bizonyult, mert a francia hadsereg – megelőzendő a gyors osztrák támadást – már április 23-án, 3 nappal az osztrák hadüzenet előtt megkezdte a bevonulást Piemontba. Gyulay stratégiai előnye elveszett.

Az osztrákok május elejére már 50 km-re megközelítették Torinót. Gyulay egyenként akarta megverni a két haderőt még az egyesülés előtt, de Ferenc József császár egyetlen döntő csatát kívánt. Utasítására Gyulay visszavonult a Mincio folyóhoz, elmulasztva a kedvező alkalmat. A osztrák csapatok Biella és Pavia között hosszú, elnyújtott vonal mentén foglaltak állást. Innen azonnali offenzívát indíthattak volna Torino felé, hogy szétverjék a Szárd–Piemonti Királyság kis létszámú, gyenge haderejét még a francia csapaterősítések megérkezése előtt. Elfoglalhatták volna a stratégiai fontosságú Novi Ligurit a Ligur-tenger partján, elvágva ezzel az egyetlen katonai felvonulási útvonalat, ahol a francia haderő megkerülhette az Alpokat, és segítséget hozhatott a piemonti hadseregnek. Gyulay azonban tétlenül várakozott, miközben Viktor Emánuel csapatai napról napra erősödtek az egész Itáliából hozzá özönlő önkéntesek révén. Hamarosan, május 14-én III. Napóleon is megérkezett csapataival az alessandriai táborba, és átvette az egyesült haderők közös főparancsnokságát.