A Small FacesAz együttes neve elé gyakran – helytelenül – The névelőt írnak. egy brit rockegyüttes volt, melynek zenéjére nagy hatást gyakorolt az amerikai rhythm and blues. Az együttest 1965-ben alapította Steve Marriott énekes-gitáros, Ronnie Lane énekes-basszusgitáros, Kenney Jones dobos és Jimmy Winston billentyűs; Winston helyét meg abban az évben Ian McLagan vette át.
A köztudatban a Small Faces az 1960-as évek egyik legelismertebb és legnagyobb hatású mod együtteseként maradt meg. Legismertebb slágereik az Itchycoo Park, a Lazy Sunday, az All or Nothing és a Tin Soldier. 1967-től az együttes zenéje kezdte magába olvasztani a pszichedelikus rock jegyeit is, melynek legismertebb példája a rockzene egyik első konceptalbuma, az 1968-ban megjelent Ogdens’ Nut Gone Flake. A Small Faces 1969-es feloszlása után Steve Marriott megalapította Humble Pie nevű együttesét. Három társa a The Jeff Beck Group két tagjával, Rod Stewarttal és Ronnie Wooddal Faces néven zenélt tovább.
A Small Faces dalait az együttes rövid, mindössze négy évig tartó pályafutása ellenére az 1960-as évek második felének legjobb mod és pszichedelikus felvételei közé sorolják. Az együttes munkássága nagy hatást gyakorolt az 1990-es évek britpop-mozgalmára is. 1996-ban a Small Facest Ivor Novello-díjjal jutalmazták az Outstanding Contribution to British Music életműdíj-kategóriájában.Hewitt, Hellier, p. 297 2012-ben a Small Faces és a Faces együtteseket egyszerre iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame legendái közé.
Története A kezdetek Ronnie Lane és Steve Marriott 1965-ben találkozott, amikor Marriott a Manor Park-i J60 Music Barban dolgozott. Lane az apjával, Stannel ment az üzletbe, hogy egy basszusgitárt vegyen. Vásárlás közben beszélgetni kezdett Marriott-tal, majd annak házában zenét hallgattak. Szinte azonnal elhatározták, hogy együttest alapítanak, melybe barátaikat, Kenney Jonest és Jimmy Winstont is meghívták; Marriotthoz hasonlóan Winston is gitáros volt, de átváltott az orgonára. Az új együttes a Manor Park-i The Ruskin Arms nevű kocsmában próbált, melynek tulajdonosai Winston szülei voltak; nem sokkal később már környékbeli pubokban és klubokban is felléphettek. Marriott egyedülálló, erőteljes hangja révén az együttes egyre nagyobb ismertségre tett szert. Elkie Brooks énekesnőt lenyűgözte Marriott hangja és színpadi szereplése, ezért egy helyi klubtulajdonos, Maurice King figyelmébe ajánlotta az együttest. King szintén megkedvelte őket, így megpróbált több londoni és vidéki koncertet szervezni nekik.
Az együttes repertoárja ekkoriban olyan klasszikus rhythm and blues és souldalokból állt, mint a Jump Back, James Browntól a Please, Please, Please, Smokey Robinsontól a You’ve Really Got a Hold on Me és Ben E. Kingtől a Stand by Me. Ezeken kívül két eredeti Marriott–Lane-dalt is játszottak: a Come on Childrent és a „gyorsítós”Angolul speed-enhanced, ami a szlengben speednek nevezett amfetaminra utal. E too D-t, amit Marriott példaképei, Otis Redding és Bobby Bland stílusában énekelt. Az E too D címét a dal akkordmenete adta; eredeti címe valójában E to D, amit valószínűleg elírtak. A két dal az együttes Small Faces című bemutatkozó nagylemezére is felkerült.
Az együttes első vidéki koncertje egy sheffieldi munkásklubban volt, ahonnan három dal után kirúgták őket. A közönség nagy része Teddy boyokból és részeg munkásokból állt. A csalódott zenészek ezután a közeli mod stílusú King Mojo Clubba mentek át, és felajánlották, hogy ingyen játszanak. Műsorukkal komoly sikert arattak a helyi mod közönség körében. Amikor a londoni The Cavern Clubban játszottak, az épp a városban élő Sonny & Cher duó is támogatta őket.
A Decca Recordsnál A Small Faces menedzseri szerződést kötött Don Ardennel, akinek révén a Decca Recordshoz kerültek. A Deccánál energikus mod és soul stílusú kislemezek sorát jelentették meg. Első kislemezük 1965. augusztus 6-án jelent meg, rajta a Whatcha Gonna Do About It című dallal, ami a brit kislemezlista Top 15-je közé került. A hangszerelés Marriott és Lane műve – a gitárriffet Solomon Burke Everybody Needs Somebody to Love című dalából „kölcsönözték”. A szöveget Ian Samwell, a The Shadows tagja írta.Hewitt, Hellier, p. 93–94 Az együttes második kislemeze, Marriott és Lane I’ve Got Mine című dala nem tudta megismételni az előző sikerét. Ugyanebben az évben a Small Faces önmagát alakította a Dateline Diamonds című bűnügyi filmben, filmbeli menedzserük pedig Kenneth Cope volt. Arden ötlete alapján a filmben eljátszották az I’ve Got Mine-t, ám a film premierje késett, a dal pedig nem került fel a slágerlistára.
Nem sokkal ezután Jimmy Winston elhagyta az együttest. A leggyakoribb magyarázatok szerint több nézeteltérése volt Marriott-tal, illetve nem volt annyira tehetséges, mint zenésztársai. Egy szóbeszéd szerint azért kellett távoznia, mert magassága ártott az együttes egységes megjelenésének (a többiek nagyjából 165 cm magasak voltak). Az együttes neve egyébként Marriott egyik nőismerősétől ered, aki szerint a négy zenésznek „kis arca” (angolul small faces) volt. A név megtartásában az is közrejátszott, hogy a mod szlengben face (arc) szóval illették a népszerű, divatos embereket. Kenney Jones egy 2000-ben készült interjúban azt mondta, hogy Winstonnak azért kellett mennie, mert „nem elégedett meg a szerepével és versenyezni akart Steve Marriott-tal”. Winston helyét Ian McLagan vette át, aki mind tehetségét, mind magasságát tekintve tökéletesen beleillett az együttesbe.
Az új felállás első kislemeze, a Sha-La-La-La-Lee 1966. január 28-án jelent meg, és a brit kislemezlista harmadik helyét érte el. A dalt Mort Shuman (több Elvis Presley-dal szerzője) és Kenny Lynch énekes írta. Negyedik kislemezük, Marriott és Lane Hey Girl című dala a tizedik helyet érte el. Arden biztatására – az eredeti szerzeményekért járó magasabb tiszteletdíj érdekében – ekkortól kezdték kettejüket az együttes fő dalszerzőiként jelölni. 1966. május 11-én jelent meg az együttes első nagylemeze, a Small Faces, ami a brit albumlista harmadik helyét érte el. Az együttes népszerűsége rohamosan nőtt, gyakori fellépők voltak a Ready Steady Go!, a Top of the Pops és más brit zenei műsorok színpadán, valamint folyamatosan turnéztak az Egyesült Királyságban és Európában. A Small Faces 1966 augusztusában jutott népszerűsége csúcsára, amikor ötödik kislemezük, az All or Nothing a brit kislemezlista élére került, és 10 hétig őrizte ezt a pozíciót. Marriott anyja, Kay szerint a dalt Steve és menyasszonya, Susan Oliver szakítása ihlette. Az All or Nothing sikere nyomán az együttes lehetőséget kapott, hogy a The Lovin’ Spoonful és a The Mamas & the Papas társaságában az USA-ban turnézzon. A lehetőséggel azonban nem élhettek, mert az Ian McLagan ellen drogfogyasztás miatt elrendelt eljárás részletei nyilvánosságra kerültek.Twelker, p. 42
Annak ellenére, hogy a Small Faces volt az egyik legjobban fizetett koncertező együttes az országban, valamint négy Top 10-es kislemezt is megjelentettek, anyagi helyzetük különösen rossz volt. Gyanították, hogy Arden nem fizette ki teljes járandóságukat, felvételeik kiadásáról pedig az együttes megkérdezése nélkül döntött. Bár az 1966 novemberében megjelent My Mind’s Eye című kislemez negyedik lett a slágerlistán, az együttest dühítette, hogy menedzserük egy félkész demófelvételt bocsátott a kiadó rendelkezésére. Azt is nehezményezték, hogy túl sok koncertjük volt (esténként akár három is), emiatt pedig nem maradt idejük új dalok írására. Arden nem volt hajlandó több pénzt fektetni a stúdióidőbe, pedig az együttes ekkoriban már komolyabb, zeneileg érettebb felvételeket akart készíteni; a menedzser kizárólag a zenészszakszervezet által előírt, szünetekkel együtt három órányi stúdióidő költségeit állta, remélve, hogy ezalatt legalább egy dal elkészül. Arden – helyzetét javítandó – megpróbálta a zenészek szüleivel elhitetni, hogy gyerekeik heroinfüggők. Ezután az együttes viharos körülmények között szakított Ardennel és a Decca Recordsszal.
Az Immediate Recordsnál 1967 elején, a Deccával való szakítás után az együttes szinte azonnal ajánlatot kapott az újonnan alapított Immediate Recordstól, amit Andrew Loog Oldham, a The Rolling Stones menedzsere hozott létre. A vég nélküli koncertezés helyett a londoni Olympic Studiosban gyakorlatilag korlátlan stúdióidőt kaptak, Glyn Johns hangmérnökkel végzett munkájuk eredményeképp pedig zenéjük még érettebbé vált. Első kislemezük új kiadójuknál a merész Here Come the Nice volt, ami saját amfetamin-használatukról szólt, és – a speedre tett nyílt utalás ellenére – csodával határos módon sikerült átjutnia a cenzúrán. Ezt követően jelent meg második, ugyancsak a Small Faces címet viselő albumuk. Bár nem ért el olyan magas helyezést, mint az előző (az albumlistán a 21. lett), zeneileg sokkal kifinomultabb volt, így az együttesnek sikerült pályatársaik elismerését is kivívnia. Az album az USA-ban There Are but Four Small Faces címmel és némileg eltérő tartalommal jelent meg.
Ugyanekkor a Decca megjelentette a From the Beginning című válogatást, melyen a régi slágerek mellett korábban kiadatlan felvételek is voltak. Az albumra az Immediate Records számára újra felvett dalok korábbi változatai (például a My Way of Giving Chris Farlowe számára készült demója és az Apostolic Interventionnek adott (Tell Me) Have You Ever Seen Me) is felkerültek. Az album egyik különlegessége a koncerteken gyakran játszott Baby, Don’t You Do It, melyen Jimmy Winston énekelt és gitározott.
Az 1967 augusztusában megjelent Itchycoo Park a Small Faces egyik legismertebb dala, az egyetlen, ami az USA-ban is sláger lett (ott a kislemezlista 16. helyet érte el). Ez a dal volt az egyik első brit zenei felvétel, melyen a flanging nevű effekt hallható. Az együttes következő kislemeze az eredetileg P. P. Arnold számára írt Tin Soldier volt, melyen Arnold háttérvokált énekelt; a dal népszerűségében vetekszik az Itchycoo Parkkal. Az Immediate valószínűleg a dal amerikai Top 100-as kislemezlistán való gyenge szereplése miatt (csupán a 73. helyig jutott) hagyott fel az együttes tengerentúli népszerűsítésével.
Az 1968 áprilisában megjelent Lazy Sunday egy cockney music hall stílusú dal, amit az együttes kérése ellenére adtak ki kislemezen. Marriott csupán tréfának szánta, mert a hangos zene miatt folyton reklamáló szomszédok nyugalma érdekében rendszeresen ki kellett költöznie bérelt lakásaiból. A dal a kislemezlista második helyét érte el, de a zenészek továbbra is nehezményezték, hogy zenéjüket egy, a stílusuktól túlzottan távol álló felvétellel reklámozzák. 1994-ben jelent meg a Blur Parklife című dala, amit a Lazy Sunday ihletett.
1968. május 24-én jelent meg a Small Faces mára már klasszikussá vált Ogdens’ Nut Gone Flake című albuma, mely az együttes pályájának csúcsát jelentette. Ennek volt először kerek borítója, melyet úgy terveztek, hogy egy valódi dohányosdobozra emlékeztessen. Az Ogdens’ hat hétig állt az albumlista élén, az USA-ban viszont csak a 159. helyet érte el.
A „kétfelvonásos” konceptalbum első oldalán hat dal volt, második oldalán pedig egy pszichedelikus mese kapott helyet. A mese Happiness Stanről szól, aki meg akarja találni a fogyó Hold eltűnt részét. A történetet Stanley Unwin narrálta, bár az együttes először Spike Milligant kérte fel a feladatra.