bélyegkép|270px|Nemzetiségek aránya Magyarországon (Erdéllyel együtt, de Horvátország nélkül) az 1840-es évek elején Magyarország népességének többségét a 19. században már régóta a nem magyar nemzetiségű lakosság adta. A legnépesebb nemzetiségek a románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok és ruszinok voltak. Ezen nemzetiségek különbözőképpen, általában nem is egységesen viszonyultak az 1848-as magyar forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz. Erdélyt leszámítva, ahol a románok és a szászok a Magyarországgal való egyesüléstől addigi egyenjogúságuk elvesztését féltették, kezdetben általában támogatták a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait. Később azonban a nemzetiségiek egy része különböző okok miatt szembefordult a magyar szabadságharccal, hozzájárulva annak végső vereségéhez.

Egy részük az 1848-as forradalom hatására elérkezettnek látta az időt saját nemzeti önállóságuk, vagy legalábbis részleges autonómiájuk eléréséhez. A magyar kormányzat a politikai nemzet és az unitárius állam elvének értelmében, valamint a Magyar állam teljes szétesésétől való félelmében megtagadta a politikai autonómiát, és így az udvar a magyar szabadságharc ellen fordíthatta őket. Másik részük a jobbágyfelszabadítás ellenére megmaradó paraszti elégedetlenségekből kiindulva fordult a hatalom, vagyis Magyarországon a magyarság ellen. Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, dunamenti svábok és bunyevácok. Ezen kívül az országban elszórtan jelenlévő kisebbségek mint romák, az örmények és a zsidóság is a magyarokat segítették.

Bár a forradalom és szabadságharc idején nagyszámú román, szerb, horvát és szlovák felkelő harcolt a forradalom soknemzetiségű hadserege ellen, a honvédseregben 30-40 ezer szlovák, 25 ezer román, s valamelyest kevesebb (de szintén sokezer) horvát és szerb honvéd harcolt. Egy részük sorozással került a honvédseregbe, de az önkéntesek száma is igen magas volt a körükben. A szlovákok számaránya a honvédseregben meghaladta az országban becsült számarányukat. A románok közül leginkább magyarországi (partiumi) románok csatlakoztak a forradalomhoz. Számos általános és egyedi ok mellett döntőnek tűnik, hogy ott, ahol nagybirtokrendszer alakult ki a forradalom előtt, a felszabaduló nemzetiségi jobbágyok a meglehetősen vékony polgári és értelmiségi csoportok mellett jóval nagyobb arányban álltak a forradalom mellé, mint az elmaradottabb vidékeken, ahol ráadásul a Habsburg-propaganda is hatásosabb volt.

A nemzetiségi nacionalizmus és a bécsi udvar érdekszövetsége A Magyar Királyság egyes román, szerb és szlovák értelmiségei már a 18. században megfogalmazták nemzeti programjukat, erősen magyarellenes éllel, sok esetben a bécsi udvar passzív támogatásával. A magyarországi nemzetiségek hatalmi igényeiket két érvvel támasztották alá: az adott régióban régebb óta élnek a magyaroknál, ráadásul „ősi földjükön” jóval többen vannak a magyaroknál.

1791-ben, illetve 1792-ben keletkezett az erdélyi román értelmiség két folyamodványa, melyekre Supplex libellus Valachorum Transsilvaniae (magyarul: „Az erdélyi oláhok kérelme”) címen szokás utalni. Már Micu-Klein püspök (elhunyt 1768-ban) megfogalmazta a románok ősfoglalásának elméletét.

Ezzel egy időben egy pozsonyi jezsuita, a szlovák Szklenár György (1745–1790) elkészítette Vetustissimus Magnae Moraviae situs et primus in eam Hungarorum ingressus et incursus c. munkáját, melyben a Felvidéken élő szlovákokat Szvatopluk morváitól eredeztette.

A 18. századi szerbek körében irodalmi-történetírói mozgalom indult annak érdekében, hogy a délvidéki szerb kolostorok és a betelepült szerbek ősi mivoltát alátámasszák.Takács Miklós: Ősszerbek a Kárpát-medencében?

Ugyan a bécsi udvar a 18. század végén nem teljesíthette a nemzetiségi mozgalmak fő követeléseit (azok megvalósulása a birodalom végét jelentette volna), ellenben a nemzetiségi törekvéseket kiválóan felhasználta a magyar nemesség ellen. 1790-ben a magyar rendi országgyűlés eredetileg egy független magyar államot hozott volna létre nemesi vezetéssel. Válaszul az osztrák kormányzat felkarolta a magyarországi nemzetiségi- és parasztmozgalmakat (felkelésre buzdító pamfletek kiadásával), mire a magyar rendek visszakoztak és feladták követeléseik nagyobb részét.

Mind a Habsburg-párti történészeknél, mind a magyarsággal szomszédos népek irodalmában megjelenik azon téveszme, hogy az 1848–49-es konfliktus a korabeli magyar vezetőknek (elsősorban Kossuth Lajosnak) köszönhető, akik elutasították a nemzetiségek nyelvhasználati- és autonómiaigényeit. Valójában a román, szerb és szlovák nacionalizmus már az 1790-es években terjedőben volt (egyelőre szűkkörű irodalmi mozgalomként). Például 1792-ben hozták létre Nagyszombat városában a Szlovák Tudományos Egyesületet, melyet a katolikus egyház erkölcsileg és anyagilag is támogatott. Az egyesületnek 446 tagja volt, 86,5%-uk volt katolikus pap.Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése. Tanulmányok a szlovák „nemzeti ébredés” és a reformkori szlovák—magyar viszony történetéből. Eger, 2005. 24. o. Míg a bécsi udvar a francia forradalom éveiben egy magyar felkeléstől rettegett, addig a hazai nemzetiségek szabadon létrehozhatták irodalmi egyesületeiket és könyvkiadóikat.

A románság függetlenedési törekvései A románság helyzete Magyarországon és Erdélyben bélyegkép|250px|19. századi román parasztok népviseletben

A Magyar Királyság területén elsősorban Dél-Erdélyben, a Szigethegységben és Bánátban éltek románok. Az erdélyi románság főleg jobbágyokból állt, a kis létszámú kisnemesség pedig inkább magyarnak vallotta magát. Nemesi réteg nélkül pedig hagyományosan a papságra hárult vezető szerep. A nemzetiségi törekvéseket leginkább szívén viselő városi, értelmiségi réteg viszonylag gyenge volt, ezért a nemzetiségi követelések támogatásához a parasztság erejére volt szüksége.) A román nemzetiségi mozgalom ezért a nemzeti-nemzetiségi jogok mellett egyúttal a parasztság helyzetének javításáért is harcolt.

1848 nyara és a Balázsfalvi román nemzeti gyűlések

Az erdélyi román értelmiség körében hamar túlsúlyba kerültek az Erdély és Magyarország egyesítését ellenzők, akik Simion Bărnuţiu vezetésével már májustól megszabták a román nemzetiség politikáját. A május 15-én megkezdődő első balázsfalvi gyűlés során az ő követelései alapján a románok széles körű kulturális és politikai jogokat, többek között évenként ülésező román nemzetgyűlést és nemzeti nyelvű iskolákat, nemzeti egyházat követeltek. Ezek elfogadásáig az unióról folyó tárgyalás felfüggesztését követelték. Nem sokkal ez után jött létre kolozsvári székhellyel a román nemzetiség vezetését magára vállaló Román Nemzeti Komité (Bizottság).

A tárgyalások azonban nem álltak le, és a május 30-ai kolozsvári országgyűlésen a román képviselők támogatásával törvénybe iktatták a két terület egyesítését a magyar kormány vezetése alatt. Nyár végére a magyar kormány és az osztrák udvar közötti viszony feszültebbé válásával megindult Erdélyben is az újoncozás, amit a román parasztok igyekeztek kijátszani, ami egyre gyakrabban incidensekhez vezetett. Ezen kívül a színleg még a magyar kormánynak engedelmeskedő erdélyi Főhadparancsnokság is titokban uszítani kezdte a román vezetőket, és segítséget nyújtott a felkelésre készülők felfegyverzéséhez.

Ebben a helyzetben gyűltek össze ismét tanácskozni a románok szeptember 16-án Balázsfalván, sokan (köztük az Avram Iancu vezette érchegységi parasztok) már fegyveresen jelentek meg. A határozatban véglegesen szembefordultak a magyar forradalommal, kimondták az unió érvénytelenségét, és csak a Főhadparancsnokságot ismerték el fölöttük állónak. Az addig a mérsékeltebb irányzathoz tartozó Timotei Cipariu és George Barit is csatlakozott Bărnuţiuhoz. A románság szakítását a magyar állammal a szeptember 27-én előterjesztett, a korabeli Európában példátlanul nagyvonalú nemzetiségi törvénytervezet sem tudta megakadályozni.

Polgárháború Erdélyben

bélyegkép|jobbra|250px|Puchner Antal Szaniszló, az erdélyi császári főhadparancsnok Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok irányításával már jó ideje folyt a románság felfegyverzése, elsősorban a román határőrség felduzzasztásával. Így mikor október 18-án az agyagfalvi székely gyűlésre reagálva bejelentette az ostromállapotot Erdélyben, és elrendelte a magyar nemzetőrséget lefegyverzését, a Román Nemzeti Komité, amelyet a végrehajtással megbízott,Puchner saját erőit a székely felkelés és a magyar honvédség legyőzésére akarta felhasználni. (lásd ) jelentős fegyveres erőre támaszkodhatott. Ilyen körülmények között a szórvány magyarság nemzetőrei életük és vagyonuk védelmében általában inkább a behódolást választották. Puchner azonban a magyarok lefegyverzésével egyidejűleg a román lázadók megrendszabályozását nem tartotta feladatának, azok szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Ennek esett áldozatául többek között Kisenyed és Zalatna magyar lakossága is, és a városokban is jelentős kárt tettek a lázadók (Zalatna kifosztása során kb. 1,2 millió forint kár keletkezett, ebből kb. félmillió a kincstár, a többi a lakosság tulajdonában.) A lakosoknak általában bántatlanságot ígértek a fegyverek beszolgáltatása fejében, majd miután a megegyezés megszületett, rárontottak a védtelen lakosságra. A magyarok sem maradtak tétlenek, a nagyobb városok nemzetőrsége a környékbeli román felkelők leverése után felgyújtotta a közeli román falvakat.

Ez a pusztítás már Puchnernek is elfogadhatatlan volt, ezért 1848 novemberében császári tiszteket nevezett ki a román csapatok élére, akik egy ideig hatékonyan vissza is fogták a települések pusztítását. Szerepet játszott ebben az is, hogy ekkorra gyakorlatilag a teljes Erdély császári kézre került.

A helyzet Bem színrelépésével megváltozott, a Téli- és a Tavaszi hadjárat során visszaszorította mind a reguláris császári, mind a román lázadó csapatokat. A nagyarányú megtorlás elmaradt, Bem általános amnesztiát hirdetett a politikai bűnösöknek. A teljes vereség elkerülése érdekében a debreceni magyar országgyűlés román képviselői megkíséreltek közvetíteni a két fél között.

Ioan Dragoș tárgyalásai bélyegkép|Avram Iancu érchegységi prefektus, korabeli arckép Ioan Dragoș román származású országgyűlési képviselőt április 14-én megbízta Kossuth, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a román felkelők vezetőivel a fegyverletétel feltételeiről. Avram Iancu és Ioan Buteanu elfogadta a tárgyalási indítványt, ennek hatására Csutak Kálmán magyar parancsnok fegyverszünetet hirdetett. A románok vezetőinek hozzáállását látva Csutak április 26-án optimistán nyilatkozott a tárgyalások kimenetelét illetően, és Kossuth méltányos békefeltételeket ígért: A román nyelv szabadon használható a román iskolákban, egyházakban és a közösségi életben. A románok románul is benyújthatják folyamodványaikat és románul védekezhetnek büntetőperekben. A görögkeleti és görögkatolikus egyház egyenjogú lesz a többi egyházzal. Andrei Saguna püspök kivételével Kossuth hajlandónak mutatkozott amnesztiát adni a bűnösöknek.

Bár a megfogalmazást másodszor átolvasva azt az amnesztia ügyében problémásnak találta, azonban ennek ellenére tárgyalásba kezdett. Május 4-én Abrudbányán összeült a felkelők vezéreivel, május 5-én pedig a topánfalvai népgyűlésen meggyőzte a népfelkelők jó részét. Már a végleges megállapodást szövegezték május 6-án, amikor híre jött, hogy a magyarok támadásra indultak. A tárgyalásokról ugyanis nem értesült Bem, és ezért az Abrudbánya elleni támadást megtagadó Csutakot leváltotta, és helyére Hatvani Imre került, aki sikert akart felmutatni, és azonnal támadásra indult. A hírre a román vezérek elhagyták a várost, és május 7-én támadást vezettek Hatvani ellen, aki először 9-én éjjel, majd újbóli bevonulása után 19-én másodszor is kénytelen volt kivonni erőit a városból. A második kivonulás során csaknem teljes serege elpusztult, a város leégett, és a békés megegyezés reménye ismét tovatűnt.