François-René de Chateaubriand vikomt (Saint-Malo, 1768. szeptember 4. – Párizs, 1848. július 4.) francia író és politikus, a konzervativizmus és a francia romantika kiemelkedő alakja. Egy viharos éjszakán jött világra, és élete is viharosan telt a történelem viszontagságai és szenvedélyes természete miatt.

A royalista mozgalomban nem játszott jelentős szerepet az Első Francia Császárság és a restauráció idején, de az irodalomban kimagaslót alkotott. Természet- és lélekábrázolását példának tekintette a francia romantika egész generációja. („Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi”, írta naplójába a fiatal Victor Hugo 1816. július 10-én). A René című verses prózájában elsőként fogalmazta meg az érzelmek hullámzását, amely később a romantika közhelyévé vált, és René testesítette meg ezt az újféle érzékenységet.

A korszak egzotizmus iránti érdeklődését elégítették ki az Atala és a Les Natchez című művei, amelyek Észak-Amerikában tett útjáról szólnak, valamint keleti úti élménye, amely Utazás Párizsból Jeruzsálembe címmel jelent meg 1811-ben.

Néhány műve, mint pl. A kereszténység szelleme, A vértanúk, valamint a Buonapartéről és a Bourbon-házról című politikai értekezései ma már elavultnak számítanak.

A Síron túli emlékiratok monumentális alkotás, 1849-ben jelent meg halála után. Az első kötetek gyermekkoráról, a Saint-Maló-i (Bretagne) és combourgi kisnemesi környezetben kapott neveltetéséről, iskoláztatásáról szólnak. Az emlékiratok további részeiben történelmi képet fest az 1789 és 1841 közötti eseményekről, amelyeknek szemtanúja volt. A mű romantikus szemléletű kitűnő önéletrajz, és adatok tárháza a történészek számára.

Élete Gyermekkora bélyegkép|jobbra|Combourg-kastély

Chateaubriand egy Saint-Maló-i elszegényedett, ősi, arisztokrata családban született. Apja, René-August de Chateaubriand lovag sikeresen kereskedett a gyarmatokkal és a család ismét rangjához illő módon élhetett. A gyermek François-René először nagybátyjánál és nagyanyjánál élt Plancoëtben. 1771-ben apja megvásárolta a Combourg-kastélyt Bretagne-ban. Chateaubriand 1777-ben visszakerült szüleihez. A komor hangulatú várkastélyból gyakran menekült a környező pusztákba, ahol hosszú sétákat tett, vagy szenvedélyes beszélgetéseket folytatott rajongva szeretett húgával, Lucile-lel.

Tanulmányai

Iskoláit Dolban, Rennes-ben és Dinanban végezte. 17 éves korában alhadnaggyá avatták a Navarrában állomásozó ezredben, ahol bátyja, Jean-Baptiste parancsnoksága alatt szolgált. Ő mutatta be később öccsét a királyi udvarnál. 19 évesen kapitány lett. 1788-ban Párizsba ment, ahol kapcsolatba került Jean-François de La Harpe-pal, Jean-Pierre Louis de Fontanes-nal valamint más kortárs írókkal. Verseket írt a Múzsák almanachjába. Akkoriban Pierre Corneille műveit olvasta, és Rousseau hatása alá került.

A forradalom idején bélyegkép|jobbra|Chateaubriand Condé hadseregében 1791-ben elhagyta Franciaországot a nép túlkapásai miatt, és az Újvilágba hajózott. Úgy tűnik, bebarangolta Észak-Amerika erdeit. Az indiánok között élt, és ott kezdte írni verses prózai művét Les Natchez címmel. Ezek a tájak a száműzetést és a magányt juttatták eszébe. 1792-ben visszatért hazájába, és feleségül vette a tizenhét éves Céleste de La Vigne-Buissont (Céleste de Chateaubriand), aki egy Saint-Maló-i hajótulajdonos családból származott. Házasságuk gyermektelen maradt. Ugyanebben az évben csatlakozott Koblenzben Condé herceg royalista emigráns hadseregéhez. Fiatal felesége elhagyatottan élt Bretagne-ban, férje nem adott hírt magáról. Mint „emigráns feleségét” letartóztatták, és Rennes-ben bebörtönözték, ahonnan csak Thermidor 9. után szabadult. Chateaubriand megsebesült a Thionville körüli harcokban, Jersey szigetére szállították, ahol felépült sérüléseiből. Ezzel véget is ért katonai pályafutása.

Az emigráció évei

1793-tól Londonban élt nagy nélkülözésben. Kényszerűségből francia nyelvórákat adott, és fordításokat vállalt könyvtárak számára. 1797-ben itt adta ki első művét Tanulmány a régmúlt és jelenkori forradalmakról címmel. Ebben olyan politikai és vallási eszméket fogalmazott meg, melyeknek szinte semmi közük azokhoz a gondolatokhoz, amiket a későbbiekben hirdetett. De írói tehetsége megmutatkozott.

1794-ben bátyját és annak feleségét, Malesherbes-nek, XVI. Lajos védőügyvédjének unokáját guillotine általi halálra ítélték Párizsban.

Hazatérés és első irodalmi sikerei Haldokló édesanyja egyik levele vallásos érzéseket ébresztett Chateaubriand-ban. 1800-ban visszatért Franciaországba, s néhány évig Jean-Pierre Louis de Fontanes-nal szerkesztette a Mercure de France-t. Itt adta ki 1801-ben az Atala című művét, amely rendkívül eredeti alkotás, és általános tetszést aratott.

Ugyanebben az időszakban írta a René-t, melyet álmodozó melankólia hat át. Ebben a művében alig palástolja húga, Lucile iránt érzett szenvedélyes, de tiszta szerelmét. Lucile „bűvölőnek” nevezte őt. Felesége, Céleste ekkor Lucile-lel élt a bretagne-i kastélyban, de már nem beszéltek Renéről, aki életük meghatározó személyisége volt.

1802. április 14-én jelent meg a A kereszténység szelleme. Egy részét Angliában írta, és eredetileg az Atala illetve a René egy-egy epizódját képezték. Ebben azt igyekszik bizonyítani, hogy a kereszténység, erkölcsi tanításainak tisztasága által, a pogány hit felett áll, és hogy a művészetekről és a költészetről vallott nézetei nem kedvezőtlenebbek az ókori filozófiáknál. A könyv megjelenése nagy eseménynek számított, és a valláshoz való visszatérést jelezte a forradalom után.

Bonaparte Napóleon első konzul felfigyelt Chateaubriand-ra, és 1803-ban kinevezte követségi titkárnak Joseph Fesch kardinális mellé a római követségre. Chateaubriand visszatért a kastélyba szűk 24 órára, hogy Céleste-t Rómába hívja, de az asszony férje szerelmi kapcsolata miatt elutasította a kérést.

1804-ben megbízták, hogy képviselje Franciaországot a Wallis/Valais Köztársaságban (Svájc). De amikor tudomására jutott Louis Antoine de Bourbon–Condénak, Enghien hercegének elrablása és kivégzése, azonnal benyújtotta lemondását, és az ellenzékhez csatlakozott. A kivégzett Louis-Antoine volt Enghien utolsó hercege, az 1643-as rocroi-i csata győztes hadvezérének, a Nagy Condé hercegnek utolsó leszármazottja.

Utazás keletre

Chateaubriand visszatért az irodalomhoz. Keresztény témájú hősköltemény megírására készült, mely azt az időszakot vizsgálja, amikor már megszűnőben volt a pogányság és a vallás pedig kialakulóban. Szerette volna látni a készülő mű helyszíneit, ezért 1806-ban beutazta Görögországot, Kis-Ázsiát, Palesztinát és Egyiptomot.

Visszatérése után Napóleon száműzte Párizstól 12 km-re. Chateaubriand megvásárolta a Vallée-aux-Loups birtokot Sceaux mellett, ahol szerény nyugdíjból élt. Felesége odaköltözött hozzá. Emlékirataiban Céleste humorral ábrázolta beköltözésük körülményeit. Chateaubriand itt írta a Vértanúk című prózai hőskölteményét, mely csak 1809-ben jelent meg.

Keleti úti élményeiből született az Utazás Párizsból Jeruzsálembe. Még ugyanabban az évben a Francia Akadémia tagjává választották. Székfoglaló beszédtervezetében keményen bírálta a forradalom alatt elkövetett túlkapásokat, s ezért nem engedélyezték, hogy elfoglalja helyét. Erre csak a restauráció után került sor.

Politikai viharok bélyegkép|jobbra|Chateaubriand 1875-ben. Aimé Millet alkotása Chateaubriand lelkesedéssel fogadta a Bourbon-ház visszatérését. 1814. március 30. után jelent meg az éles hangú pamfletje a bukott császárról Buonapartéról és a Bourbon-házról címmel. Több ezer példányt nyomtattak belőle, és XVIII. Lajos szerint felért egy hadsereggel. Céleste férjével volt Gentben a Száz nap alatt, és Párizsban is a Bourbonok visszatérésekor. Váratlanul megmutatkozott e józan észjárású asszonynak a politikához való érzéke. Férjének bizalmasa, sőt inspirálója lett. A restauráció idején tanácsokkal segítette. Chateaubriand elkísérte XVIII. Lajost Gentbe, és bekerült a kormányba. A királynak ajánlotta híres művét Jelentés Franciaország állapotáról címmel. 1815-ben nagykövetté nevezték ki Svédországba, de még el sem hagyta Párizst, amikor I. Napóleon visszatért Franciaországba.

A császár felett aratott győzelem után államminiszterré nevezték ki, és főrend, Franciaország pair-je (Pair de France) lett. Chateaubriand, akit annyira megrázott Enghien hercegének kivégzése, már kevésbé aggályoskodott, amikor Michel Ney marsall halálára szavazott 1815 decemberében a főrendi házban. A szerződés szerinti monarchia című írásában kirohant az 1816. szeptember 5-i rendelet ellen, amely feloszlatta az ultra-royalista képviselőházat. Kegyvesztett lett, és le kellett mondania miniszteri posztjáról. Ekkor a szélsőségesen királypárti ellenzékhez csatlakozott, és a párt legbefolyásosabb szócsövének, a Conservateurnek lett egyik főszerkesztője.

Károly Ferdinánd herceget 1820-ban meggyilkolták, és Chateaubriand ennek hatására közeledett a királyi udvarhoz. Ekkor írta A herceg életéről és haláláról szóló visszaemlékezéseket. Még abban az évben a francia diplomáciai testület tagjaként Berlinbe küldték, majd 1822-ben nagykövet lett Angliában (szakácsa különleges módon készítette el a marhabélszint, amely Chateaubriand nevét viseli).

Politikai karrier befejeződése

A veronai kongresszuson rendkívüli és meghatalmazott diplomataként vett részt és megszavaztatta Spanyolország invázióját Anglia tiltakozása ellenére. Megkapta jutalmul a külügyminiszteri tárcát. A hadjárat sikerrel járt, 1823-ban elfoglalták Cádizt a trocaderói csatában. Mivel képtelen volt együttműködni Joseph de Villèle kormányfővel, 1824. június 5-én váratlanul leváltották miniszteri posztjáról. Azonnal csatlakozott az ellenzékhez, de ezúttal a liberális párttal szövetkezett. Ádázul támadta Villèle kormányzását hol a főrendi házban, hol pedig a Parlamenti viták hasábjain, ahol kifejezésre juttatta politikai pálfordulását. Kiállt a sajtószabadság mellett, és támogatta Görögország függetlenségét. Népszerűsége megnőtt. Villèle bukása után követ lett Rómában, ahová Céleste is elkísérte s aki ragyogóan megállta helyét a nagykövet-feleség szerepében. Jules de Polignac hivatalba lépésekor Chateaubriand lemondott.

Chateaubriand-t kései szerelem fűzte Léontine de Villeneuve Castalbajac grófnőhöz 1828–1829-ben. A huszonhat éves fiatalasszony először szenvedélyes leveleket írt hozzá és csak 1829 augusztusában találkoztak Cauterets-ben. Megemlítette emlékirataiban ezt a találkozást, amelyről nem tudjuk hogy rajongás volt-e, vagy szerelmi kaland. Az asszonyt „öregségem fiatal barátnőjé”-nek nevezte. Ez a romantikus szerelem megihlette Jean Périssé francia filmrendezőt. Filmet készített „Chateaubriand utolsó szerelme” címmel, melyet 2008-ban mutattak be.

Chateaubriand egyre jobban eltávolodott a konzervatív pártoktól, elveszítette illúzióit a királyság jövőjét illetően. Nem vett már részt tevékenyen a politikai életben, sőt a főrendi házat is elhagyta a júliusi forradalom után. Az új kormányt bíráló, éles hangú kritikái jelezték csupán, hogy követi a politikai eseményeket. (A restaurációról és a parlamenti királyságról, 1831). Kiadta Berry hercegnőjének fogságban írt emlékiratait (1833). Emiatt bíróság elé állították, majd felmentették. 1831-ben adta ki az egyetemes történelemről írt összefoglaló művét, a Történelmi tanulmányokat, melyben bemutatja, hogy a kereszténység átalakítja a társadalmat. Eredetileg ez lett volna a címe Franciaország történetének, amely azonban befejezetlen maradt.

Utolsó évei

Élete utolsó éveiben nagy visszavonultságban élt feleségével Párizsban, a Hôtel des Missions Étrangères-ben, ahol lakásuk volt a földszinten (120, rue du Bac). Csak Juliette Récamier-t látogatta a közeli Abbaye-aux-Bois-ban, akihez barátság fűzte. Mme Récamier szalonjában találkoztak az irodalmi élet kiválóságai.