X. János pápa (; valószínűleg Tossignano, 860 körül – Róma, 928 vagy 929) 914 márciusában vagy áprilisában megválasztott Róma püspöke, a katolikus egyház pápája volt. A Szentszék mai pápalistája szerint a katolikus egyház 122. pápája; pontifikátusa 928 májusában vagy júniusában ért véget, amikor római arisztokrata ellenfelei elfogták és fogságba vetették.
Pontifikátusa a 10. századi római arisztokrata befolyás korszakába, a későbbi történetírásban gyakran saeculum obscurum néven emlegetett időszakba tartozik. Megválasztása a Theophülaktosz vezette római hatalmi kör támogatásával történt, de pápaként nem pusztán ennek a csoportnak az eszköze volt. Aktív itáliai és nemzetközi egyházpolitikát folytatott: részt vett a Garigliano menti szaracén támaszpont felszámolására létrehozott koalícióban, 915 decemberében császárrá koronázta I. Berengárt, kapcsolatot tartott a keleti frank és nyugati frank egyházi-politikai körökkel, valamint beavatkozott bizánci, bolgár, dalmát és horvát egyházi ügyekbe.
Személyének későbbi megítélését erősen befolyásolta Liudprand cremonai püspök ellenséges beszámolója, amely Theodora szeretőjeként ábrázolta őt. A modern történetírás ezt a hagyományt forráskritikával kezeli: a római arisztokrácia politikai befolyása kétségtelen, de a személyes erkölcsi vádak nem tekinthetők bizonyított történeti ténynek.
Származása és korai egyházi pályája
X. János eredeti neve Giovanni volt; későbbi hagyományban gyakran Giovanni da Tossignano vagy Giovanni Cenci da Tossignano alakban szerepel. Születési helyeként a szakirodalom többnyire Tossignanót, a mai Borgo Tossignano térségét jelöli meg, Imola közelében. Születési éve nem ismert pontosan, de általában 860 körüli időpontra teszik.
Korai életéről kevés biztos adat maradt fenn. Valószínűleg egyházi képzésben részesült, és Bolognában diakónusként működött. Később a ravennai érseki környezethez került, ahol egyházi adminisztratív és diplomáciai tapasztalatot szerezhetett. A 10. század eleji Ravenna jelentős egyházi központ volt, amelynek érseki széke nemcsak lelki, hanem politikai tekintéllyel is rendelkezett.
A hagyomány szerint előbb Bologna püspökévé, majd 905 körül Ravenna érsekévé tették. A bolognai püspökséggel kapcsolatban a források nem minden részlete világos; a ravennai érsekség viszont biztosan jelentős lépcső volt pályájában. 914. február 5-én még ravennai érsekként szerepel egy oklevélben, röviddel pápává választása előtt.
Korai előmenetelét a későbbi hagyomány a Theophülaktosz-család, különösen az idősebb Theodora támogatásával hozta kapcsolatba. Cremonai Liudprand azt állította, hogy János Theodora szeretője volt, és emiatt került előbb magasabb egyházi tisztségbe, majd a pápai székbe. Ezt a modern szakirodalom óvatosan kezeli. A Theophülaktosz-család politikai támogatása valószínű, de Liudprand szerelmi magyarázata erősen polemikus hagyomány része, és önmagában nem bizonyított.
Megválasztása
Lando pápa rövid pontifikátusa után Jánost 914 márciusában vagy áprilisában választották pápává. A választás a római arisztokrácia, különösen Theophülaktosz és családi-politikai köre támogatásával történt. A pápaválasztás ekkor még nem a későbbi konklávérendszer szerint zajlott; a római klérus, a városi előkelők és a tényleges politikai erőviszonyok együttesen alakították a döntést.
János pápává választása egyházjogi szempontból sem volt problémamentes. Korábban Ravenna érseke volt, és a püspöki székek közötti áthelyezést a korabeli kánonjogi hagyomány fenntartásokkal kezelte. A 10. századi római gyakorlatban azonban a politikai realitások gyakran felülírták az elvi kánonjogi szempontokat. A modern történetírás ezért János megválasztását nem elszigetelt rendellenességként, hanem a római arisztokratikus pápaság intézményi közegében értelmezi.
Bár megválasztása a római arisztokrata hatalmi csoport támogatásától függött, pontifikátusa során János nem maradt passzív szereplő. A fennmaradt levelek, egyházkormányzati ügyek és politikai döntések azt mutatják, hogy szélesebb itáliai és európai mozgásteret keresett, és a pápai tekintélyt katonai, diplomáciai és egyházszervezeti ügyekben is érvényesíteni próbálta.
Pontifikátusa
Itáliai politikai háttér
X. János pontifikátusának első éveiben Itália politikailag megosztott volt. A Karoling-kori császári rend felbomlása után a félszigeten több hatalmi központ versengett: a római arisztokrata családok, a spoletói és toszkánai nagyurak, a délitáliai lombard fejedelemségek, a bizánci fennhatóság alatt álló területek, valamint az itáliai királyi címért versengő uralkodók. A pápai állam tényleges politikai mozgásterét erősen korlátozta a római előkelők befolyása.
A korszak egyik legsúlyosabb közbiztonsági és politikai problémája a Garigliano környékén kialakult szaracén támaszpont volt. A latin forrásokban „szaracénként” említett muszlim csapatok a 9. század vége óta Dél- és Közép-Itália több vidékét fenyegették. A Garigliano menti erődített bázis különösen veszélyes volt, mert innen a környező területek, kolostorok és városok ellen indítottak portyákat.
A gariglianói szaracén támaszpont felszámolása
X. János pontifikátusának egyik legfontosabb eseménye a Garigliano menti szaracén támaszpont felszámolása volt. A vállalkozás nem egyetlen személy hadjárata, hanem széles itáliai koalíció eredménye volt. Részt vettek benne a capuai–beneventói fejedelmek, Gaeta, Nápoly, Salerno és más délitáliai erők, Alberik spoletói herceg, Berengár itáliai király, valamint bizánci tengeri erők is.
János szerepe különösen a koalíció diplomáciai összefogásában és a pápai részvétel biztosításában volt jelentős. A források szerint személyesen is részt vett a hadjáratban, ami ritka, de nem példátlan módon katonai-politikai szereplőként is megjeleníti a pápát. A hadjárat végén a szaracén támaszpontot felszámolták, és ezzel a Garigliano vidékéről kiinduló támadások veszélye jelentősen csökkent.
A győzelmet a későbbi történetírás gyakran X. János egyik legnagyobb sikereként értékelte. Ugyanakkor a modern megközelítés hangsúlyozza, hogy a siker a délitáliai fejedelmek, a bizánci flotta, Berengár és a római-pápai erők együttműködéséből született. Ezért pontatlan lenne úgy bemutatni, mintha kizárólag „János serege” aratta volna a győzelmet.
Berengár császárrá koronázása
A gariglianói koalícióval összefüggésben János politikai kapcsolatot épített I. Berengár itáliai királlyal. Berengár már korábban is igényt tartott a császári címre, de helyzete ingatag volt. János számára Berengár külső, Rómán kívüli támaszt jelenthetett a helyi arisztokratikus csoportokkal szemben, és a császári hatalom helyreállítását a pápai mozgástér erősítésének eszközeként is értelmezhette.
915. december 3-án János Rómában császárrá koronázta Berengárt. A koronázás a pápaság és az itáliai királyi hatalom együttműködésének jele volt, de nem teremtett tartós politikai stabilitást. Berengár uralma továbbra is ellenfelekbe ütközött, és 924-ben meggyilkolták.
Berengár halála súlyosan gyengítette János római és itáliai helyzetét. A pápának ezután új külső támaszt kellett keresnie, miközben a Theophülaktosz-család következő nemzedéke, különösen Marozia, egyre nagyobb szerepet játszott Róma politikai életében.
Nyugati egyházpolitika
X. János pontifikátusa nem korlátozódott Itáliára. A keleti frank és nyugati frank területeken is igyekezett érvényesíteni a pápai tekintélyt. Megbízható emberei közül Péter, Orte püspöke fontos szerepet játszott a német területekkel fenntartott kapcsolatokban. A 916-os hohenaltheimi zsinaton a pápai legáció jelenléte a pápaság és a keleti frank királyság kapcsolatának egyik fontos jele volt.
A nyugati frank területeken János több egyházjogi és politikai ügyben is fellépett. A Liège-i püspöki utódlás körüli vitában a felek Rómához fordultak, ami mutatja, hogy a 10. századi politikai zavarok ellenére a pápai döntőbírói szerep továbbra is jelentős maradt.
Különösen vitatott volt a Reimsi érsekség ügye. II. Heribert vermandois-i gróf fogva tartotta Együgyű Károly királyt, és saját kiskorú fiát, Hugót kívánta a reimsi érseki székbe juttatni. János végül jóváhagyta ezt a rendkívül problematikus megoldást, miután Heribert a király szabadon engedését ígérte. A döntés mutatja, hogy a pápaság gyakran kényszerült politikailag kedvezőtlen kompromisszumokra.
János kapcsolatba került a normannok megtérésének ügyével is. A reimsi egyházi körök számára adott tanácsai arra utalnak, hogy a frissen megtért népek egyházfegyelmi kezelésében fokozatosságot és lelkipásztori körültekintést tartott szükségesnek.
Szerzetesi és liturgikus ügyek
X. János pápasága idején a nyugati szerzetességben is fontos változások kezdődtek. 910-ben alapították Cluny apátságát, amely később a nyugati szerzetesi reform egyik központja lett. A New Catholic Encyclopedia szerint János támogatta a clunyi szigorúbb szerzetesi szabályt és az apátság érdekeit. Ez a mozzanat azért jelentős, mert a későbbi reformmozgalmak előzményeit nemcsak a 11. században, hanem már a 10. századi intézményi és szerzetesi kezdeményezésekben is keresni kell.
A római egyház liturgikus és építészeti központjában, a Lateránban is folytak helyreállítási munkák. A Catholic Encyclopedia szerint Jánost valószínűleg a Lateránban temették el, és különösen buzgón támogatta annak helyreállítását. A későbbi német szakirodalom szintén megemlíti, hogy pontifikátusa alatt folytatódott a Laterán megújítása.
Bizánci kapcsolatok és a tetragámia-vita
János pontifikátusa alatt rendezni kellett a Róma és Konstantinápoly közötti kapcsolatokat is. A bizánci egyházban VI. Leó negyedik házassága, az úgynevezett tetragámia-vita súlyos egyházpolitikai konfliktust okozott. Müsztikosz Miklós konstantinápolyi pátriárka a vita során letételre került, majd később visszanyerte tisztségét. A kérdésben a konstantinápolyi fél Róma közreműködését is kereste.
János a 920-as évek elején legátusokat küldött Konstantinápolyba. A küldetés célja az egyházi közösség rendezése, valamint a vitatott zsinati döntések kezelése volt. A pápa azonban a nyugati fegyelmi hagyományt is figyelembe vette, amely bizonyos esetekben másként ítélte meg a negyedik házasság érvényességét, mint a konstantinápolyi egyházi fegyelem. Ezért az ügy nem egyszerűen „a pátriárka megsegítése” volt, hanem bonyolult kánonjogi és egyházpolitikai egyeztetés.
Bulgária, Horvátország és Dalmácia
X. János a balkáni egyházi ügyekben is aktív szerepet vállalt. A bolgár ügyben Róma és Konstantinápoly régi versengése újra előkerült. Simeon bolgár uralkodó kapcsolatot keresett Rómával, miközben a bizánci pátriárka igyekezett megakadályozni, hogy a bolgár egyház római irányba forduljon. A pápai legátusok feladata részben a békeközvetítés, részben a római egyházpolitikai befolyás erősítése volt.
A dalmát és horvát ügyekben János a római egyházi befolyás, a latin liturgikus rend és a spliti metropólia tekintélyének megerősítésére törekedett. 925-ben levelet intézett Tomiszláv horvát uralkodóhoz, akit a levélben királyként említett, továbbá Zahumljei Mihályhoz. A pápai legátusok részvételével tartott spliti zsinat az egyházi fegyelem, a spliti érsekség jogai, valamint a szláv nyelvű liturgia kérdésével foglalkozott.
A kérdést nem szabad úgy bemutatni, mintha X. János alatt „a dalmátok felvették volna a keresztséget”. A dalmát és horvát kereszténység ennél korábbi és összetettebb folyamat volt. János szerepe inkább egyházszervezeti és liturgikus természetű: a spliti központ, a latin rítus, a helyi püspöki joghatóság és a szláv liturgia korlátozása körüli vitákban avatkozott be.
Bukása
A római hatalmi helyzet átrendeződése
924-ben meggyilkolták Berengár császárt. Ugyanebben az időszakban meghaltak vagy eltűntek János korábbi római és itáliai támaszai is, köztük Theophülaktosz és Alberik spoletói herceg. Ez a helyzet meggyengítette a pápa politikai hátterét, és megnövelte Marozia, Theophülaktosz és Theodora leányának szerepét Rómában.