Pietro Mascagni (Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945. augusztus 2. ) olasz zeneszerző, karmester.
Zenetanulmányait szülővárosában kezdte, majd a milánói konzervatóriumba iratkozott be, de az előírt tanéveket nem járta végig, hanem vándortársulatokhoz szegődött mint karmester. Később Cerignolában telepedett le, ahol zongoratanító és a városi zenekar dirigense volt. Itt írta meg a Parasztbecsület című operáját, amellyel nemcsak a Sonzogno kiadóvállalat pályadíját nyerte el, hanem egy csapásra világhírnevet is szerzett. 1891-ben következő operája, a Fritz barátunk is kedvező fogadtatásban részesült. 1895–1902 között a pesarói Liceo Musicale Rossini, 1903-tól a római Scuola Nazionale di Musica vezetője volt. 1933-ban egy rövid időre elfogadta a római operaház főzeneigazgatói állását. A komponálást továbbra sem hagyta abba, bár a Parasztbecsület világhírével és elismertségével későbbi művei már nem tudtak lépést tartani. Az első világháborút követően az olasz szocialista munkásmozgalommal szimpatizált, ami kiváltotta az 1920-as évek elején hatalomra jutó Mussolini ellenszenvét. Rövid önkéntes bécsi emigráció után hazatért és kiegyezett a fasiszta hatalommal, így többek között kinevezték az újonnan alapított Olasz Akadémia tagjává. Élete utolsó éveit Rómában élte le.
Magyarországon először 1892-ben járt, hosszabb tanulmányutat tett, a cigányzenét is tanulmányozta. 1935 augusztusában a Szegedi Szabadtéri Játékokon vezényelte a Parasztbecsület három előadását.
Hírnevét megalapozó operái mellett operetteket is írt, de szerzett egyházzenei alkotásokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, kantátákat, kórusműveket, valamint – életében többségükben kiadatlan – dalokat is. Parasztbecsület című operájával a verizmus úttörőjének számított, de a verista stílusként meghatározott szerkesztésmód és dallamvezetés véletlen, ösztönös ráérzés, mint tudatos útkeresés eredménye volt, műve elsöprő sikere után sem ismerte fel e kompozíciós technika jelentőségét, a műfaj egészének megújulásával kecsegtető voltát, ami azután mások – elsősorban Ruggero Leoncavallo, Francesco Cilea, Umberto Giordano, egyes műveit tekintve Giacomo Puccini és Franco Alfano – munkásságában testesedett ki igazán. Ő maga visszatért egy korábbi, döntően a romantika jegyeit hordozó irányzathoz (William Ratcliff), de kipróbálta magát a szimbolikus zenedráma (Iris), a szentimentális melodráma (Lodoletta) műfajában és az opera buffában is (Az álarcosok).
Életpályája Gyermekkora A toszkánai Mascagni család tagjai a 19. század végén kiskereskedők és kézművesek voltak, de felmenőik között számos illusztris személyiség is található, mint például Paolo Mascagni, neves 18. századi anatómus. A család nagy része San Miniatóban, egy elszegényedett kisvárosban lakott, félúton Firenze és Livorno között. 1850-ben Antonio Mascagni, Pietro nagyapja, Livornóba költözött, ahol saját pékműhelyt alapított. Két fia, Stefano és Domenico, vele tartott, de a család többi tagja San Miniatóban maradt. Tíz évvel később Domenico Mascagni egy fiatal livornói nőt vett feleségül, Emilia Rebuát, és megnyitotta saját pékségét egy Piazza delle Erbére nyíló bérházban. A család egy emeleti lakásba költözött be, a műhely fölé. Itt született meg 1863. december 7-én Pietro, a család második gyermeke. Nagyobbik testvére, Francesco egy évvel korábban, húga pedig egy évvel később született.
Az apa korán észrevette, hogy fiai közül Pietro inkább hajlamosabb a tanulásra, mint bátyja, és ezért úgy határozott, hogy Francescót teszi majd meg utódjául a pékség élére, Pietrónak pedig jogi karriert szánt. A 19. század végén Olaszországban egyre divatosabbnak számított az ügyvédi szakma, elsősorban azért, mert lehetőséget nyújtott állami hivatalokban való munkára, ami komoly nyugdíjjal kecsegtetett. Az egyetemi felvételihez szükséges volt tizenhárom évnyi előtanulmány: öt év általános iskola, öt év gimnázium (ginnasio) valamint három év líceum (liceo). Az ötödik osztály után elkért iskoláztatási díjak annyira magasak voltak, hogy ez a szintű oktatás csak nagyon kevesek számára volt lehetséges. Domenico Mascagni úgy döntött, hogy vállalja ezt az anyagi terhet, így fia tízévesen, öt évnyi általános iskola elvégeztével belépett a ginnasióba. Ekkor halt meg tuberkulózisban édesanyja, s ez jelentősen megváltoztatta Pietro életét, aki keménykezű apja elől, mindig anyjánál lelt vigasztalást. Egy évvel később, 1874-ben az apja beíratta a San Benedetto-templom zeneiskolájába, a Schola Cantorumba, ahol szolfézst és éneket tanult. Apja döntése azzal magyarázható, hogy hithű katolikusként így próbált az egyház kedvében járni. A gyermek hamarosan zongoraleckéket is vett Antonio Biaginitől, a helyi templom orgonistájától.
A fiatal Pietro tizenhárom évesen kezdett komolyabban foglalkozni a zenével. Érdeklődése hamarosan a frissen alapított új zenei intézet, az Istituto Musicale Livornese (később Istituto Luigi Cherubini) felé terelődött, ahol a fiatal zeneszerző, Alfredo Soffredini tanított. Noha Livornóban több zeneiskola is működött, ez az intézet volt az első, amely teljes körű zenei oktatást nyújtott, a zeneszerzéstől a zeneelméletig. Soffredini hamar felismerte a fiú tehetségét, és magánórákat is adott neki. Az apa először Soffredinitől értesült fia tehetségéről valamint arról, hogy Pietro a zenének szándékszik szentelni életét, nem pedig a jogtudományoknak. Az apa ezt természetesen hevesen ellenezte, tudva azt, hogy Olaszországban a zenészeknek (a kevés kivételtől eltekintve) nyomorúságos élete volt. Megtiltotta fiának, hogy a továbbiakban eljárjon Soffredini óráira, és amikor Pietro titokban mégis elszökött, szobafogságra ítélte. Soffredini ekkor felkereste Stefano nagybácsit, és a segítségét kérte. A nagybácsi, aki szintén tisztában volt a fiú zenei képességeivel, azonnal intézkedett: magához vette, színház- és koncertbérleteket vásárolt neki, így rövid időn belül megismerhette az olasz operairodalom nagy műveit, a Rigolettótól a sevillai borbélyig.
Hamarosan zeneszerzéssel is kezdett foglalkozni. Első művét 1878 júliusában írta Duolo eterno! (Örök bánat) címmel. Ezt apjának ajánlotta bocsánatkérése jeléül. Fiatalkorának legjelentősebb műve a c-moll szimfónia volt zenekarra és zongorára. Ezt 1879 decemberében, születésnapjának előestéjén mutatták be az intézetben. Fiatalkorában elsősorban egyházi zenét írt, mivel inkább erre volt kereslet. 1880-ban, egy sor egyházi mű után, megírta második, F-dúr szimfóniáját. Ezen a művén érezhetőek Mozart és Haydn zenéjének klasszikus elemei, de Schubert és Mendelssohn hatása is felfedezhető benne. Mascagni első szimfóniái a korai romantikus zeneszerzők klasszikus formáit követték.
Soffredini, látva tanítványának gyors fejlődését és különleges képességeit, úgy döntött, hogy megbízza egy kantáta megírásával. Az In filanda (A fonodában) szövegét maga készítette elő. Mascagni a művet 1880 decembere és 1881. január vége között írta meg. A bemutatóra február 18-án került sor, s a mű sikere azonnal híressé tette a városban. Soffredini tanácsára az ifjú Mascagni a művet Amilcare Ponchiellinek, a milánói zenekonzervatórium tanárának ajánlotta, remélve, hogy egykori professzora esetleg segít majd tehetséges tanítványán.
Mascagni Ponchielli meghívására, Soffredini társaságában, Milánóba utazott, ahol részt vett az 1881-es kereskedelmi kiállítás keretén belül rendezett zeneszerzői versenyen. Az In filanda dicséreteket kapott. Hazatérése után bemutatták F-dúr szimfóniáját, majd hozzálátott egy nagyobb hangvételű mű megírásához Schiller Örömódája alapján. Az Alla gioiát 1882. március 27-én mutatták be Florestano de Larderel gróf pénzügyi támogatásával. Noha a műnek egyes részei tényleg különlegesek és a fiatal Mascagni tehetségéről tesznek tanúságot, az oratórium összességében mégis meghaladta zeneszerzői képességeit. Ennek ellenére a livornói közönség kedvezően fogadta, többször is megismételték, majd Pisában is bemutatták. Április 14-én levelet kapott Ponchiellitől, aki meghívta a milánói zenekonzervatóriumba. Április 27-én indult útnak abban a reményben, hogy a lombardiai nagyvárosban, az olasz zenei élet fellegvárában, egy csapásra híres lesz.
Milánói tanulmányok 200px|bélyegkép|A fiatal Mascagni A fiatal Mascagni milánói tartózkodását de Larderel gróf finanszírozta. Ebben az időben a lombard város volt az olasz zenei élet központja, itt éltek többek között Arrigo Boito, Amilcare Ponchielli, Antonio Bazzini és Michele Saladino, a kor legnevesebb olasz zeneszerzői, de gyakran tartózkodott a városban Giuseppe Verdi is. Ugyancsak a városban székelt a három legnagyobb zenekiadó: a Ricordi, a Sonzogno és a Lucca. A zenei élet központja a Teatro alla Scala valamint a neves konzervatórium volt. Ponchielli azért hívta Milánóba a tehetséges fiatalt, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább. Mascagni azonban úgy gondolta, hogy livornói tanulmányai messzemenően elégségesek ahhoz, hogy saját lábán megálljon és elindítsa a karrierjét. Célja az volt, hogy mint pályakezdő zeneszerzőt elismerjék. Úgy érezte, ezt csakis úgy valósíthatja meg, ha egy operát komponál, amihez csak egy jó szövegkönyvre volt szüksége. Ilyet azonban nem volt könnyű találni, ennek ellenére felvette a kapcsolatot a kiadókkal, megpróbált megbízásokat szerezni tőlük, de sikertelenül. Mindössze egy hét milánói tartózkodás után csalódottságáról írt haza Soffredininek. Itt-tartózkodása alatt rendszeresen eljárt operaelőadásokra, koncertekre és színházakba, de közelebbi kapcsolatba került Ponchiellivel is. Közben a komponálást sem hagyta abba. Két hét milánói tartózkodás alatt megírt egy nyitányt, majd dalokat, zongoraműveket is komponált. A milánói nyárnak szomorú esemény, bátyjának a halála vetett véget. Rövid livornói tartózkodás után ismét visszatért Milánóba, ezúttal már azért, hogy beiratkozzék a konzervatóriumba. Pénzügyileg ismét de Larderel gróf sietett a segítségére.
A konzervatóriumi lehetőségek azonban nem elégítették ki Mascagni vágyait, csupán egy volt a sok diák közül, tehetségét különösebben nem ismerték el. A konzervatórium mellett aktív társasági életet élt, részt vett az úgynevezett Scapigliatura mozgalomban, amely a bohém életmód propagálása mellett protoszocialista eszméket hirdetett. Elsősorban a francia dekadenciát, a művészetben pedig a német romantikát csodálták.
Az első konzervatóriumi évében ismerkedett meg Giacomo Puccinivel, aki két évvel volt idősebb nála. Fél évig egy közösen bérelt szobában laktak. Az így kialakult barátság egy életre szólt, de a kapcsolatuk a későbbiekben mégsem alakult felhőtlenül, viszálymentesen.
Egy váratlan lehetőség adódott a fiatal Mascagni számára, amikor kiírtak egy operaíró-versenyt. A pályamunkákat 1883. május 30-áig kellett leadni. Október 16-án jelezte szándékát, hogy szeretne versenyezni, de használható librettó híján úgy döntött, hogy saját In filanda kantátáját bővíti operává. Soffredini segített neki előkészíteni a szövegkönyvet, amelyet azonban megkésve, csak áprilisban kapott kézhez. Mascagni a Pinotta címet adta új művének a főhősnő után, akinek nevét tulajdonképpen szerelme, Giuseppina Acconci inspirálta. Mascagni nagy reményekkel tekintett a verseny elé, és noha a pénzjutalom is jelentős volt, őt mégis az elismertség vágya hajtotta. Az operát csak június 8-án, nyolc nap késéssel fejezte be. A késedelemnek több oka volt: vizsgáira kellett készülnie, de számos zenei esemény is volt a városban, amelyeken úgy érezte, részt kell vennie, és nem utolsósorban egy ismeretlen betegsége, amely hetekig ágyhoz láncolta. A bírálóbizottság hosszas vita után úgy döntött, hogy nem fogadja be a művet.