Al-Dzsajháni, teljes nevén: Abu áh (Abu Naszr Szaíd) Muhammad ibn Ahmad al-Dzsajháni (tudományos átírásban: Abū ’āh [Abū Nasr Sa’īd] Muḥammad ibn Aḥmad al-Ğayhānī, perzsa nyelven: ابو عبدالله محمد بن احمد جیهانی; Dzsajhán?, 9. század – Buhara, 922 után) vélhetően perzsa anyanyelvű, arabul író buharai tudós és államférfi. Pályafutásának néhány főbb állomásáról Jákút, asz-Szallámi (Jákút kivonatolásában), Narsahi, al-Maszúdi, Ibn al-Aszír, al-Nadím, Mirhond, al-Mukaddaszi, al-Bakri és más középkori muszlim szerzők tudósítanak. Egykori földrajzi könyve az Árpád-kor előtti magyar történelem egyik legbecsesebb forrása volt, ezért munkássága meghatározó a magyar történettudomány számára.

Dzsajháni szülőföldje és Buhara Niszba-neve – al-Dzsajháni – arra vall, hogy a hvárezmi Dzsajhún (Oxus, ma: Amu-darja) folyó mellett, illetve – Jákút szerint – annak mentén fekvő Dzsajhán városában született, körülbelül a mai Üzbegisztán és Türkmenisztán határvidékén. Pályája a folyótól mintegy 100 kilométerre észak-északkeletre fekvő Bokhara (Buhara) városában teljesedett ki, ahol II. Naszr emír gyámja, kormányzója, vezíre (minisztere) lett.

Buhara politikai helyzete Dzsajháni fellépésekor A város Dzsajháni idejében a Számánidák uralma alatt állt. A Számán-ház uralkodói névleg az Abbászidáknak alávetve gyakorolták hatalmukat, ám saját területükön valójában független hatalommal rendelkeztek. Buharát II. Naszr nagyapja, Iszmáíl tette meg székhelyének. Iszmáíl fiát, Ahmad ibn Iszmáíl ibn Ahmad asz-Számánit 914 januárjában összeesküdött szolgái meggyilkolták. Temetése után hívei nyolcéves fiát, Naszrt szemelték ki utódjául, s Ahmad ibn Muhammad ibn al-Lajsz, Buhara kormányzója meg is hódoltatta a város népét a kisfiú előtt.

Ez szokatlan lépésnek számított az iszlám birodalmak történetében, mert egyébként az elhunyt uralkodó családjának legidősebb férfi tagja következett a rangsorban. Naszr nagybátyja, Iszhák ibn Ahmad, Szamarkand parancsnoka már a maga és fiai pártjára hajtotta Transzoxániát, de Buhara tartotta magát. Buhara ragaszkodott a Számánidákhoz, akikben a béke megteremtőit és a város felvirágoztatóit tisztelte. A város lakosságát túlnyomórészt kisgazdálkodók alkották, az ősi földműves hagyományok folytatói. Elsőrendű érdekük a béke volt, mert ha a háború akadályozta a folytonos öntözéses földművelést, az egész lakosságot éhínség fenyegette. A béke biztosítékát pedig a Számánidák jelentették számukra.

Buhara kulturális helyzete Dzsajháni kormányzóságának kezdetén A X. században, miután Bagdad, a kalifák egykori fővárosa a politikai zűrzavar közepette elvesztette régi kulturális és vallási jelentőségét, Buhara vált az iszlám világban a rend és biztonság központjává s ezáltal a konzervatív iszlám fellegvárává: itt működtek a hadísz és a vallásjog legelismertebb tanítói, s itt bontakoztak ki az első fanatikus szunniták is.

Dzsajháni pályafutása Buharában Tekintettel az Iszhák ibn Ahmad jelentette veszélyre, a kiskorú II. Naszrt Dzsajháni hivatalosan adoptálta, erről árulkodik az utólagos Abu Naszr vagy Abu Naszr Szaíd kunja-név. (A Szaíd – „szerencsés”, „boldog” – II. Naszr mellékneve, szerencsés uralma emlékére.) A nevelőapa megállapodott az uralkodóházzal, hogy az emír nagykorúságáig vezírként, tulajdonképpen kájimként – kormányzóként, valójában afféle régensként – ő intézi az államügyeket.

Egybehangzó állítások szerint Dzsajháni megfelelően elvégezte a rábízott kormányzati munkát. Buhara önállóságát ő is és később II. Naszr is meg tudta védeni, jóllehet Iszhák ibn Ahmad és fiai – a többi szomszédos és rokon fejedelemhez hasonlóan – Buhara ellen vonultak. Dzsajhániról ráadásul köztudott volt, hogy az iszlám vallással valószínűleg csak névleges viszonyban áll, a manicheusok követője, akiket birodalomszerte megvetés, közutálat kísért. (Az arab nyelvű források zandík/zindík és szanavi szóval illetik, „dualista” értelemben, a manicheusok világképére utalva.) E felekezet hatásának tudták Dzsajháninak a kormányzási gyakorlatban tanúsított, a kor emberének szokatlan türelmességét: asz-Szallámi szerint nem utasított el senkit, aki hozzá fordult, egészen „ruha és papiros ügyéig”. Különc szokásairól – többek között asz-Szallámi Jákút kivonatolta krónikájából és at-Táhiri ugyancsak Jákút által közölt gúnyverseiből kivehetően – városszerte, sőt az egész birodalomban beszéltek. A manicheusok minden életet egyformán becsültek, ezért Dzsajháni egy lovát kínzó hajcsárt több serleg vízzel leöntve szimbolikusan tisztátalannak bélyegzett, ezáltal az egész közösség előtt megszégyenítette; házában állítólag nem engedte meg macskáinak az egérfogást, az egerek még ruháján is szabadon szaladgálhattak. Egy gúnyvers őrizte meg a tudós perzsa szavajárását is: bedav enderún (bedavándarún, „siess befelé”, „kerülj beljebb”).

Az a tény, hogy a konzervatív iszlám Buharájában ilyen ember kezébe helyezték a kormányhatalmat, s ő képes volt megőrizni Buhara békéjét, a városnak a Számánidákhoz való hűségén kívül csakis azzal magyarázható, hogy Dzsajhánit kora egyik kivételes egyéniségének tekintették, aki a politika, a földrajztudomány, az irodalom, a csillagászat és a filozófia világában is otthonosan mozgott.

Feltehetően kormányzósága alatt, a 910-es években látott hozzá nagy földrajzi műve megírásához, al-Mukaddaszi szerint kifejezetten a számánida emírek hódító politikájának szolgálatában: alaposan kikérdezte a Buharában megforduló idegeneket országuk gazdasági, politikai és földrajzi helyzete felől. Felhasználta diplomáciai kapcsolatait is, kiterjedt levelezést folytatott a távoli udvarokkal, kancelláriákkal. Városa a selyemút egyik legfontosabb állomása volt, a nagy sztyeppövezet központi területén épült fel, Eurázsia egyik transzkontinentális csomópontján. Rendelkezésére állt az udvari könyvgyűjtemény, a teljes kancelláriai iratanyag, és a messze földön híres buharai közkönyvtár. Valószínű azonban, hogy az általa leírt területek legalább egy részét be is utazta. A megírás idejére vonatkozóan fogódzót jelenthet Almis volgai bolgár király említése a műben. Ez ugyanis a 921-922. évi arab-volgai bolgár követjárás nyoma: a volgai bolgárok királya követeket küldött Bagdadba al-Muktadír kalifához, hogy a már muszlim volgai bolgárság részére vallástanítókat kérjen. A kalifa válaszkövetséget indított egy kereskedőkaravánnal, amelynek útja Perzsián és a sztyeppövezet több országán át vezetett a volgai Bolgárországba. A karaván tagja volt a fontos úti leírást ránk hagyó Ibn Fadlán, aki 921-ben személyesen is találkozott Dzsajhánival; kátibnak, kancellárnak nevezi őt, és megemlíti, hogy a birodalomban as-sajkh al-amídként („az állam támasza”, „az államot megtartó vezető”) emlegetik – ez utóbbi megnevezés hasonlít a Számánidáknál magas rangú civil tisztségviselőknek adható tiszteleti címre.

922-ben az immár nagykorú II. Naszr ténylegesen elfoglalta a trónt, s Dzsajháni helyére Abu-l-Fadl al-Balamit nevezte ki, aki lényegében folytatta elődje politikáját.

Elképzelések Dzsajháni pályája végéről 938-tól újra a Dzsajháni név szerepel a számánida emír vezíreinek sorában.

Régebbi elméletek szerint II. Naszr később sem feledkezett meg gyámjáról: miután al-Balamit felmentette, az idős Dzsajhánit tette meg ismét vezírének, a tudósról keringő szóbeszéd ellenére. Dzsajháni Ibn al-Aszír krónikája szerint 941-ben hunyt el. Halálának okáról a forrás kifejezése homályos, talán a taht al-haram, „aggkori végelgyengülésben” elírása. Az újabban elfogadott következtetés azzal számol, hogy Dzsajháni nem sokkal élhette túl az Ibn Fadlánnal való találkozást. Leváltása végleges volt, halálának időpontja ismeretlen.

A bizonytalanság oka az, hogy egyes források több Dzsajháni nevű vezírt említenek a számánida birodalomban. Ezt régebben elírásokból fakadó névcserével magyarázták, ma – az arab névadási szabályok alapján – inkább úgy gondolják, hogy három Dzsajhániról beszélhetünk: az apáról, a fiúról és az unokáról. Így 938-941-ig a földrajzíró fia, Abu Ali Muhammad ibn Muhammad al-Dzsajháni volt II. Naszr vezíre, Ibn al-Aszír krónikája tehát az ő haláláról számol be. II. Núh emír idején pedig az unoka, Abu áh Ahmad ibn Muhammad al-Dzsajháni töltötte be e tisztséget 974 és 976 között. Dzsajháni tekintélye tehát leszármazottait is körülvette, felemelkedése családja emelkedését is jelentette. Miután három személy is rendelkezett azzal a pozícióval és iskolázottsággal, amellyel irodalmi és tudományos tevékenységet folytathatott a buharai udvarban, a nagy földrajzi könyv sem feltétlenül egy szerző műve, akár három egymást követő generáció családi vállalkozása is lehetett.

Megemlékeznek a források Ubajdallah ibn Ahmad al-Dzsajháni hadvezérről is, aki 913 táján Buszt város (a mai Laskargáh, Afganisztánban) kormányzója volt; feltehetően a földrajzíró testvére, naszab-nevük legalábbis azonos.

Írásai A későbbi muszlim kútfők Dzsajháni következő írásműveiről emlékeznek meg:

Kitáb al-maszálik va-l-mamálik („Az útvonalak és birodalmak könyve”, „Az utak és országok könyve”): földrajzi műve. (A cím nem önálló lelemény, hanem egyike a korabeli iszlám földrajztudományban elterjedt címtípusoknak, több muszlim szerző ilyen című munkájáról tudunk a IX-X-XI. századból.) Kitáb ájin makálát kutub al-uhúd li-l-khulafá va-l-umará („A kalifák s az emírek írott szerződéseiben foglalt szakaszok rendszerének könyve”): valószínűleg közjogi mű, amely a kalifák és azok helytartói, emírjei kölcsönös jogi viszonyát tárgyalta, különös tekintettel a Számán-ház emírjeire, akik elismerték ugyan az Abbászidákat, de a mindennapi életben függetlenül uralkodtak. A cím perzsa szavát, az ájint al-Maszúdi fordítja „rendszer”-nek és a perzsa Ájin náme, „Szertartáskönyv” című, udvari etikettel foglalkozó művekre utal. Kitáb az-zijádát fi kitáb ájin fi-l-makálát („A szakaszokról szóló rendszer könyvéhez csatolt adalékok könyve”): az előző mű kiegészítése. Kitáb raszáil („Jelentések/Értekezések/Levelek könyve”)

Csak földrajzi művének egyes szakaszait ismerjük több-kevesebb bizonyossággal, a többi nem maradt ránk.

Főműve „Az utak és országok könyve” összefoglaló igényű leíró földrajzi munka volt. Mint a középkori iszlám szerzői általában, Dzsajháni is korábbi keleti tudományos tekintélyhez nyúlt vissza; Ubajdallah ibn Khurdádzbih (Khordádzbeh) hasonló című, a 870-es-880-as években írt művét dolgozta át, illetve jelentősen kibővítette. Meríthetett továbbá többek között Ibn Fadlán szóbeli közléséből, esetleg Hárún ibn Jahjá szintén 870-es évekbeli munkájából is. Az antik előzmények nyomán, elsősorban Ptolemaiosz rendszerét követve hét klímára (égövre) osztotta fel a Föld felszínének akkoriban lakottnak ismert területét. Egy-egy klíma ismertetésében a legfőbb egység az adott terület csillagászati égboltja, egy-egy kijelölt vezércsillaggal. Erre épült a klíma éghajlati, időjárási, vízrajzi, domborzati viszonyainak részletezése. Ez utóbbihoz szorosan kapcsolódott az útviszonyok és útvonalak tárgyalása. Miután a szerző elsősorban a katonai szempontokat tartotta szem előtt, az egyes országok, népcsoportok leírásakor az odavezető útvonalakat vette alapul, mellőzte a településhálózat részletezését, inkább az ismertetett nép általános társadalmi-politikai felépítését hangsúlyozta, illetve az alapvető gazdasági viszonyokat, a korabeli technológiai fejlettséget. Kitért egy-egy ország hagyományaira, szokásaira, valamint a többi néppel, országgal való kapcsolatára. Nem maradt említetlenül az egyes vidékek sajátos növény- és állatvilága sem. A könyv mindezt bonyolult, terjedelmes rendszerbe tagolta. A Dzsajháni-művel foglalkozó forrásokból kitűnik, hogy a szerző által ismertetett hét klíma korántsem csak a korabeli iszlám vallású országokat foglalta magában, de Európa és Afrika egy részét, valamint a Távol-Keletet is, egészen Kínáig. Előadása – a kikövetkeztethető töredékek alapján – élénk, színes, ugyanakkor helyenként zsúfolt és terjengős; kedveli a meseszerű, csodás fordulatokat.