A Supermarine Scimitar egy brit hajófedélzeti vadászrepülőgép volt, melyet a Royal Navy Fleet Air Arm üzemeltetett. Prototípusa 1956 januárjában repült először, a szériapéldányok szállítását 1957-ben kezdték. 1958-ban a Royal Navy első nyilazott szárnyú repülőeszközeiként álltak szolgálatba. A hagyományos fegyvereken kívül nukleáris töltetű bombákat is hordozhattak.

Tervezés és fejlesztés A Scimitar sorozatgyártásáig hosszú út vezetett, ami azzal kezdődött, hogy a Royal Navy vezetése rögtön a második világháború befejezését követően eldöntötte, átáll a dugattyús motoros gépekről a sugárhajtásúakra. A hordozókról történő üzemeltetés azonban már a sokkal nagyobb sebességű és nehezebb gázturbinás gépek megjelenése előtt is eléggé veszélyes volt. A kockázat minimalizálása érdekében fontolóra vett elképzelések közül az egyik legszokatlanabb a súlycsökkentést és a leszálláskori balesetek megelőzését egyaránt szolgáló rugalmas gumifedélzeté volt. Erre biztonságosan érkezhettek le a futómű nélkül készült, ezért könnyebb gépek, amiket speciális katapulttal indítottak. Az admiralitás azonban 1947-ben feladta a tervet, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a hasra leszállt gépek körülményes mozgatása harci helyzetben lehetetlenné tenné a bevetések végrehajtását. A Supermarine mérnökei éppen addigra tervezték meg a Type 505 jelű középszárnyas kísérleti együléses gépet, melybe két, egyenként 29 kN tolóerejű, a törzsbe egymás mellé épített Rolls-Royce AJ65-ös hajtóművet, kormányzására pedig pillangó vezérsíkot szántak.

Mivel az admiralitás meggondolta magát, így a Type 505-re orrkerekes elrendezésű futóművet szerkesztettek, és hogy a trapéz alakú szárnyba elférjenek a főfutók, a profilt 9%-kal megvastagították. Ez a nagyobb emelkedőképességű 31,6 m²-es hordfelület ráadásul a számítások szerint javította a kis magasságú és a leszálláskori repülési tulajdonságokat is. A Type 508-ra átszámozott tervet a flotta 9/47-es jelű sugárhajtású kerekes vadászgép elkészítésére kiadott pályázatára nyújtották be. A pályázatot megnyerték, és a megállapodást három kísérleti példány elkészítéséről írták alá. A VX133-as lajstromjelű első gép 1951. augusztus 31-én Boscombe Down betonjáról szállt fel, fülkéjében Mike Lithgow korvettkapitánnyal.

A berepülés során nem voltak problémák, és a gépet ősszel kiállították Farnborough-ban. A hajtóművek 29 kN tolóerejű Rolls-Royce Avon RA3-asok voltak. A 12,5 méteres fesztávolságú, 15,24 méter hosszú, 3,75 méter magas gép szerkezeti tömege 8,5 tonnát, legnagyobb felszálló súlya pedig 11,6 tonnát tett ki. Az 508-as 970 km/h (0,89 Mach) csúcssebesség és méteres legnagyobb magasság elérésére volt képes.

A második prototípus abban különbözött, hogy a beömlők alá két-két 30 mm-es ADEN gépágyút építettek, csövenként 160 darabos lőszer-javadalmazással. Az 529-es gyári jelölést és a VX136-os lajstromjelet kapott gép 1952. augusztus 29-én repült először. 1953-ban mindkét prototípust intenzív próbáknak vetették alá az Eagle repülőgép-hordozó fedélzetén. Felszállótulajdonságait katapult alkalmazásával és anélkül egyaránt jóra értékelték, akárcsak emelkedési jellemzőit. A VX136-os az év végéig két kényszerleszállást hajtott végre. Másodjára azonban annyira megrongálódott, hogy javítását gazdaságtalannak ítélték és december végén kiselejtezték.

1954. április 27-én először emelkedett a magasba a Type 525-ös gyári számú, VX138 lajstromjelű harmadik prototípus, melynek sárkánya jelentősen eltért az előző kettőétől. Ez a prototípus tekinthető a Scimitar közvetlen elődjének. Módosították a futószárakat, emellett a legfeltűnőbb változások a hagyományos farokkialakítás és a 45°-ban hátranyilazott szárnyak voltak. A hajtóművek 33,3 kN tolóerejű Avon RA7-esek voltak, melyek 1041 km/h (0,95 Mach) maximális sebesség elérését tették képessé az üresen 9, feltöltve 12,8 tonna tömegű, 16,16 méter hosszú és 4,54 méter magas gépet. A fesztávolság 11,3 méterre csökkent, viszont a szárnyfelület 41,8 m²-re nőtt. Az 525-ösön réselt fékszárnyakat és orrsegédszárnyakat alkalmaztak, továbbá a kis sebességű manőverező-képesség javítására határréteg-lefúvást is.

1955. július 5-én 3000 méteres magasságban, normál repülés közben a gép dugóhúzóba esett. Rickell korvettkapitány még megpróbálta megmenteni a gépet, melynek következtében későn katapultált. A fülketetőt még le tudta dobni, az ülése is kirepült, de az ernyő már nem nyílt ki. A pilóta repülőhalált halt, az 525-ös megsemmisült.

A szerencsétlenség ellenére a Royal Navy olyan gépet rendelt, ami az 525-ösön alapult. A flottától N113-as jelzést kapott változat azonban jócskán eltért tőle. Az együléses vadászt ugyanis csapásmérővé kellett alakítani, azzal a képességgel kiegészítve, hogy nukleáris bombát is célba tudjon juttatni. Az új gép az 544-es gyári jelzést viselte, melyből három prototípust rendeltek meg. Az első, WT854-es lajstromjelű példány 1956. január 19-én szállt fel. A hajtóművek 44,4 kN tolóerejű Avon RA24-esek voltak. Ezek 3660 méter/perces emelkedőképesség, 1202 km/h (0,98 Mach) maximális sebesség és méteres csúcsmagasság elérésére tették képessé a 10,8 tonna szerkezeti tömegű, teljes terheléssel 15,5 tonna súlyú gépet. A fesztáv nem változott, viszont a szárnyfelület 45 m²-re, a hossz 16,83 méterre, a magasság 5,28 méterre nőtt. A hordozók hangárfedélzetén történő elhelyezést a külső, felhajtható szárnyrész könnyítette meg, ami a 11,3 méteres fesztávolságot 6,3 méterre csökkentette. Ugyanezt a célt szolgálta a hátrahajtható orrkúp. A sebesség fokozása érdekében a szárny csatlakozásától szűkített törzzsel készítették. A WT895-ös második és a WW134-es jelű harmadik prototípus is 1956 folyamán szállt fel először. A berepülések sikere után a flotta 100 darab F.1-es jelű és Scimitar hivatalos nevű gépet rendelt.

Leírás bélyegkép|A 736. század Scimitar F.1 gépei az 1962-es farnborough-i légibemutatón Az első szériában gyártott F.1-es 1957. január 11-én szállt fel. A gépekbe később Avon 202-es hajtóműveket építettek, melyek tolóereje egyenként 52,6 kN volt. Mivel a technika rohamléptekkel fejlődött, a flotta törölte az utolsó 24 gépre vonatkozó megrendelést, hiszen pilótái már javában repülték az utód Blackburn Buccaneert. A Scimitar fedélzeti gépágyúit a szárny alatt kialakított négy csomópontra függesztett, összesen 1,8 tonna fegyverzettel egészítették ki. A pilonokon 227 vagy 454 kilogrammos bombákat, rádióirányítású AGM–12 Bullpup levegő-föld osztályú irányított rakétákat vagy négyesével, összesen 16 darab 76,2 mm-es nemirányított rakétát szállíthatott. Önvédelemre négy AIM–9 Sidewinder infravörös önvezetésű légiharc-rakétát vihetett, de általában csak a két külső függesztési ponton, a belsőkre ugyanis 909 literes ledobható póttartályok kerültek. A belső függesztési pontok egyikén hordozott 25 kilotonna pusztító erejű, 800 kilogrammos tömegű OR 1127-es Red Beard nukleáris bombát egy póttartállyal ellensúlyozták a másik oldalon. A gép hatótávolsága négy póttartállyal megközelítette a 2300 kilométert. A Scimitar orrába nem került bonyolult lokátor, csak a kis magasságú bombázórendszer távolságmérő radarja. Később oda kamerákat is szereltek, melyekkel alkalmassá tették taktikai felderítésre.

Alkalmazás bélyegkép|A 803. Naval Air Squadron egyik Scimitarje az amerikai haditengerészet néhány gépével a Földközi-tenger felett A típus hadrendbe állításának idejében a Royal Navy alig néhány nagyobb méretű hordozóval rendelkezett. Legtöbbjük még így is kicsinek bizonyult a nagy méretű és súlyú Scimitar számára. A repülőgéppel a katasztrófák sora 1958-ban a Victorious hordozó fedélzetén kezdődött. Az áldozat akkor maga a 803. század parancsnoka, John Russell fregattkapitány volt, aki szeptember 25-én egy tökéletes leszállást követően egy fékezőkábel szakadása után a fedélzetről a tengerbe gurult, a beszorult fülketető miatt pedig nem jutott ki a gépből. Sőt, még a mentőhelikopterből leereszkedett, segítségére siető tengerész sem tudta kiszabadítani. A szerencsétlenséget ugyan a fékezőkábel szakadása okozta, de előhírnöke volt azon katasztrófák sorozatának, melyek után még további nyolc pilóta és 37 gép veszett oda.

bélyegkép|Scimitar a USS Saratoga fedélzetén, 1957 körül

A négy század gépei 1958 és 1966 között az Ark Royal, a Centaur, a Hermes és a Victorious hordozó fedélzetén szolgáltak. A Scimitarek első vonalbeli szolgálata mint csapásmérőké 1967-re véget ért. Hadrendben állásuk alatt éles harci bevetést nem teljesítettek a típussal. A harci alakulatoktól történt fokozatos kivonás azonban nem jelentette a típus eltűnését a hordozókról. A Buccaneer szolgálatba állított S.1-es verziójába ugyanis gyengébb hajtóművek kerültek, ezért a gépek a trópusokon teljes fegyverzettel csak úgy tudtak felszállni, hogy minimális mennyiségű üzemanyaggal startoltak. A szárny alá függesztett utántöltő-felszereléssel ellátott Scimitarek dolga volt levegőben való feltöltésük. Az 1964-ben létrehozott 800B jelű század két évig, az erősebb hajtóműves Buccaneer S.2-esek megjelenéséig repült ezzel a feladattal.

Változatok Elődök Type 508 – Egyenes szárnyú kísérleti repülőgép. Type 529 – Egyenes szárnyú kísérleti repülőgép. Type 525 – Nyilazott szárnyú kísérleti repülőgép.

Prototípusok Type 544 – A Scimitar F.1 prototípusa, melyet a Hursley Park-i Vickers-Armstrong Experimental Department gyártott.

Szériatípus Scimitar F.1 – Együléses többfeladatú vadászgép, melyből 76 darabot gyártott a south marston-i Vickers-Armstrong. Az eredeti megrendelés 100 gépről szólt, azonban ezt a számot 1952-ben 76 darabra csökkentették.

Üzemeltetők

700X Naval Air Squadron 736 Naval Air Squadron 800 Naval Air Squadron 803 Naval Air Squadron 804 Naval Air Squadron 807 Naval Air Squadron

Túlélő példányok bélyegkép|XD220 az Intrepid múzeumban Scimitar F.1 XD220 – Empire State Aerosciences Museum, New York, Amerikai Egyesült Államok. Scimitar F.1 XD317 – Fleet Air Arm Museum, Yeovilton, Anglia. Scimitar F.1 XD332 –– Solent Sky múzeum, Southampton, Anglia.

Műszaki adatok (Scimitar F.1) Geometriai méretek és tömegadatok Hossz: 16,84 m Fesztávolság: 11,33 m Magasság: 5,28 m Szárnyfelület: 45,06 m² Üres tömeg: kg Feltöltött tömeg: kg

Hajtóművek Hajtóművek száma: 2 darab Típusa: Rolls-Royce Avon 202 gázturbinás sugárhajtómű Maximális tolóerő: egyenként 50,1 kN

Repülési adatok Legnagyobb sebesség: 1185 km/h Hatótávolság: 2289 km Szolgálati csúcsmagasság: m

Fegyverzet 4 darab 30 mm-es ADEN gépágyú, fegyverenként 160 darabos lőszerjavadalmazással 4 darab AGM–12 Bullpup levegő-föld vagy AIM–9 Sidewinder légiharc-rakéta vagy 4 darab 454 kg-os légibomba vagy legföljebb 16 darab nemirányított rakéta (pilononként négy) 1 darab Red Beard szabadeséses nukleáris bomba

Források

Andrews, C.F. and E.B. Morgan. Supermarine Aircraft since 1914. London: Putnam, 1987. Birtles, Philip. Supermarine Attacker, Swift and Scimitar (Postwar Military Aircraft 7). London: Ian Allan, 1992. Buttler, Tony. "Database: Supermarine Scimitar". Aeroplane. Volume 36, No. 12, Issue No. 428, December 2008 Buttler, Tony. "Type Analysis: Supermarine Scimitar". International Air Power Review. Norwalk, Connecticut, USA:AIRtime Publishing. Volume Two, Autumn/Fall 2001, pp. 158–173. , ISSN 1473-9917 Gibbings, David and J.A. Gorman. Scimitar. RNAS Yeovilton, Somerset, UK: Society of Friends of the Fleet Air Arm Museum, 1988. Mason, Francis K. The British Fighter since 1912. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1992. Morgan, Eric and John Stevens. The Scimitar File. Tonbridge, Kent, UK: Air Britain (Historians) Ltd., 2002. Thetford, Owen. British Naval Aircraft since 1912. London: Putnam, 1978.

Fordítás

További információk Scimitar at Thunder and Lightnings "Supermarine's New Fighter – the Naval N.113"

Kapcsolódó szócikkek Hasonló repülőgépek F3H Demon

Kategória:Brit csatarepülőgépek Kategória:Hordozófedélzeti repülőgépek