A francia nyelv története akkor kezdődött, amikor a rómaiak befejezték Gallia meghódítását az i. e. 1. században. Az 5. századig tartó kétnyelvűségi időszak alatt a helyi lakosság fokozatosan magáénak fogadta el a népi latin nyelvet. A gall nyelv befolyásolta a latint, ezzel a jövőbeli francia nyelv szubsztrátumát képezve. E folyamat nyomán egy, a nyelvészek által gallorománnak nevezett nyelv fejlődött ki.
Az 5–8. század a gallorománA „galloromán” terminusnak többféle használata van a történeti nyelvészetben. Az újlatin nyelvek osztályozásában galloromán nyelvek alatt hagyományosan az oïl nyelveket (köztük a franciát), a frankoprovanszál nyelvet, az okcitán nyelvet, a rétoromán dialektusokat és a galloitáliai (észak-olasz) nyelveket értik [például Fodor István (főszerk.) A világ nyelvei. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. . 1469. o.) Más nézet szerint (például Bec, Pierre. Manuel pratique de philologie romane (Az újlatin filológia gyakorlati tankönyve). 2. kötet. Párizs: Picard) a galloromán nyelvek közé sorolandó egy szűk értelemben vett galloromán csoport, amelyhez az oïl nyelvek tartoznak és a frankoprovanszál, valamint három átmeneti csoport: az egyik az okcitánt és a katalán nyelvet foglalja magába, és az iberoromán nyelvek felé képez átmenetet; a másik kettő közül az első az észak-olasz nyelveké, a második a rétoromán dialektusoké, és ezek átmenetiek az italodalmát nyelvek felé. Galloromán nyelv alatt (egyes számban) a francia nyelv történészei hagyományosan azt értik, amelyet az 5. és a 8. század között beszéltek Gallia területén, és amelyből az oïl nyelvek, a frankoprovanszál és az okcitán származnak. Ez a szócikk ebben az értelemben használja a „galloromán nyelv” elnevezést. nyelv időszaka volt,A francia nyelvtörténet szakaszainak a meghatározása nem egységes. Ostiguy é.n. a galloromán (az 5. századtól kezdve), a protofrancia (a 8. századtól kezdve), az ófrancia (a 10. századtól kezdve), a közép- és a reneszánsz kori francia (a 15. századtól kezdve), a klasszikus francia (a 17. századtól kezdve) és a modern francia szakaszaira osztja fel. Leclerc 2017 a galloromán (6–9. sz.), az ófrancia (9–13. sz.), a középfrancia (14–15. sz.), a reneszánsz kori francia (16. sz.), a klasszikus francia (1594–1715), a felvilágosodás kori francia (1715–1789), a modern francia (1789–1870) és a mai francia korairól szól. Picoche (1999) tárgyalja az ófrancia korát, de nem említi ennek kezdetét, csak a végét helyezi az 1350-es évek környékére, majd az ezutáni nyelvtörténetet a középfrancia (1352–1605), a klasszikus francia (1605–1777), végül a modern és a mai francia szakaszaira osztja fel. amely kezdetén a germán frankok meghódították Gallia északi részét. Itt a frankok királyságot alapítottak, de a galloromán nyelv magába olvasztotta a nyelvüket. Mindazonáltal ennek elemei szupersztrátumot alkottak a jövőbeli francia nyelv részére. A galloromán nyelv dialektusokra oszlott. Az észak-galliaiak frank befolyás alatt egy oïl-nak nevezett csoportot kezdtek alkotni, miközben Gallia déli felében, más közös vonásokkal, egy oc-nak nevezett dialektuscsoport kezdett kialakulni.Oïl és oc az ’igen’-nek megfelelő szavak voltak.
A protofrancia nyelv korából (8–10. sz.) maradtak fenn az első olyan írások, melyek nyelve különbözik a latintól. A 9. században váltak szét élesen az oïl dialektusok az oc dialektusoktól.
Az ófrancia nyelv korában (10–14. sz.) több oïl dialektusban írtak, de viszonylag sok volt bennük a közös vonás. Bár az első szépirodalmi művek nem ezen jelentek meg, egy françois-nak nevezett dialektus, amelyet nagyjából a királyi birtoknak megfelelő Párizs körüli régióban használtak, tekintélyt nyert. A dialektusok közös vonásai a françois tekintélyének köszönhetően terjedni kezdtek a beszédben, és fokozatosan egy közös írott nyelv is alakult és terjedt, mivel használni kezdték a közigazgatásban is a latin mellett. Ettől fogva a francia nyelv története e közös nyelv fokozatos terjedéséé és hódításáé lett párhuzamosan a királyi hatalom kiterjedésével a mai Franciaország egész területére, Belgium déli részére, Svájc nyugati részére és Európán kívüli területekre. E folyamat során a nyelv folytonosan változott, az útjába eső nyelveket és dialektusokat nagy részben helyettesítette, de ezek elemeivel, valamint sok más nyelvből vett jövevényszóval gazdagodott.
A 14–16. században (a középfrancia nyelv kora) a nyelv tovább változott, többek között abban, hogy a névszóragozás elhagyásával egyszerűsödött. A 16. században, amely Franciaországban a reneszánsz kora volt, sok klasszikus latin és olasz jövevényszót vettek át, és az irodalmi nyelv a többi Franciaországban beszélt nyelvekből és dialektusokból átvett szavakkal is gyarapodott. Megjelentek az első francia nyelvvel foglalkozó nyelvészeti munkák (szótárak, nyelvtankönyvek), valamint az irodalmi nyelv egységesítésére irányuló törekvések. Ugyanakkor a királyi hatalom azon iparkodott, hogy helyettesítse a latint a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban.
A 17., a francia klasszicizmus százada, és a 18., a felvilágosodásé, a francia nyelv klasszikus kora és a modern fázisába való áttéréséé volt. A 17. században alakították ki az irodalmi nyelv sztenderdjét, a korszak politikai rendszerének általánosan tekintélyelvű keretében. A normák „megtisztított”, viszonylag szegényes szókincset erőltettek az irodalmi nyelvre, de ennek nyelvtani rendszerét racionálisan szabályozták, a 18. században pedig a szókészlet is igazodott a különböző szaknyelvek szükségleteihez. Ebben a korszakban, annak a kultúrának a tekintélyének köszönhetően, amelyet hordozott, a francia a politikai és az értelmiségi elit nemzetközi kommunikációs nyelvévé vált.
A 18. század végére a francia nyelv a modern korszakába került. Az ekkor bekövetkező polgári forradalom rendszere nemzeti nyelvet csinált belőle, és diktatórikus módon igyekezett kiterjeszteni az egész országra. A nyelv térnyerése folytatódott, bár nem a forradalmi hatóságok által kívánt mértékben. A francia nyelv az állam által való terjesztése az oktatás eszközével fokozódott a 19. század folyamán. Ebben meghatározó momentum az állami ingyenes és kötelező elemi oktatás bevezetése volt. Attól fogva az iskolázás időtartamának fokozatos hosszabbítása oda vezetett, hogy az egész lakosság használta a francia nyelvet, a helyi nyelvek és dialektusok rovására.
A 20. században az immár mai francia nyelv teret vesztett a világban az angol nyelv terjedésével párhuzamosan, de továbbra is egyike a nemzetközi kommunikációs nyelveknek, és a frankofón országok hivatalos nyelvi politikával törekednek arra, hogy korlátozzák az angol hatását a franciára, valamint arra, hogy megtartsák ennek a még meglévő elterjedését a világban.
A galloromán nyelv kialakulása (i. e. 1. sz. – 5. sz.)
Gallia meghódítása több évtizedbe került. I. e. 120-ban a rómaiak megalapították a Gallia Transalpina provinciát (Alpokon túli Galliát), a mai Provence-Alpes-Côte d’Azur területén, és i. e. 58–51 között fejezték be az egész Gallia elfoglalását, a mai Belgium déli részét beleértve.
Galliában a rómaiak több népet igáztak le: görögöket, akik még az i. e. 7. században telepítették be Marseille környékét; ligurokat, egy nem indoeurópai népet, amely a mai Franciaország délkeleti részén élt; ibéreket, egy másik nem indoeurópai népet, amely a mai Spanyolországot és Franciaország délnyugati részét népesítette be; germán lakosságot, Északkelet-Galliában; végül gallokat, egy kelta népet, akik a legtöbben voltak.
A latin réteg
A hódítás után Galliában kb. római telepedett le, a népi latint beszélő tisztviselők, katonák, telepesek.Leclerc 2017, 1. fejezet. A helybéli lakosság fokozatosan tért át erre a nyelvre, nem a rómaiak kényszerítése nyomán, hanem gyakorlati okok miatt. Elsősorban a latin nyelv ismerete a társadalmi előremenetel tényezője volt. Csak az lehetett római polgár, az ebből a státuszból eredő előnyökkel, aki magáévá tette a hódítók szokásait, vallását és nyelvét. Azoknak is, akik be akartak lépni a római közigazgatásba, ismerniük kellett a latint. De a latin nem csak az elitet érintette, hanem szerény társadalmi helyzetű embereket is, például a római hadseregbe való belépésük útján. A rómaiak által kiépített széles úthálózat is elősegítette a latin eljutását a városoktól távoli régiókba is. Fontos tényezője volt a latin nyelv propagálásának a kereszténység elterjedése is, amely a 4. században fokozódott.
A gall lakosság hosszú kétnyelvűségi időszak folyamán fogadta magáénak a latint. A városokban már a 2. században kezdték elhagyni a gall nyelvet, de faluvidéken egyes szerzőkPéldául Chaussée 1989 (167. o.) szerint a 4. század végéig maradt életben, másokPéldául Dillon 2001 (420. o.) és Lambert 1994 (10. o.) szerint az 5. század végéig.
Sok, a klasszikus latinban és a népiben is használt szó öröklődött át a francia nyelvre, de sok olyan is, amely csak a népi latinban volt használatos (például MANDUCAREA kiskapitális betűkkel írott szavak a klasszikus és a népi latinban találhatók. Ennek a szónak a klasszikus latinban ’rág’ volt a jelentése, de a népiben ’eszik’ jelentéssel használták. >A > jel jelentése „-ból/-ből származik”. modern franciaA továbbiakban „mod. fr.”-ra rövidítve. manger ’eszik’, CALDUSA klasszikus latinban CALIDUS. > mod. fr. chaud ’meleg’, ORICLAA klasszikus latinban AURICULA, az AURIS ’fül’ kicsinyítő képzős alakja. > mod. fr. oreille ’fül’, FACIAA klasszikus latinban FACIES. > mod. fr. face ’arc’.
Szavakon kívül a francia grammatikai vonásokat is örökölt a népi latintól. Ebben jelentek meg analitikus igealakok, mint a klasszikus latinbelit helyettesítő jövő idő: CANTARE HABEO > *CANTARAYYOAz aszteriszk (*) írott forrásokban nem található, de nyelvészek által rekonstruált alakot jelez. > mod. fr. chanterai ’énekelni fogok’.Picoche 1999, 275. o. Az összetett múlt egy másik olyan analitikus igealak, amely a népi latinból származik: HABEO PANEM MANDUCATUM > AYYO PANE MANDUCATU > mod. fr. j’ai mangé du pain ’kenyeret ettem’. Ugyancsak a népi latinban a klasszikus múlt idejű szenvedő AMATUS SUM (szó szerint ’szeretve voltam’) típusú alak jelen idejű lett, innen a mod. fr. je suis aimé (szó szerint ’szeretve vagyok’). Egyes szócsoportok határozószó értékűvé váltak, és ezekből a franciában tulajdonképpeni határozószó lett: IN HAC HORA > mod. fr. encore ’még’. Ugyanakkor megjelent a MENTEA MENS ’ész’ szó ablatívusz esetű alakja. szóból lett képzővel való határozószó-képzés: SOLAMENTE ’elszigetelten’ > mod. fr. seulement ’csak’.TLFi, -ment szócikk.
A névszóragozásban az esetek száma kettőre (alanyeset és tárgyeset) csökkent, sőt, ezek is összetéveszthetőek lettek, mivel a beszédben kihalt a tárgyeset -m ragja: ROSAM > ROSA, mint ROSA ’rózsa’, az alanyeset alakja. Ezért jelentősebbé vált az elöljárószók használata: AD a részes eset és a tárgyeset kifejezésére (EO ROMAM > EO AD ROMA > mod. fr. je vais à Rome ’Rómába megyek’), DE a birtokos eset kifejezésére. Ugyancsak az esetek számának csökkenése miatt az egyszerű mondat szórendje megváltozott úgy, ahogy a franciában lesz: a melléknévvel és a birtokos esetű főnévvel kifejezett jelző a jelzett főnév után helyezkedett el, az állítmány a mondat végéről annak belsejébe került.