A hun–magyar rokonság elméletének kérdése számos szempontból értelmezhető. A rokonság ugyanis vonatkozhat magára a népre (a történeti forrásokban megőrzött hagyományra, illetve a nép genetikai összetételére), a nép által beszélt nyelvre, vagy az általa képviselt kultúrára is (ezek alapján lehet vizsgálni a hagyománybéli, genetikai, nyelvi, kulturális rokonságot). A kérdéssel így különböző tudományágak foglalkoznak: ezek közé tartozik a történettudomány, a genetika, a régészet, a nyelvészet, valamint a néprajz is. Ezen tudományterületek képviselői (mivel a rokonság fogalmát másképpen határozzák meg, ráadásul más szempontok alapján is dolgoznak) akár ellentétes eredményekre is juthatnak, de az is előfordul, hogy még egy tudományágon belül sincs egyetértés. A rokonság az említett tudományágak definíciói közül bármelyiket takarhatja, vagy akár ezek közül egyszerre többet is, érdemes tehát a különböző szempontokat szétválasztva tárgyalni.
A rokonság a népek vonatkozásában értelmezve jelentheti két nép közös származását, keveredését (pl. szövetségi viszony során), az egyik nép egy részének beolvadását a másik nép őseinek egy része közé, így akár egyfajta folytonosságot is, amit egyesek azonosságként értelmeznek. A hunoknak nevezett csoportosulás szintén jelentheti szűkebb értelemben az európai hunokat (Attila hun király népét), tágabb értelemben pedig a hun törzsszövetség részét képező, valószínűleg nyelvileg és genetikailag is heterogén népcsoportokat is. A hun–magyar rokonság legkevésbé vitatott vonatkozása a részleges kulturális átfedések: a hunok (Attila népe) és a honfoglaláskori magyarok is nagyállattartó, lovas nomád népek voltak.
A nyelvtudomány fejlődésével, a finnugor nyelvrokonság felfedezésével, valamint a történetírás forráskritikai módszereinek megjelenésével a 19. század második felétől elkezdődött a hun–magyar rokonság kritikai felülvizsgálata, főleg a kiváló nyelvész, Hunfalvy Pál munkássága révén. Abban az időben úgy gondolták, hogy a finnugor nyelvrokonság a rokon nyelveket beszélő népek közös származására is utal, és ez ellentmondott volna a máig ismeretlen, de akkoriban leginkább török nyelvűnek tartott hunokkal való rokonságnak, továbbá a közös származásnak is. Az indulatoktól sem mentes ugor-török háború néven elhíresült vita során a finnugor nyelvrokonság ténye mellett kiálló, és a török rokonságot elutasító „ugor” oldal (Hunfalvy Pál vezetésével), valamint a magyar nyelv kettős, uráli (finnugor) és altaji rokonsága mellett érvelő „török” oldal (Vámbéry Ármin vezetésével) állt szemben egymással. Mivel a finnugor nyelvrokonságot még a török oldal sem vitatta, így az (és vele együtt az akkor még a nyelvrokonság egyenes következményének tartott finnugor származás) viszonylag hamar széles körű tudományos elfogadottságra tett szert. Részben a fentiek eredményeként, a magyar millenniumra készült A magyar nemzet története című összefoglaló munka már nem tartotta tudományosan bizonyíthatónak a magyarok hun eredetét. Az ugor-török háború elhalkulása (de lényegében lezáratlanul maradása) után még sokáig, egészen az 1960-as évekig széles körben elfogadott volt az urál-altaji nyelvcsalád létezése, mára pedig már ennél nagyobb makrocsaládok, így pl. az eurázsiai vagy az ennél is tágabb nosztratikus nyelvcsalád létezése mellett is érvelnek egyes nyelvészek.
Az archeogenetika fejlődésével a honfoglaló magyarok eredetének kérdése új vizsgálati lehetőséget kapott. 2022 májusában Török Tibor és Neparáczki Endre archeogenetikusok mintegy harminc társukkal tanulmányt tettek közzé a Current Biology című nemzetközi szaklapban, amelyben a mitokondriális DNS genetikai vizsgálata alapján kimutatták, hogy a honfoglaló magyarok magját képező népesség finnugor származású volt.https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/35617951/
48 mintát vettek 19 honfoglaláskori „szállási” temetőből, illetve 65 mintát 9 köznépi temetőből. A genomot, vagyis a minták teljes örökítő információját vizsgálták, majd összevetették 2700 másik archaikus genommal.
A vizsgálat legfontosabb megállapításai a következők voltak:
A honfoglaló magnépesség genomja a mai népek közül a baskírokhoz, valamint a szibériai és volgai tatárokhoz hasonlít leginkább. Ugyanez a genom 50% manysi (finnugor), 35% szarmata (indoiráni) és 15% hsziungnu (ázsiai hun) keveredéseként modellezhető.
Török Tibor (az SZTE Genetikai Tanszék és az MKI Archeogenetikai Kutatóközpont munkatársa) 2023 áprilisában Szentendrén egy konferencián így ismertette eredményeiket:
A hagyománybéli rokonság és az írott források
Külföldi források
Számos külföldi forrás azonosítja egymással a magyarokat, az avarokat és a hunokat. A nomád népeket azonban a tőlük rettegő szomszédaik gyakran nevezték hunoknak. Így történt ez többek között a heftaliták, akatirok, szabirok, onogur-bolgárok, türkök, úzok, kunok, szeldzsukok, oszmánok esetében is.
Iordanes, 6. századi gót történetíró az onogurok nevét Hunuguri alakban írja át. A magyarok országának külföldi elnevezései (Ungria, Ungaria, Ungarn, Hungary) a leginkább elfogadott nézet szerint szintén az „onogur” szóból erednek.
A Szent Wandergisiliusi kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.”
A Szent Bertin-kolostor Annales Bertiniani néven ismert hivatalos jellegű frank évkönyvében a 900. év előtt Hinkmar reimsi érsek a magyarokat, azaz „ungrikat”, a hunokkal, illetve az avarokkal azonosítja.
Más források viszont nem említik a magyarok kapcsán a hunokat, így pl. VII. Kónsztantinosz, bizánci császár sem említi, hogy ismert volna hun–magyar hagyományt, amikor a 10. század közepén az Árpádok hatalomra kerüléséről értekezett.
Corveyi Widukind 967 körül azonosítja egymással a magyarokat és az avarokat.
Hersfeldi Lambert (Lampert von Hersfeld), 11. századi német szerzetes–történetíró szerint Salamon magyar király, anyja 1063-ban Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját. Róna-Tas András szerint a kijelentés arra utal, hogy a magyaroknál Salamon idejében is élt már valamiféle hunokhoz kapcsolódó öntudat. Kristó Gyula és Veszprémy László viszont a hun származástudat hiányának bizonyítékát látja abban, miszerint a szerző külön nem tér ki arra, hogy a Salamon anyja által adományozott kardot a magyar királyi udvarban Attila kardjának tekintették volna.
Viterboi Gottfried Pantheon című munkája (12. század) szerint – valószínűleg Meroving- és Karoling-kori, a Monumenta Germaniae Historica köteteiben közzétett források alapján – az onogurok már az 561–562. évben megjelennek Pannoniában: Avares, id est Ungari Pannonii, illetve Avares, qui et Huni, sive Ungari. Vagyis nevezett szerző az avarokat, utalván ezzel kötelékük nevére, onoguroknak és hunoknak mondja. A magyar történészek egyike-másika pedig az onogur nevet – mivel a később magát magyar névvel illető nép is e kötelékhez, illetve a hunok szövetségéhez tartozott – a magyarokkal azonosítja. A László Gyula által kitalált, bizonyítatlan kettős honfoglalás elmélete is azt hirdeti, hogy a Kárpát-medencében már a honfoglalásnak nevezett esemény előtt is éltek magyarok.
Abu l-Fidá 1331-ben a magyarokat „hunkar” (onogur) és „basgirt” (baskír) néven említi. Előbbi ama hun kötelék (onogurok) neve, ahová többek között az avarok is tartoztak, utóbbi pedig népük neve (magyar), ahogyan az arabok köztörök tolmácsolásban hallották.
Mahmud Terdzsümán műve, a Tarih-i Üngürüsz (16. század) a szerző saját állítása szerint egy eredetileg latin nyelvű krónika török fordítása. Ez a krónika szintén a hunoktól származtatja a magyarokat, Árpádot pedig Attila egyenes ági leszármazottjának tartja. Nem tudni, pontosan melyik krónikán alapul, de az eredeti forrásmű azóta megsemmisült magyar krónikákat (valószínűleg az Ősgesztát is) felhasználhatott forrásként, vagy akár maga az Ősgeszta is lehetett. Mások szerint a mű forrása Thuróczi János krónikája és Rogerius Siralmas éneke, amelyek tartalmát Mahmud Terdzsümán nem egyszerűen lefordította, hanem korabeli oszmán irodalmi szöveggé alakította át. Vannak azonban a krónikában olyan, máshol nem olvasható kijelentések, amik ezt kétségessé teszik, így pl. a Tarih-i Üngürüszben a Hunor-Magor monda egy olyan változata szerepel, amely szerint már Hunorék is olyan népet találtak a Kárpát-medencében, amelyik az ő nyelvükön beszélt.
Magyarországi források
A legelső magyar krónikának, Anonymus Gesta Hungarorumának rövid őstörténeti bevezetőjében jelent meg először forrásainkban a pogány múlt pozitív ábrázolása. Valószínűleg tőle tudták meg a domonkos szerzetesek az 1230-as években, hogy az őshazában még él egy magyar néptöredék. Anonymus Attila leszármazottjának tartotta Álmost és Árpádot. A székelyekről pedig azt írta, hogy mielőtt csatlakoztak volna a magyarokhoz „Attila király népe voltak”.
Anonymus munkásságát Ákos nembeli Ákos mester folytatta. Ő korának felemelkedő főnemesi családjainak dicső múltjára helyezte a hangsúlyt az európai magyar inváziók korát visszaidéző történeteiben.
Kézai Simon az utókor által Gesta Hunnorum et Hungarorumnak nevezett munkájában a korábbiaknál sokkal részletesebben foglalkozik az őstörténettel, és a dicső múlt fényét kiterjeszti az egész nemességre, a nemesi nemzetre. Tulajdonképpen ő foglalta össze először – vagy teremtette meg – a hun származás tudatát. Ezzel kapcsolatban a történészek körében az egyik legfontosabb vitakérdés, hogy a hunokról Kézai által írott regéknek volt-e alapja a kor népi mondáiban, vagy az egészében a saját alkotása volt. Kézai munkájában a magyarok történetét középkori szokás szerint bibliai környezetbe helyezi, majd a csodaszarvas legendájának kifejtésével áthelyezi a történetet Szkítiába. Ezután ismerteti a hunok, mint a magyarok elődeinek és felmenőinek történetét.
Kézai hun vonatkozású szövegét kibővítették a 14. századi magyar krónikák szerkesztői, s hasonló tartalmú szöveg jelent meg Thuróczy János 15. századi krónikájában is.
Pray György 1774-ben Bécsben megjelent Dissertationes Historico-Criticæ In Annales Veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum (Történeti-felülvizsgálati értekezés a hunok, avarok és magyarok ősi éveiről) című könyvében írta meg a hunok, avarok és magyarok őstörténetének első tudományos igényű történeti összefoglalóját. Munkájához felhasználta az akkoriban ismert valamennyi forrást. Ebben a hun–avar–magyar folytonosság hagyományos elméletét azzal egészítette ki, hogy a hunok Európába vonulása után a magyarok azonosnak tekinthetők a kínai évkönyvekben emlegetett turkokkal.
A magyarországi források kritikai értékelése A magyar nemesség gondolatvilágát a 19. század utolsó harmadáig uralta a hun eredet tudata.