Gratianus (kánonjogász)

Gratianus, gyakran Magister Gratianus néven, a 12. század első felében működő itáliai kánonjogász és tanító volt. Nevéhez kapcsolódik a Decretum Gratiani, eredeti címén Concordia discordantium canonum („az egymással ellentétes kánonok összhangja”) összeállítása. A mű a középkori nyugati kánonjog egyik legfontosabb szövege lett: nem pápai törvénykönyvként hirdették ki, mégis az egyházi jog oktatásának, magyarázatának és gyakorlati alkalmazásának alapkönyvévé vált. A későbbi Corpus Iuris Canonici első részeként évszázadokon át meghatározta a latin egyház jogi kultúráját, egészen az 1917-es Egyházi Törvénykönyv megjelenéséig.Stephan Kuttner: Research on Gratian: Acta and Agenda. In: Peter Linehan szerk.: Proceedings of the Seventh International Congress of Medieval Canon Law. Vatican City, Biblioteca Apostolica Vaticana, 1988, 3–26.

Gratianust a szakirodalom gyakran a „kánonjog atyjaként” vagy pontosabban a kánonjog tudományos művelésének egyik megalapítójaként említi. E cím nem azt jelenti, hogy előtte ne létezett volna egyházi jog, hanem azt, hogy a korábbi kánonokat, zsinati határozatokat, pápai döntéseket és egyházatyai szövegeket olyan iskolai-jogtudományos rendbe foglalta, amelyből a kánonjog önálló, módszeresen művelt tudományága, a dekretisztika kibontakozhatott.Stephan Kuttner: The Father of the Science of Canon Law. The Jurist, 1. évf., 1941, 2–19.

Neve és azonosítása

A forrásokban több névalak fordul elő: Gratianus, Magister Gratianus, ritkábban Gratianus de Clusio. A modern szakirodalom óvatosan kezeli azokat a későbbi adatokat, amelyek szerint keresztneve Johannes, Franciscus vagy Giovanni lett volna. A „Johannes Gratianus” megjelölés könnyen összetéveszthető VI. Gergely pápa világi nevével, a „Franciscus” pedig feltehetően későbbi félreolvasás vagy értelmezés eredménye.John T. Noonan: Gratian Slept Here: The Changing Identity of the Father of the Systematic Study of Canon Law. Traditio, 35. évf., 1979, 145–172.

A középkori és kora újkori hagyomány több életrajzi elemet kapcsolt Gratianushoz: egyes források kamalduli vagy bencés szerzetesnek, mások Chiusi püspökének, pápai tanácsadónak vagy bolognai tanítónak tartották. Ezek közül kevés tekinthető biztos adatnak. A modern kutatás általában abban ért egyet, hogy Gratianus a 12. század első felében, Észak- és Közép-Itália jogi-egyházi iskolai közegében működött, és neve a Decretum összeállításával vált ismertté.Diego Quaglioni: „Graziano”. In: Dizionario Biografico degli Italiani, 59. kötet, Istituto dell'Enciclopedia Italiana, 2002.

Élete

Gratianus életéről kevés biztos adat maradt fenn. Születési éve és halálának pontos ideje ismeretlen. Régebbi összefoglalók gyakran 1075/1080 körüli születéssel és 1145/1147 körüli halállal számoltak, de ezek nem tekinthetők bizonyított dátumoknak. A születési helyre vonatkozó hagyományok közül Chiusi, Ficulle, illetve Carraria vagy Orvieto környéke szerepel. A legóvatosabb megfogalmazás szerint Gratianus Közép-Itáliából, valószínűleg Toszkána vagy Umbria határvidékéről származott.Anders Winroth: Where Gratian Slept: The Life and Death of the Father of Canon Law. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Kanonistische Abteilung, 99. évf., 2013, 105–128.

A régebbi egyházi hagyomány szerint Gratianus a bolognai Szent Félix és Nabor-kolostorban élt, és szerzetesként vagy klerikusként tanított. Egyes források kamalduli szerzetesnek tartják, de ez a besorolás nem minden részletében bizonyítható. Más adatok szerint Chiusi püspöke lehetett; ezt a 20–21. századi kutatás egy része újra komolyan mérlegelte, különösen a Gratianus clusinus episcopus („Gratianus, Chiusi püspöke”) kifejezést tartalmazó források alapján. A kérdés azonban továbbra is vitatott.Francesco Reali: Graziano da Chiusi e la sua opera. Siena–Chiusi, Centro Studi Magister Gratianus, 2009.

Bologna szerepe Gratianus életében lényeges. A 12. században a város a római jog tanulmányozásának egyik fő központjává vált. Gratianus műve is ebben a bolognai jogi és iskolai közegben lett hatásos, jóllehet nem helyes őt modern értelemben vett „egyetemi professzorként” elképzelni. Inkább olyan tanító és kánonjogász volt, aki a kialakuló jogi iskolák módszereit használta az egyházi jogforrások rendezésére.James A. Brundage: Medieval Canon Law. London–New York, Longman, 1995.

Egy későbbi adat szerint 1143-ban Velencében jogi szakértőként lépett fel egy tizeddel kapcsolatos ügyben. Ezt a hagyományt a szakirodalom gyakran említi, de az ilyen életrajzi mozzanatokat általában óvatosan kell kezelni, mivel Gratianus alakját már a középkorban is tekintélye alapján egészítették ki részletekkel.

Történeti háttér

Gratianus műve a 12. századi szellemi megújulás, gyakran „12. századi reneszánsz” néven említett folyamat összefüggésében érthető meg. Ebben a korszakban Nyugat-Európában erősödött az iskolai oktatás, fejlődött a dialektikus módszer, új lendületet kapott a római jog tanulmányozása, és az egyházi életben is egyre nagyobb igény mutatkozott a jogforrások világosabb rendszerezésére.Jacques Le Goff: Értelmiség a középkorban. Budapest, Magvető, 1979.

A kánonjog Gratianus előtt is létezett. A zsinati kánonok, pápai levelek, egyházfegyelmi szokások, bűnbánati könyvek, püspöki rendelkezések és korábbi kánongyűjtemények évszázadok óta szabályozták az egyházi életet. A probléma az volt, hogy ezek a szövegek sokféle gyűjteményben, eltérő történeti helyzetekből és gyakran egymásnak látszólag ellentmondó formában maradtak fenn. A korabeli jogász és teológus számára ezért nem egyszerűen „jogszabály-gyűjteményre” volt szükség, hanem olyan módszerre, amely a tekintélyi szövegeket el tudta rendezni, és meg tudta mutatni, mikor, milyen értelemben és milyen körben alkalmazhatók.

Ebben a helyzetben nagy jelentőségű volt a korai skolasztika dialektikus módszere. Petrus Abaelardus Sic et non („Igen és nem”) című művében egymással látszólag ellentétes teológiai tekintélyeket állított egymás mellé, majd az értelmezés eszközeivel kereste feloldásukat. Gratianus hasonló szellemi környezetben dolgozott, de nem elsősorban dogmatikai, hanem egyházfegyelmi és jogi anyagon alkalmazta az összeegyeztetés módszerét.John C. Wei: Gratian the Theologian. Washington, D.C., The Catholic University of America Press, 2016.

A Decretum Gratiani

Gratianus fő műve a Concordia discordantium canonum, vagyis „az egymással ellentétes kánonok összhangja”. Későbbi és közkeletű címe Decretum Gratiani („Gratianus dekrétuma”). A cím jól kifejezi a mű programját: a korábbi egyházi jogforrásokat nem pusztán egymás után sorolja, hanem megkísérli összeegyeztetni a látszólag eltérő vagy ellentmondó szabályokat.

A Decretum nem pápai törvényhozás eredményeként született, és a középkorban nem nyerte el olyan hivatalos promulgáció formáját, mint később IX. Gergely dekretálisgyűjteménye. Tekintélye mégis rendkívüli lett. A bolognai és más európai iskolákban tankönyvként használták, a kánonjogászok glosszákat és summákat írtak hozzá, és gyakorlati jogi érvelésekben is hivatkoztak rá. Ezzel a Decretum a latin egyházjog klasszikus korszakának alapművévé vált.Wilfried Hartmann – Kenneth Pennington szerk.: The History of Medieval Canon Law in the Classical Period, 1140–1234: From Gratian to the Decretals of Pope Gregory IX. Washington, D.C., The Catholic University of America Press, 2008.

Célja és módszere

A Decretum célja az volt, hogy a korábbi évszázadok jogi és fegyelmi hagyományát érthetőbb, taníthatóbb és alkalmazhatóbb rendbe foglalja. Gratianus nem egyszerűen másoló vagy gyűjtő volt. A tekintélyi szövegek — latinul auctoritates („tekintélyek”) — közé saját magyarázó megjegyzéseket illesztett. Ezeket a kánonjogi hagyomány dicta Gratiani néven ismeri, vagyis „Gratianus mondásai”, „Gratianus magyarázó megjegyzései”.

A műben három elem különíthető el:

a korábbi forrásokból átvett kánonok és tekintélyi szövegek; a kérdések és jogesetek logikai elrendezése; Gratianus saját magyarázó és összeegyeztető megjegyzései, a dicta Gratiani.

A későbbi glosszáktól ezeket meg kell különböztetni. Gratianus nem egyszerűen margóra írt glosszákkal látta el a szöveget, hanem a gyűjtemény belső szerkezetébe építette saját érvelését. A glosszák és glosszaapparátusok a Decretum későbbi iskolai magyarázatának termékei voltak.

Forrásai

Gratianus forrásai igen sokfélék voltak. A Decretum anyaga részben közvetlenül, részben korábbi gyűjtemények közvetítésével került hozzá. Főbb forráscsoportjai:

a Biblia, különösen az egyházfegyelmi és erkölcsi kérdésekben idézett szentírási helyek; az egyházatyák, főként Szent Ágoston, Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely és más latin tekintélyek; egyetemes és helyi zsinatok kánonjai; pápai dekretálisok, vagyis konkrét ügyekben adott pápai döntések és válaszok; korábbi kánongyűjtemények, például Chartres-i Ivo művei, Anzelm lucai püspök gyűjteményei és más 11–12. századi anyagok; egyes római és világi jogi elemek, különösen a későbbi szövegváltozatokban.

A források közé olyan pszeudoizidori hamis dekretálisok is bekerültek, amelyeket a középkorban sokáig hitelesnek tartottak. Ez nem Gratianus egyedi hibája, hanem a középkori forrásismeret történeti sajátossága. A modern kánonjogtörténet éppen ezért különbséget tesz a mű középkori tekintélye és a benne található egyes szövegek mai forráskritikai értékelése között.

Szerkezete

A Decretum később elterjedt, úgynevezett vulgáta-változata három nagy részre oszlik.

Az első rész 101 distinctioból („megkülönböztetésből”) áll. Az első húsz distinctio a jog általános kérdéseit tárgyalja: a jog fogalmát, a természetjogot, az isteni jogot, az emberi jogot, a szokásjogot és a jogforrásokat. A további részek főként a klerikusok, egyházi hivatalok, püspökök és egyházi fegyelem kérdéseivel foglalkoznak.

A második rész 36 causaból („ügyből”, „jogesetből”) áll. Ezek gyakorlati és fegyelmi kérdéseket tárgyalnak, például egyházi pereket, püspökválasztást, simóniát, egyházi javakat, szerzeteseket, házasságot, bűnbánatot, eretnekséget és kiközösítést. A 33. causa 3. quaestiója, a De penitentia („A bűnbánatról”) önálló traktátusként is jelentős lett.

A harmadik rész címe De consecratione („A megszentelésről”). Ez a rész főként szentségi és liturgikus kérdéseket tárgyal: templomszentelés, mise, ünnepek, keresztség, bérmálás, böjt és más egyházi gyakorlatok.

A Decretum idézése a középkorban és az újkorban többféle módon történt. A modern hivatkozási forma általában a nagyobb egységtől a kisebbig halad: például D. 23 c. 7, vagy C. 15 q. 2 c. 4. A dicta Gratiani jelölésére a modern kiadásokban gyakori a d. a. c. („dictum ante canonem”, vagyis a kánon előtti dictum) és a d. p. c. („dictum post canonem”, vagyis a kánon utáni dictum) rövidítés.

Szövegtörténete és redakciói

A Decretum szövegtörténete bonyolult. A régebbi kutatás gyakran egyetlen, 1140 körül elkészült művel számolt. A modern kéziratkutatás szerint azonban a szöveg több szerkesztési és bővülési szakaszon ment át. Anders Winroth kutatásai különösen nagy figyelmet kaptak: szerinte létezett egy korábbi, rövidebb redakció, amely koherensebb és kevesebb római jogi anyagot tartalmazott, majd egy későbbi, bővebb változat, amelyben hangsúlyosabb lett a pápai primátus és több római jogi részlet jelent meg.Anders Winroth: The Making of Gratian's Decretum. Cambridge, Cambridge University Press, 2000.

Winroth következtetései nem minden részletükben váltak általános konszenzussá. A kutatás ma inkább összetett szövegtörténeti folyamatként tekint a Decretum kialakulására: Gratianus eredeti munkájához tanítványok, korai kánonjogászok és későbbi szerkesztők további részeket illeszthettek. Így a ma ismert vulgáta-szöveg nem feltétlenül azonos minden részletében Gratianus első változatával.Atria A. Larson: Master of Penance: Gratian and the Development of Penitential Thought and Law in the Twelfth Century. Washington, D.C., The Catholic University of America Press, 2014.