János vagy Földnélküli János (1166/1167. - János 1166 vagy 1167 karácsonyán született december 24. – 1216. október 19.) Anglia királya 1199-től haláláig. Uralkodása során elvesztette Normandiát. Az angol bárók lázadását követően János írta alá a Magna Cartát, az angol alkotmányos rendszer történetének egyik legelső alapdokumentumát.

János II. Henrik angol király ötödik és egyben legkisebb fiaként született, és emiatt sokáig nem számíthatott jelentős földbirtokokra; ekkor kapta a „Földnélküli” gúnynevet. Bátyjai 1173-ban kezdődött és 1174-ben levert lázadását követően azonban ő vált apja kedvencévé. Henrik kinevezte őt Írország urává, és tekintélyes birtokokkal látta el Angliában és a kontinensen. Amikorra bátyja, Oroszlánszívű Richárd trónra lépett, többi fiútestvére már meghalt, így ő lett az angol trón örököse. Mialatt Richárd a harmadik keresztes háború során a Szentföldön tartózkodott, János megpróbálta megszerezni a hatalmat, de nem járt sikerrel.

Richárd 1199-ben gyermektelenül halt meg, így Jánost Anglia királyává koronázták. A másik jelölt, unokaöccse, Artúr bretagne-i herceg számíthatott Fülöp francia király támogatására. 1200-ban azonban a Le Goulet-i szerződésben János és Fülöp rendezték területi vitájukat a francia területeken. 1202-ben Jánosnak sikerült elfognia Artúrt, akit meggyilkoltatott, amikor szorult helyzetbe került. Hívei emiatt azonban, és azért, ahogyan a normandiai, breton és anjoui nemesekkel bánt, még inkább elpártoltak tőle. 1204-ben a franciák teljesen megszállták az angol koronához tartozó Normandiát. A következő évtized során János elsődleges célja a hercegség visszafoglalása lett, ezért új adókat vetett ki, megreformálta a hűbéri katonai szolgálat rendjét és az igazságszolgáltatást. Jogi reformjai maradandó nyomot hagytak az angol szokásjogban. 1209-ben a canterburyi érsek kinevezése fölötti vita miatt III. Ince pápa kiátkozta, Angliát pedig egyházi tilalom alá helyezte. Az interdiktumot csak 1213-ban oldották fel.

1214-ben János megindította Normandia visszafoglalását célzó hadjáratát, de a bouvines-i csatában szövetségesei döntő vereséget szenvedtek. Hazatérése után az angol bárók a magas adók és a főurakkal való bánásmódja miatt fellázadtak ellene. Az egyezkedés során mindkét fél aláírta a Magna Cartát, bár a benne foglaltakat egyik fél sem kívánta betartani. Amikor a harcokban János felülkerekedett, a bárók behívták Fülöp francia király fiát, Oroszlán Lajost. János kelet-angliai hadjáratán elkapta a vérhast és 1216. október 19-én meghalt. A trónon kilencéves fia, III. Henrik követte.

János sokáig vitatott személyisége volt az angol történelemnek, a vele ellenséges középkori krónikások kegyetlennek, kapzsinak, istentelennek és bujának írták le. A reformáció után példaként tekintették a pápával szembeni kiállását. A viktoriánus irodalomban és a modern Robin Hood-történetekben negatív figuraként szerepel. Ma a történészek árnyaltabban látják alakját: bár jelleme még a kor standardjaival mérve is hagy kívánnivalót maga után, emellett művelt volt, hadseregét jól szervezte, és nagy gondot fordított a megfelelő közigazgatásra és igazságszolgáltatásra.

Származása

János 1166. december 24-én született II. Henrik angol király és felesége, Aquitániai Eleonóra nyolcadik, legkisebb gyermekeként. Henrik jelentős területeket örökölt, Anglián kívül Normandiát és Anjout, ezen kívül meghódította Bretagne-t. Eleonóra (VII. Lajos francia király elvált felesége) a hatalmas Aquitániai hercegség fölött uralkodott és bizonytalan követelése volt a délfrancia Toulouse-ra és Auvergne-re is. Így a kiterjedt Plantagenet-birodalom magába foglalta a Brit-szigetek nagyobbik részét, valamint egész Nyugat-Franciaországot. Az angol király uralma Anjoutól délre azonban igen bizonytalan, sok esetben csak névleges volt és a korábban erős angol-normann kapcsolatok is meggyengültek idővel. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Henrik Angliában független királyként uralkodott, franciaországi hercegségeit viszont formálisan a francia király vazallusaként bírta, aki ellen gyakran szövetkezett a német-római császárral.

Jánost az arisztokrata családok szokása szerint röviddel születése után dajkára bízták. Eleonóra Aquitánia fővárosába, Poitiers-be utazott, Jánost és egyéves nővérét, Johannát pedig északra küldette a fontevraud-i apátságba; talán azért, mert legkisebb fiának egyházi pályát szánt. Szülei ezután alig játszottak szerepet János életében; Eleonóra a király ellen szervezkedett és egy felkelés után hosszú időre börtönbe vetették. A fiút feltehetően egy tanítómester (magister) gondjaira bízták, később pedig az angol Ranulph Glanville oktatta. Egy ideig legidősebb (életben lévő) bátyja udvarában élt, ahol valószínűleg a nemesifjak neveltetésének megfelelően megtanult vadászni és fegyvert forgatni.

János felnőtt korára 165–170 cm magas, erőteljes, „hordómellű” testalkatú, sötétvörös hajú férfivá érett; a kortársak szerint külseje olyan volt, mint a Poitou-belieké. Szeretett ostáblát játszani, olvasni és a korban szokatlan módon könyveit utazásaira is magával vitte. Lelkesen vadászott, kedvelte a zenét (az éneklést nem), ismert volt ékszergyűjteményéről és fényűző ruházkodásáról, a francia krónikások pedig feljegyezték rossz ízlését a borok terén. A kortársak leírása alapján időnként „szívélyes, szellemes, nagylelkű és vendégszerető” volt, máskor viszont irigy, túlérzékeny és dühöngő hangulatba került; mérgében az ujjait rágta.

Ifjúsága

II. Henrik még életében megpróbálta elrendezni az örökösödés kérdését. Legidősebb életben lévő fiát, Henriket 1170-ben Anglia királyává koronázták, de az uralkodó semmilyen tényleges hatalmat nem adott a kezébe. Apja megígérte neki, hogy később megkapja Anjout és Normandiát is. Richárd megkapta Poitou grófságát és Aquitánia kormányzását, Geoffrey pedig Bretagne-t. A legkisebb Jánosnak már semmilyen főnemesi cím sem jutott, és apja tréfásan „Földnélkülinek” (Lackland) nevezte el.

Az ötéves Jánost apja eljegyezte III. Umberto savoyai herceg lányával és örökösével, Alais-val, és a házassági szerződésnek megfelelően névlegesen átadta fiának Chinon, Loudun és Mirebeau várait. Henrik trónörökös megneheztelt apjára, amiért az megkérdezése nélkül osztogatta leendő örökségét. Alais átkelt az Alpokon, és megérkezett II. Henrik udvarába, de még azelőtt meghalt, hogy összeházasodhatott volna Jánossal.

1173-ban János bátyjai (anyjuk, Eleonóra felbujtására) fellázadtak a király ellen. Henrik trónörököst egyre inkább zavarta, hogy nem kap tényleges hatalmat, és aggasztotta, hogy apja további várakat és birtokokat ajándékozhat el, ezért Párizsba utazott, és szövetséget kötött VII. Lajos francia királlyal. A királlyal rossz viszonyban lévő Eleonóra rávette Richárdot és Geoffreyt, hogy csatlakozzanak bátyjukhoz. II. Henrik legyőzte fiai koalícióját, és nagylelkű békefeltételeket szabott: Henrik trónörökös lovagjai kíséretében beutazhatta Európát, Richárd visszakapta Aquitániát, Geoffrey pedig Bretagne-t. Eleonórát azonban bebörtönözte.

A konfliktus során János végig apjával maradt. A megegyezés számos birtokot juttatott neki, és a kortársak szerint ettől fogva ő lett a király kedvenc fia. II. Henrik a későbbiekben is juttatott neki különböző elkobzott földbirtokokat. 1175-ben például elvette Cornwall grófjának földjeit, és átadta azokat Jánosnak. A következő évben eljegyezte őt Gloucester grófjának lányával, Izabellával és hogy a hozomány nagyobb legyen, a szokásokat felrúgva kizárta a gróf örökségéből annak másik két lányát. Henrik 1177-ben elbocsátotta William FitzAldelm ír kormányzót, és posztjára a tízéves Jánost ültette.

1183-ban Henrik trónörökös és Richárd fegyveres konfliktusba keveredett az örökösödés miatt. II. Henrik Richárdot támogatta, de a hadjárat során Henrik trónörökös vérhasban meghalt. Az örökség így megváltozott: a legidősebb, Richárd lett Anglia trónörököse (tényleges hatalom nélkül); Geoffrey megtartotta Bretagne-t, János pedig megkapta volna Richárd addigi részét, Aquitániát. Utóbbit azonban Richárd nem volt hajlandó átadni, mire a feldühödött király utasította kisebb fiait, hogy sereggel vonuljanak Aquitániába, és erővel vegyék el a hercegséget. Míg ők a fővárost, Poitiers-t ostromolták, Richárd saját katonáival bevonult Bretagne-ba, és a felek között patthelyzet alakult ki. A konfliktust 1184 végére zárták le.

János 1185-ben – életében először – 300 lovag kíséretében Írországba látogatott. II. Henrik megpróbálta őt Írország királyává koronáztatni, III. Luciusz pápa azonban ebbe nem egyezett bele. Írországot nem sokkal korábban foglalták el II. Henrik normannjai és a helyzet még feszült volt az helybeliek és hódítók/betelepülők között. A 18 éves János nem segítette elő a helyzet javulását: vérig sértette az ír törzsfőket divatjamúlt hosszú szakálluk kigúnyolásával, nem talált szövetségeseket az angol-normannok között, és katonailag is kezdett alulmaradni. Végül az év végén visszautazott Angliába, és a kudarcért Hugh de Lacy alkirályt okolta.

1186-ban ismét átrendeződött az örökösödés. Geoffreyt egy lovagi torna során halálra tiporták a lovak, Henriknek így már csak két fia maradt. Richárd szeretett volna csatlakozni a szentföldi keresztes háborúhoz, azonban attól tartott, hogy amíg távol lesz, Henrik király Jánost nevezi ki utódjának. Ezért 1187-ben szövetkezett II. Fülöp francia királlyal, és fellázadt apja ellen. 1189-ben békét kötöttek, és Henrik megígérte, hogy nem változtat a trónöröklés sorrendjén, és Richárd marad az utódja. János eredetileg apjával tartott, de mikor már látszott, hogy Richárd fog győzni, átállt az ő oldalára. Henrik röviddel később meghalt.

Richárd uralkodása alatt (1189–99)

Mikor Richárd 1189 szeptemberében elfoglalta az angol trónt, már kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a harmadik keresztes háborúhoz. Az expedíció költségeinek összegyűjtésére királyi birtokokat, különféle címeket és tisztségeket bocsátott áruba. Hogy távolléte alatt biztosítsa öccse hűségét, kinevezte őt Mortain grófjának, engedélyezte házasságát a gazdag Gloucesteri Izabellával, és számos értékes földbirtokot adományozott neki. Vigyázott azonban arra, hogy János ne szerezhessen túl sok hatalmat, a kulcsfontosságú várak királyi kézben maradtak, és négyéves unokaöccsét, a bretagne-i Artúrt nevezte meg trónörökösként. János cserébe ígéretet tett, hogy három évig nem teszi be a lábát Angliába, így Richárdnak elvileg elegendő ideje volt, hogy harcoljon a Szentföldön, anélkül hogy közben attól kellett volna tartania, hogy János átveszi a hatalmat az országban. Richárd a távolléte idejére Angliát két justiciariusra (főbíróra, főminiszterre) bízta, Hugh de Puiset durhami püspökre és William Mandeville essexi grófra. Kancellárrá Ely püspökét, William Longchampot nevezte ki. Mandeville a király távozása után szinte azonnal meghalt, és a második főbírói tisztet Longchamp vette át. Még elutazása előtt a király anyja, Eleonóra rávette Richárdot, hogy engedélyezze Jánosnak az angliai utazást.

A király távozása után hamarosan megrendült az ország politikai stabilitása. Longchamp képtelen volt együttműködni Puiset-vel, és egyre népszerűtlenebbé vált mind az egyház, mind a nemesség szemében. János kihasználta a főbíró elleni gyűlöletet, és szinte alternatív uralkodóként saját udvart állított fel, saját főbírákat és kancellárt nevezett ki, és már-már tényleges régensnek és trónörökösnek tekintette magát. Viszonya Longchamppal hamarosan a fegyveres konfliktusig fajult, és a herceg 1191 októberére beszorította a főbírót a londoni Towerbe. János különböző ígéretekkel maga mellé állította Londont, cserébe a polgárok elismerték őt trónörökösnek. Ekkor azonban Angliába érkezett Walter de Coutances roueni érsek, hogy Richárd utasítására helyreállítsa a rendet. János helyzete bizonytalanná vált, mert az érsek eléggé népszerű volt, és híre jött annak is, hogy Richárd Cipruson megnősült, így várható volt, hogy fia születik.