III. Henrik angol király

III. Henrik (Winchester, 1207. október 1. – Westminster, 1272. november 16.) angol király 1216-tól haláláig.

III. Henrik Földnélküli János angol király és felesége, Angoulême-i Izabella első fia volt. Apja korán meghalt, így mindössze kilencévesen került trónra az első báróháború közepén. A pártján álló főurak William Marshal pembroke-i gróf vezetésével 1217-re megnyerték a polgárháborút. Henrik ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja az apja által elfogadott Magna Cartát, amely védelmet nyújtott a nemességnek a királyi túlkapásokkal szemben. A király 1227-ben vált nagykorúvá. 1230-ban megpróbálta visszafoglalni az apja által elveszített Normandiát és más nyugat-franciaországi birtokokat, de inváziós próbálkozása hamar összeomlott. 1232-ben William Marshal fia fellázadt ellene, de miután belehalt csatában szerzett sebeibe, a lázadás véget ért. Henrik ezután miniszterek közbeiktatása nélkül, személyesen uralkodott.

Henrik igen sokat költött paloták és kolostorok építésére, különösen Westminsterben. Ismert volt vallásos buzgóságáról és sokat tett választott védőszentje, Hitvalló Eduárd kultuszának ápolásáért. 1242-ben újabb próbálkozást tett francia birtokai visszaszerzésére, de a taillebourg-i csatában döntő vereséget szenvedett és a későbbiekben a diplomáciai csatározásokra szorítkozott. Támogatta Richárd öccsét, akit 1256-ban német királlyá választottak, de tervei és nagy összegek feláldozása ellenére nem sikerült kisebbik fiát Szicília trónjára ültetnie.

III. Henrikkel szemben 1258-re kialakult egy főúri csoportosulás, akik főleg költekezését és a volt angol birtokokról befogadott francia arisztokrácia (elsősorban a Lusignan-család) túlzott hatalmát rótták fel neki. A Simon de Montfort leicesteri gróf által vezetett bárók fegyveres államcsínnyel átvették az uralmat az ország fölött, kiűzték a Lusignanokat és kényszerítették a királyt, hogy számukra kedvező, a központi hatalmat korlátozó rendelkezéseket fogadjon el. A főurak azonban egymás között is harcoltak és Anglia évekre politikai zűrzavarba merült. Henriknek 1261-ben egy időre sikerült visszaszereznie a kormányrudat és Simon de Montfort külföldre menekült, ám rövidesen újabb arisztokrata koalíció szerveződött ellene. A konfliktus 1264 tavaszán fegyveres összecsapásig fajult és kitört a második báróháború. A lewesi csata után Simon de Montfort elfogta a menekülő Henriket és a trónörökös Eduárdot. Eduárdnak sikerült megszöknie, új hadsereget szervezett és az eveshami csatában legyőzte de Monfort-t, aki elesett az ütközetben.

Henrik 1272-ben halt meg, a trónon idősebb fia, I. Eduárd követte. Az általa átépített westminsteri apátságban temették el, Hitvalló Eduárd korábbi nyughelyén. Mozgalom szerveződött szentté avatására, állítólag csodák is történtek sírjánál, de kanonizációja végül elmaradt.

Kisgyermekkora

Henrik 1207. október 1-én született Winchester várában János angol király és felesége, Angoulême-i Izabella első gyermekeként. Kora gyermekkora csak kevéssé ismert. Csecsemőként Dél-Angliában egy Ellen nevű dajka gondjaira bízták, távol a király városról városra vándorló udvarától és feltehetően közeli kapcsolatban maradt anyjával. Henriknek négy további törvényes testvére született, Richárd, Johanna, Izabella, és Eleonóra (a számos házasságon kívüli idősebb féltestvér mellé). 1212-ben nevelését Winchester püspökére, Peter des Roches-ra bízták; az ő felügyelete alatt a kis herceg megtanult lovagolni és fegyvert forgatni.

Külső megjelenéséről nem sokat tudunk. Koporsója mérete alapján magassága 168 cm körül lehetett, és halála után íródott források szerint lecsüngő szemhéjú, erőteljes testalkatú férfi volt. Jellemét illetően néha dühbe gurult ugyan, de alapvetően barátságos, könnyed, együttérző természetűnek írták le, viselkedése természetes volt és becsületes, a misék alkalmával gyakran a könnyekig meghatódott.

A 13. század elején az Angol Királysághoz nemcsak Anglia tartozott, hanem Franciaország számottevő, nyugati része is. Henrik nagyapja, akiről a nevét kapta, II. Henrik király kiegészítette az elődeitől örökölt birtokokat és hatalmas birodalom fölött uralkodott, amely magába foglalta Írországot, Wales jelentős részét, vazallusként Skóciát, valamint Franciaországból Normandiát, Bretagne-t, Maine-t, Anjout, Poitout és Gascogne-t. A francia központi hatalom sokáig gyenge maradt, így II. Henrik és fiai, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János biztosan tartották kezükben a hatalmat a kontinensen.

1204-ben azonban II. Fülöp francia király elvette Jánostól Normandiát, Bretagne-t, Maine-t és Anjout; így az angol fennhatóság a déli Gascogne-ra és Poitoura korlátozódott. János megemelte az adókat, hogy a franciaországi háborúkat finanszírozni tudja, és hűséget fogadott a pápának, hogy a konfliktusban megszerezze a támogatását (nem volt szokatlan, hogy az uralkodók hűségesküt tettek az egyház fejének, így tett Oroszlánszívű Richárd, de bizonyos időszakban Aragónia, Dánia, Lengyelország, Portugália, Szicília és Svédország királyai is). Emiatt azonban a főurai fellázadtak ellene. 1215-ben János és a lázadók a Magna Carta szerződésében megállapodtak a béke feltételeiben. A megállapodás védelmet nyújtott volna a királyi hatalom túlkapásaival szemben, lefegyverezte volna a felkelőket és ellenőrző tanácsot állított volna fel, de a valóságban egyik fél sem tartotta be. Folytatódott az első báróháború, amelyben a lázadó arisztokraták Fülöp francia király fiát, Oroszlán Lajost (a leendő VIII. Lajos francia királyt) hívták meg az angol trónra. A konfliktusban hamarosan patthelyzet állt elő, míg János 1215. október 19-én vérhasban meg nem halt, a kilencéves Henrikre hagyva az ország koronáját.

Kiskorúsága (1216–26)

Megkoronázása

Henrik anyjával együtt a dorseti Corfe várában tartózkodott, amikor apja meghalt. János király halálos ágyán kinevezett egy tizenhárom főből álló tanácsot, amely kiskorú fiát volt hivatott segíteni, valamint Henriket az ország egyik legnevesebb lovagja, William Marshal gondjaira bízta. A lojalista párt a lehető leghamarabb meg kívánta koronáztatni Henriket, hogy egyértelművé tegyék elsőbbségét az idegen és soha meg nem koronázott Oroszlán Lajossal szemben. William Marshal lovaggá ütötte a kisfiút, akit aztán 1216. október 28-án a gloucesteri katedrálisban Guala Bicchieri pápai legátus felügyeletével Anglia királyává koronáztak. Canterbury és York érsekének távollétében Worcester és Exeter püspökei kenték fel a ceremónia során és Peter des Roches winchesteri püspök helyezte fejére a koronát. Mivel a királyi korona a háború során elveszett (állítólag János király többi holmijával együtt elsüllyedt a mocsárban), Henriket anyja aranykoszorújával koronázták meg.

A kilencéves király polgárháború sújtotta országot örökölt; Anglia felét a lázadók ellenőrizték, a kontinensen fekvő birtokai többsége pedig francia megszállás alatt volt. Bicchieri legátus azonban őt támogatta, amiért cserébe Henrik a koronázás során hűségesküt tett III. Honoriusz pápának. A pápa személyes védencének és vazallusának nyilvánította a fiatal uralkodót és felhatalmazta a legátust, hogy tegye meg mindent személye és országa védelmében. Ezen felül Henrik keresztes lovagnak nyilvánította magát, ami további egyházi védelemmel járt.

A király és Bicchieri az idős William Marshalt, Pembroke grófját kérte fel a régenskormány vezetésére, aki régóta ismert volt lojalitásáról és maga is jelentős sereg fölött rendelkezett. William felvette a justiciar (névleg főbírói, gyakorlatilag kormányzói) címet, de amikor Hubert de Burgh, a meglévő justiciar panaszt tett, címét a rector nostrer et rector nostri-ra („mi urunk, országunk ura”) változtatta. William ezután des Roches püspökre bízta Henrik nevelését, hogy ő maga hadba vonulhasson.

A báróháború vége

A lojalista párt ekkor nem állt jól a polgárháborúban, és már azt fontolgatták, hogy Írországba menekítik a kormányzatot. Oroszlán Lajos és a lázadók azonban nem tudták kihasználni előnyüket. Bár a westminsteri apátság az ő kezükben volt, a Henrik-párti egyház miatt nem tudták megkoronázni a trónkövetelőt, a királyi várak pedig kitartottak az általuk megszállt területeken. Sok lázadó báró János király halálával orvosolva érezte sérelmeit, Henrik pedig kihasználta a bizonytalanságukat: birtokaik visszaadásával és a Magna Carta némileg (például a pápa számára kedvezőtlen részek kihúzásával) módosított változatának elfogadásával megpróbálta magához édesgetni őket — erőfeszítése azonban ekkor még nem járt sikerrel.

1217 februárjában Lajos erősítésért visszatért Franciaországba. Távollétében nézeteltérés tört ki francia és angol követői között, a pápai legátus pedig keresztes háborúvá nyilvánította a lázadók elleni harcot. Az angol háború azonban nem ért föl a szentföldivel, a részvétel nem váltotta ki a korábbi fogadalmat, a felkelőket nem tekintették eretneknek és a részvételt jelző keresztet nem a ruha vállára, hanem a mellkasra varrták fel. Több lázadó báró azonban így is megfelelő ürügyet talált a fegyver letételére, mondván, hogy nem akarnak az egyház ellen harcolni. A mérleg már kezdett Henrik javára billenni, amikor április végén Lajos herceg visszatért, és új lendületet adott a konfliktusnak azzal, hogy egy sereget Lincoln, egy másikat pedig Dover várának ostromára küldött. William Marshal kihasználta az ellenség megosztottságát, és május 20-án meglepte a Lincolnt ostromlókat. Maga a város ekkor már a lázadók kezén volt, csak a fellegvár tartotta még magát. William elfoglalta a városfal egyik kapuját, véres utcai harcokban megfutamította a lázadókat, majd kifosztotta a várost. Több felkelő bárót elfogtak, a háború egyik francia vezére, Thomas perche-i gróf pedig elesett.

thumb|left|upright=1.5|A sandwichi tengeri csata és Eusztáz barát kivégzése

Lincoln után a lojalisták előrenyomulása leállt, és csak június végén vették át a kezdeményezést, miután foglyaikért megkapták a váltságdíjat. Eközben Lajos fokozatosan elveszítette hadjáratának franciaországi támogatását, és beletörődött abba, hogy a trónigényét nem tudja érvényesíteni. Ezért ajánlatot tett Bicchieri bíborosnak: lemond követeléséről, ha cserébe hívei visszakapják elkobzott birtokaikat, visszavonják az egyházi átkot és Henrik ígéretet tesz a Magna Carta betartására. A lojalista főnemesek túlzottnak érezték ezeket a követeléseket, így megegyezés hiányában Lajos megmaradt erőivel Londonban maradt.

1217 augusztusában egy francia flotta indult útnak, hogy katonákat, ostromgépeket és utánpótlást vigyen Lajosnak. Sandwich előtt Hubert de Burgh főbírónak sikerült lecsapnia a franciákra: a sandwichi tengeri csatában szétszórta az ellenséget és elfoglalta annak zászlóshajóját. A flotta parancsnokát, a hírhedt kalóz Eusztáz barátot helyben lefejezték. Lajos erre ismét béketárgyalásokat kezdeményezett és végül szeptember 12-én vagy 13-án megkötötték a lambethi (vagy kingstoni) békét. Ennek feltételei a korábbi megállapodáshoz hasonlóak voltak, de a lázadó egyházi személyek elveszítették birtokaikat és címeiket. Lajos kapott 6666 fontot, hogy mielőbb haza tudja szállítani embereit, és megígérte, hogy javasolni fogja apjának, II. Fülöp Ágost francia királynak Henrik franciaországi birtokainak visszaadását. Oroszlán Lajos hamarosan el is hagyta Angliát, és csatlakozott a dél-franciaországi katharok elleni keresztes hadjárathoz.

A királyi hatalom visszaállítása

A polgárháború végére jelentősen meggyengült a központi királyi hatalom. A békekötés után sok korábbi lázadó úr eleresztette a füle mellett az uralkodó utasításait, sőt Henrik lojalista támogatói sem szívesen engedték ki a kezükből az általuk megszállt királyi várakat. Országszerte mindenütt megjelentek az illegálisan felhúzott erődök. A grófságokban összeomlott a sheriff-rendszer, nem volt aki beszedje az adókat és a király jövedelmeit. Az észak-walesi független Llywelyn herceg a walesi angol uralmat fenyegette.