A kolozsvári Szent Mihály-templom Erdély legkorábbi csarnoktemploma és második legnagyobb alapterületű temploma (a brassói Fekete templom után), amely Kolozsvár főterén, a hajdani nagypiacon áll. A 14–15. században gótikus stílusban épült római katolikus templomot 1545 és 1556 között a lutheránusok, 1556 és 1566 között a reformátusok, 1566-tól 1716-ig közel kétévnyi megszakítással az unitáriusok használták; 1716-ban Habsburg hatalmi döntéssel kapták vissza a katolikus hívek. Ma a város római katolikus közösségének plébániatemploma, Kolozsvár egyik jelképe.
Kelemen Lajos szerint „Kolozsvár legrégibb építészeti műemlékei közül nagyságra, korra, történelmi és művészettörténeti jelentőségre övé az elsőség”. Művészetében az észak-magyarországi stílus hatása ismerhető fel, de sok részletében az erdélyi helyi jegyek mutatkoznak, hatása kimutatható az erdélyi templomépítészetben. A háromhajós, hármas szentélyű templom építészeti-művészettörténeti különlegességei közé tartozik a nyugati homlokzat 15. századi gótikus, kettős főkapuja, a sekrestyeajtó 16. századi reneszánsz, díszesen faragott kőkerete és a kétorsós csigalépcső, úgynevezett királylépcső, amelyen ketten közlekedhetnek egyszerre úgy, hogy nem találkoznak egymással. Az 1858-ban felépült, neogótikus, 76 méteres (a kereszttel együtt 80 méteres) méteres tornya a legmagasabb templomtorony a történelmi Erdély területén.
Neve Titulusa Ecclesia Sancti Michaelis, azaz Szent Mihály-templom, de emellett a források számos esetben nagytemplom, piaci templom, illetve nagypiaci templom néven hivatkoznak rá. A közelében található Mátyás király emlékmű miatt tévesen Mátyás-templom néven is említik. Jakab Elek Kolozsvár története című könyvében főtéri Zsigmond-templom, illetve Zsigmond-egyház néven is említi, utalásul arra a feltételezésre, hogy a templom építése Zsigmond király uralkodása alatt zárult le, az épület nyugati homlokzatát pedig uralkodói címerei díszítik.
Elhelyezkedése Az épület nem a Fő tér közepén, hanem annak északi felén található. Megépítésekor az északi házsor még nem épült ki, így a piactér abban az irányban is teresebb volt. További ok lehetett a már létező Szent Jakab-kápolnához való igazodás. A háromhajós csarnoktemplom tengelye nem párhuzamos a tér oldalaival, mert a középkori szokás szerint a szentély tengelyvonalát a védőszent neve napján felkelő Naphoz tájolták (keletelés). Carl Charlier csillagász szerint a templom hossztengelyének és a nyugat–keleti iránynak az eltéréséből megállapítható, hogy melyik év Szent Mihály-napján kelt fel a nap a templom hossztengelyében, azaz melyik évben kezdődött el az építkezés.
Története Építéstörténete Miután a templom építéséről írott források, számadáskönyvek nem maradtak fenn, az építkezés menete jószerével csak az építészeti megoldások, részletek elemzésével meghatározható. Ilyenformán a templom építésének kezdődátuma sem ismert. Biró József forrás megadása nélkül azt állította, hogy alapjait 1320–1330 körül mérték ki. Korábbi szerzők – a kolozsvári tanács által 1734-ben készíttetett Descriptio Claudiopolis és a De origine Claudiopolis című művek szerzője, Kaprinai István, Kőváry László, Hunfalvy János, Rupp Jakab és Ipolyi Arnold – az alapítást és építtetést egy évszázaddal későbbre tették, Zsigmond királynak tulajdonították, de ezt adatokkal nem bizonyították.
bélyegkép|Az avignoni búcsúengedély (1349) bélyegkép|Zsigmond király címerei és Szent Mihály szobra a nyugati főkapu felett A Kolozsvárott Szent Mihály-templomot említő, legkorábbi ismert irat 1349. januárból származik, amelyben Avignon érseke és tizenöt püspök engedélyezte a búcsút azok számára, akik a kolozsvári Szent Mihály-templom és a Szent Jakab-kápolna világítására és felszerelésére adakoztak. A búcsúengedélyt több ízben megújították (András püspök: 1350, Imre püspök: 1387, Maternus püspök: 1397). Az 1349-es okirat többféleképpen értelmezhető:
Az egyik feltételezés szerint a templom építése Károly Róbert 1316. augusztus 19-ei oklevelével függ össze, amelyben megerősítette a városnak V. István által adott kiváltságait, többek között a szabad plébános- és bíróválasztás jogát. A város megnövekedett lakossága számára pár éven belül új, tágas templom építését kezdték el, amelynek az avignoni okirat kibocsátásakor már készen állt a szentélye, a hozzá csatlakozó két mellékszentély és a kettős padlásfeljáró. A másik feltételezés szerint, amelyet művészettörténeti megfontolások támasztanak alá, az avignoni búcsúengedély nem a ma ismert Szent Mihály-templomra, hanem annak (azonos nevű) elődjére vonatkozott, és a mai templom építését csak 1349 után kezdték el. Ezt az elgondolást támogatja Entz Géza is, véleménye szerint a templom helyén már a 13. században is állt egy késő román templom; ezt a hipotézist az 1959-ben az északi falban talált oszloplábazat és leveles díszítésű oszlopfő támasztják alá. A korábbi templom feltevése szerint a 13. század utolsó éveiben, V. István korában épülhetett.
IX. Bonifác pápa 1400. december 10-én kelt bullájában már az új kolozsvári Szent Mihály-templom hit- és gyülekezeti életét erősítendő „mindazon igaz bűnbánóknak és vétkeiket meggyónóknak, akik az egyházat hét éven át az általa megjelölt ünnepek nyolcadain (octava) és pünkösd ünnepe után hét napig meglátogatják, s annak fenntartására segédkezet nyújtnak, a rájok kiszabott bűnvezeklésből száz napot kegyelmesen elengedett.” 1408-ból, 1416-ból és 1422-ből maradtak fenn további olyan oklevelek, amelyek szintén a ma ismert templomot említik, de ezekből nem derül ki, hogy építése lezárult-e már. Egyes források szerint a templom több mint száz évig épült, valójában az építkezés befejezésének időpontja is bizonytalan. Egy 1822. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a templom 1414-ben épült fel, de ezt Jakab Elek kétségesnek tartotta. Zsigmond királynak a nyugati főkapu felett elhelyezett magyar királyi, német császári és cseh királyi címere arra utalhat, hogy az építkezés befejezése uralkodásának idejére, azaz 1419–1437 közé esett. A homlokzat befejezése és a torony építése mindenesetre még az 1440-es–1450-es években is tartott.
bélyegkép|Kolozsvár Georg Hoefnagel 1617-es metszetén bélyegkép|Szakáll János kolozsvári ötvösmester rézmetszete 1752-ből; a kép közepén a Szent Mihály-templom látszik oldalnézetben, előtte az 1742–1744 között épült toronnyal bélyegkép|Az épülő neogótikus torony Veress Ferenc fényképén, 1859
A templomot 1489-ben tűzvész károsította. Miután felmerült a gyújtogatás gyanúja, Mátyás király Dorogházi László királyi udvari ítélőmestert, Thelegdi István erdélyi alvajdát és Zöld István nagybányai kamaraispánt nyomozó biztosoknak nevezte ki a tűz okainak feltárására, de az épület helyreállítása is megindult. A szentély boltozatát végül 1498-ban újították meg. A munkálatok hátráltatták a már a 15. század közepén megkezdett torony befejezését, ezért a városi tanács új adó kivetését rendelte el. A tervezett két torony közül végül csak az északi épült fel, befejezését az 1511–1545 közötti időszakra teszik. Eszterházy János véleménye szerint azonban mindkét torony elkészült, ezt Entz Géza is valószínűnek tartotta, ám feltevésük nem bizonyított. A toronyóra fölé kis erkélyt építettek, ahonnan éjjelente egy kürtös jelezte az órákat és adott esetben a tűzveszélyt. 1624-ben a város napórát tétetett a toronyra, amelyet 1625-ben Nagybányai Képíró Istvánnal aranyoztattak be.
1630. június 10-én villámcsapás sújtotta a tornyot. Mivel ez éppen harangozás közben történt, két harangozó meghalt, egy pedig megsebesült. 1655. április 3-án tűzvész pusztított a belvárosban, amely érintette a templomot, a harangokat, a templom körüli boltokat és a plébánia épületét is. A templomot és a tornyot rövidesen helyreállították, de a harangokat csak 1676-ban vagy 1677-ben sikerült pótolni.
1697. május 6-án a város nagy része leégett; két nap múlva egy vihar tovább károsította az épületeket. Mivel a főtéri templom melletti boltokban bombákat (mozsárlövedékeket) is raktároztak, a templom alapjai megrongálódtak, a torony pedig harangjaival együtt meg is semmisült. A nagy tűzvész után Dimién Pál Hollandiában gyűjtött adományokat a templom helyreállítására. A tűzben károsodott gótikus szentélyboltozatot 1752-ben kicserélték, az új, barokk boltozat azonban az eredetinél jóval alacsonyabb lett. Az elpusztult tornyot 1742–1744 között építették újjá, az új, szintén barokk stílusú tornyot négy angyalszobor díszítette és három harangot kapott. Ezt azonban 1763-ban villámcsapás és földrengés károsította, ezért le kellett bontani. Feltehetőleg ugyanez a földrengés rongálta meg a templomfalakat és okozta a szentély déli falának elcsavarodását is.
A 19. század első felében nagyobb javításokat végeztek a templomon. 1837. március 19-én tették le a jelenleg is látható neogótikus torony alapkövét, amelyet 1838. május 20-án Kovács Miklós püspök szentelt fel. Az építkezés az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején szünetelt, a falak végül 1858 szeptemberében, a kereszttel koronázott tetőzet pedig 1859-ben készült el. Építéséhez a városfal köveit használták fel. A torony nyugati oldalán egy 1862-ben állított emléktábla örökíti meg az építést. A toronyórát 1859-ben Geiser Antal főmérnök tervezte; ezen a nagymutató mutatta az órákat, a kicsi pedig a perceket. A torony alatti átjárót a 20. század elején Hirschler József apátplébános kápolnává alakíttatta át.
1938-ban Márton Áron püspök felmérést készíttetett egy teljes felújítás céljával. Rados Jenő, a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professzorának javaslatai alapján Rátz Mihály kolozsvári építész előzetes költségvetést készített. A munkálatokat 1942-ben el is kezdték, de a tervek a második világháború miatt nem valósultak meg. Szintén 1942-ben hangerősítő készüléket szereltek fel a templomban.
A templom átfogó restaurálására végül 1956–1964 között került sor, amelyet a román állam finanszírozott. A restaurálásnál figyelembe vették Lux Kálmán és Rados Jenő korábbi elképzeléseit, illetve Rátz Mihály, Moll Elemér és Debreczeni László terveit.
2018 márciusában teljes körű felújítás vette kezdetét, amelynek hétmillió eurónyi költségéből négymillió eurót az Európai Unió, közel kétmilliót pedig a magyar állam biztosított; hozzájárult továbbá a román költségvetés és a kolozsvári önkormányzat, valamint magánszemélyek is adományoztak. A felújítás során számos korábban nem ismert részletre derült fény a templom építéstörténetéből: megtalálták a 14. századi, a jelenleginél mintegy 90 centiméterrel alacsonyabban fekvő járószint kőburkolatát, egy 14. századi oltárasztalt, egy középkori sírt és egy 15. századi faragott sírkövet. A templomot a 2022. augusztus 13-ai ünnepi szentmise keretében Kovács Gergely gyulafehérvári érsek szentelte fel újra. A felújítás 2024 májusában Europa Nostra-díjat kapott, melynek plakettjét augusztusban leplezték le Graham Bell, az Europa Nostra-bizottság igazgatótanácsának tagja jelenlétében.
Felekezetek és nemzetek A templomot 1545 és 1556 között a lutheránusok, 1556 és 1566 között a reformátusok, 1566-tól 1716-ig közel kétévnyi megszakítással az unitáriusok használták. Azóta megszakítás nélkül a római katolikusok temploma.
Dávid Ferenc valószínűleg itt tartotta első unitárius szellemű prédikációját 1566. január 20-án, amelyben tagadta a Szentháromság dogmáját.
1568-ban a város magyar polgárai bepanaszolták János Zsigmond fejedelemnél a szászokat, amiért a főtéri nagytemplomot kizárólagosan használják. A szászok szerint a templom használatára mindkét nemzetnek egyenlő joga volt, azonban a magyarok nem éltek vele. A királyi tanács úgy rendelkezett, hogy a két nemzet évenkénti váltással használja a nagy-, illetve kistemplomot. 1635-ben a reformátusok próbálták elérni I. Apafi Mihálynál, hogy a templomot felváltva használhassák az unitáriusokkal, de a fejedelem számukra kedvezőtlenül döntött.