III. Eduárd (angolul Edward III; 1312. november 13. – 1377. június 21.) Anglia királya 1327-től haláláig. Elsősorban a százéves háború elindításáról, katonai sikereiről és politikai reformjairól ismert.

Tizennégy évesen koronázták királlyá, miután anyja, Franciaországi Izabella megdöntötte apja, II. Eduárd hatalmát. Három évig csak névleg uralkodott, hiszen helyette Izabella és annak szeretője, Roger Mortimer gyakorolták a hatalmat, ám tizenhét évesen meglepetésszerűen kivégeztette Mortimert, anyját pedig bebörtönöztette és ezzel kezébe került Anglia irányítása. A skótok elleni sikeres hadjárat után Aquitánia hercegsége miatt konfliktusba keveredett VI. Fülöp francia királlyal, mire benyújtotta igényét a francia trónra és elkezdődött a százéves háború. Kezdeti bizonytalanságok után a crécyi csatában döntő győzelmet ért el és elfoglalta Calais-t, de előnyét nem tudta kihasználni, mert a nagy pestisjárvány, a fekete halál lesújtott országára és lakosságának harmadát elpusztította. 1356-ban a győztes poitiers-i csata után Franciaország területének jelentős részét elcsatolta. Idősebb korában gyenge egészsége és inaktivitása miatt politikai reformokra kényszerült, a parlament befolyása megerősödött, a franciák pedig visszaszerezték korábbi veszteségeik egy részét.

III. Eduárd kiváló hadvezér volt, egyes hadtörténészek szerint a legjobb az angol történelemben. Apja katasztrofális uralkodása után helyreállította a korona tekintélyét és maga mellé állította a főnemességet. Ő alapította a Térdszalagrendet. Impulzív természete volt, de szükség esetén könyörületesnek is mutatkozott. Hosszú ideig, 50 évig uralkodott, amivel a középkorban csak dédapja, III. Henrik múlta felül.

Gyermekkora

Eduárd 1312. november 12-én született a windsori kastélyban II. Eduárd angol király és felesége, Franciaországi Izabella első gyermekeként. Apjának uralkodása az angol történelem egyik zavaros időszakára esett és a gondokat részben az okozta, hogy a király elhanyagolta az államügyeket, a skótok függetlenségi háborújában pedig több alkalommal vereséget szenvedett.Tuck (1985), p. 52. Az arisztokrácia azt is nehezen viselte, hogy II. Eduárd kegyenceinek szűk csoportjára támaszkodott.Prestwich (1980), p. 80. A trónörökös születése valamelyest javított a király helyzetén a főnemesek ellenállásával szemben.Prestwich (2005), p. 189. Az újszülött Eduárdot apja 12 napos korában kinevezte Chester grófjának.Mortimer (2006), p. 23.

1325-ben II. Eduárd azzal a követeléssel szembesült, hogy Gascogne uraként tegyen hűségesküt a francia királynak, IV. Károlynak (aki egyébként a sógora volt).Tuck (1985), p. 88. Eduárd nem szívesen hagyta volna el országát, mert aktuális kegyence, ifjabb Hugh Despenser miatt igen feszült volt a helyzete az angol bárókkal. Ehelyett a trónörököst nevezte ki Gascogne hercegévé és maga helyett elküldte őt Párizsba.Mortimer (2006), p. 39. A fiatal herceget anyja (Károly király húga) is elkísérte, hogy segítsen a béketárgyalások során.Prestwich (2005), p. 213. Izabella azonban Párizsban az Angliából száműzött Roger Mortimerrel összeesküvést szőtt férje hatalmának megdöntésére.Prestwich (2005), p. 216. Hogy vállalkozásához szövetségeseket szerezzen, Eduárd herceget eljegyezte a 12 éves Hainault-i Filippával.Mortimer (2006), p. 46. A királyné és Mortimer átkeltek Angliába, ahol a nemesség és a korona tisztviselői átálltak az oldalukra. Összehívták a parlamentet, amely kényszerítette a királyt, hogy adja át trónját a fiának. A 14 éves III. Eduárdot 1327. január 25-én kiáltották ki Anglia uralkodójának, február 1-én pedig a westminsteri apátságban megkoronázták.Mortimer (2006), p. 54.; pp. 405–10

Uralkodása Eduárd ekkor még csak névlegesen volt király, az országot gyakorlatilag Roger Mortimer irányította, aki kihasználva hatalmát egyre több földbirtokot és címet kaparintott meg. Népszerűtlenségét csak fokozta a skótoktól elszenvedett megalázó vereség Stanhope Parknál és az ezt követő, 1328-ban megkötött edinburgh–northamptoni béke, amelyben kénytelenek voltak elismerni Skócia függetlenségét.McKisack (1959), pp. 98–100. A fiatal király is hamarosan konfliktusba került vele, mert Mortimer érezte helyzete ingatagságát és hogy Eduárd tekintélyét csökkentse, tiszteletlenül bánt vele. Eduárd helyzete jelentősen megszilárdult, amikor 1328 januárjában fia született.Mortimer (2006), pp. 67, 81. 1330-ra elhatározta, hogy döntésre viszi konfliktusát Moritmerrel. Októberre összehívta a parlamentet Nottinghamba, ahol hívei (William Montagu és mások) kis csoportjával meglepetésszerűen lefogta a kormányzót, majd miután a királyi hatalom elorzásával vádolták, november 29-én tárgyalás nélkül felakasztották.Prestwich (2005), pp. 223–4.

III. Eduárd elégedetlen volt ugyan a nevében kötött skót békeszerződéssel, de a háború megújítását nem ő kezdeményezte, hanem a főurak egy csoportja, akik Skócia függetlenedésével jelentős birtokokat veszítettek el. Köztük volt Edward Balliol, annak a John Balliolnak a fia, akit korábban skót királlyá koronáztak, de az angolok (III. Eduárd nagyapja, I. Eduárd) megfosztották a tróntól. Most Edward Balliol az angol király segítségét kérte családi birtokainak visszaszerzéséhez. Az angolok 1332 augusztusában Dupplin Moornál nagy győzelmet arattak és a kiskorú II. Dávid helyett Balliolt ültették a trónra. Ő azonban nem tudta megszilárdítani a hatalmát, hamar elűzték és ismét III. Eduárdtól kért segítséget. Az angolok ostrom alá vették a fontos határvárost, Berwicket és a Halidon Hill-i csatában szétverték a város felmentésére érkező skótokat.DeVries (1996), pp. 114–5. Eduárd visszahelyezte Balliolt a trónra és Dél-Skócia jelentős részét Angliához csatolta.Preswich (2205), pp. 244–5. Az angolbarát párt azonban nem tudta kézben tartani Skóciát, II. Dávid hívei fokozatosan felülkerekedtek és 1338-ban az angolok kénytelenek voltak kiegyezni velük.Ormrod (1990), p. 21. 1341-ben II. Dávid visszatérhetett országa élére.

Az angol engedékenység egyik oka a skót-francia szövetség volt, amely miatt bármikor előfordulhatott, hogy kétfrontos harcra kényszerülnek.McKisack (1959), pp. 117–9. A franciák rendszeresen kisebb portyákat intéztek az angol partok ellen és a hírek szerint inváziót készítettek elő. 1337-ben VI. Fülöp francia király elkobozta az angol királytól az Aquitánia hercege és Ponthieu grófja címeket. III. Eduárd ahelyett, hogy apja példáját követve békés megoldásra törekedett volna és ezen franciaországi birtokok után hűséget esküszik Fülöpnek, válaszul bejelentette, hogy IV. Fülöp unokájaként igényt tart a francia trónra (VI. Fülöp III. Fülöp fiatalabb fiának, Valois Károlynak volt a gyermeke és a Capet-ág férfiági kihalása után került a trónra. Eduárd leányági leszármazott volt, így a Franciaországban érvényes száli jog szerint ki volt zárva az örökösödésből; VI. Fülöp előtt három fivér váltotta egymást a trónon, mert csak lányaik értek el a felnőttkort).Ormrod (1990), pp. 21–2. Az örökösödési konfliktus vezetett a két ország közötti százéves háborúhoz.Sumption (1999), p. 106. A háború kezdeti szakaszában Eduárd szövetségeseket keresett. 1338-ban IV. Lajos német-római császár megígérte segítségét.Rogers (2000), p. 155. 1340 januárjában Eduárd átkelt Flandriába és fogadta a flamand gróf hűségesküjét. Júniusban a sluysi tengeri csatában az angol flotta döntő vereséget mért a franciákra, így a háború hátralevő szakaszában uralta a La Manche csatornát és megakadályozott minden francia inváziós kísérletet.McKisack (1959), pp. 128–9.

Eközben a növekvő háborús kiadások miatt egyre nőtt az angolok elégedetlensége. Az otthoni régenstanács a kincstár eladósodása miatt panaszkodott, a kontinensen tartózkodó királyt viszont feldühítette, hogy tisztségviselői képtelenek előteremteni a hadakozáshoz szükséges pénzt.Prestwich (2005), pp. 273–5. Eduárd 1340 novemberében meglepetésszerűen hazatért és miután káoszt tapasztalt kormányzatnál, számos minisztert és főbírót menesztett, néhányat bebörtönzött.Fryde (1975), pp. 149–161. Köztük volt John de Stratford canterburyi érsek két rokona is, Robert Stratford chichesteri püspök és Henry de Stratford is. Az érsek azzal vádolta a királyt, hogy a tisztviselők letartóztatásával megsértette a törvényeket.Prestwich (2005), pp. 275–6. Az 1341 áprilisában tartott parlamenten kiegyeztek egymással, Eduárd az adók megemeléséért cserébe elfogadta pénzügyi és kormányzati szabadságának korlátozását.McKisack (1959), pp. 174–5. Az uralkodó azonban még ugyanazon év októberében megszegte a megállapodást és kiszorította az érseket a politikai döntésekből.

Korábban az angol királyi flottának nem volt állandó felügyelete, a döntéseket igény szerint, ad hoc hozták. III. Eduárd létrehozta "a király hajóinak tisztviselője" tisztséget, amelyet egymás után William de Clewre, Matthew de Torksey és John de Haytfield töltött. A pozíció utolsó birtokosa III. Eduárd uralkodása alatt Sir Robert de Crull volt.Susan Rose. The Navy of the Lancastrian Kings. London: George Allen & Unwin, 1982. p. 7 Ez a tisztség képezte később VIII. Henrik Tengerészeti Tanácsának és I. Károly Admiralitásának alapját.

Háborús fordulatok

Az 1340-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy Eduard szövetségkereső politikája túl sokba került és túl kevés eredményt hozott. A következő években inkább saját, angol hadseregét használta fel, mint amikor beavatkozott a bretagne-i örökösödési válságba, bár kezdetben ezek az akciók sem bizonyultak gyümölcsözőknek (kivéve Lancaster hercegének győzelmét az 1345-ös auberoche-i csatában)Fowler (1969), pp. 58–9. Eduárd megtagadta a firenzei bankároktól felvett 1 millió 365 ezer forintos adósságának kifizetését, így hitelezői csődbe mentek.

A fordulópont 1346 júliusában következett be, amikor Eduárd 15 ezres seregével átkelt Normandiába.McKisack (1959), p. 132. Kifosztotta Caent és végigvonult Észak-Franciaországon, hogy találkozzon a Flandriában lévő angol erőkkel. A királynak nem volt szándékában megütközni a franciákkal, de a Somme folyótól északra, Crécy falu mellett kedvező színteret talált és bevárta az őt üldöző VI. Fülöpöt.Prestwich (2005), pp. 316–8. Augusztus 26-án a crécyi csatában döntő vereséget mért a túlerőben lévő franciákra.DeVries (1996), pp. 155–76. Valamivel később, október 17-én a Neville's Cross-i csatában egy másik angol sereg legyőzte és elfogta II. Dávid skót királyt.Waugh (1991), p. 17. Miután így északi határát biztonságban tudhatta, Eduárd Calais ostromával folytatta franciaországi invázióját. Ez a hadművelet volt a legnagyobb léptékű az angolok részéről a százéves háborúban, hadseregük elérte a 35 ezer főt.Ormrod (1990), p. 31. Calais 1347. augusztus 3-án adta meg magát.Sumption (1999), pp. 537, 581.

A győzelem után azonban rajta kívül álló okok miatt kénytelen volt visszafogni háborús erőfeszítéseit. 1348-ban az addigi legnagyobb pestisjárvány, a ún. fekete halál teljes erejével lesújtott Angliára és lakosságának legalább harmadát elpusztította. A példa nélküli halálozás miatt munkaerőhiány lépett fel, ami a bérek emelkedéséhez vezetett. A nagybirtokosok jövedelme erősen visszaesett.Waugh (1991), p. 109. A király és a parlament megpróbálta megállítani a folyamatot és 1349-ben, valamint 1351-ben törvényeket hoztak a bérek szabályozásáról. Hosszú távon nem járhattak sikerrel, de a rendelkezéseket szigorúan betartatták.Prestwich (2005), pp. 547–8. A járvány összességében nem vezetett a kormányzat és a társadalom összeomlásához és a károkat figyelemre méltóan gyorsan hozták helyre.Prestwich (2005), p. 553. Az eredmények részben az olyan tehetséges államférfiaknak volt köszönhetőek, mint William Edington kincstárnok és William de Shareshull főbíró.Ormrod (1986), pp. 175–88.