Az amerikai mamut (Mammuthus columbi) a mamutok egy kihalt faja, amely a pleisztocén-kori Észak-Amerikában élt a mai Egyesült Államok északi államaitól egészen a közép-amerikai Costa Ricá-ig. Mintegy másfél millió éve fejlődött ki a sztyeppei mamutok Észak-Amerikába vándorolt populációiból, később pedig hibridizálódott is a gyapjas mamutokkal. A kaliforniai Channel-szigeteken kialakult egy törpe változata is. Kb. 10 ezer évvel ezelőtt pusztult ki; a gyapjas mamuttal együtt ő volt nemének utolsó képviselője. Ma is élő legközelebbi rokona az ázsiai elefánt.
Marmagassága elérhette a 3,72–4,2 métert, súlya pedig a 9,2–12,5 tonnát, így a legnagyobb mamutfajok közé tartozott. Hosszú, ívelt agyarakkal és összesen négy zápfoggal rendelkezett; utóbbiak az állat élete során öt alkalommal cserélődtek. Hosszú ormányát valószínűleg a mai elefántokhoz hasonlóan használta különféle tárgyak mozgatására, tápláléka letépésére és szájához vitelére, illetve az egymás közti összecsapásokban is. Fagyott vagy mumifikált példánya nem maradt fenn; csontjai, szőre, ürüléke, gyomortartalmának maradványai alapján ismerjük. A nyílt füves-ligetes élőhelyeket kedvelte, tápláléka füvekből, sásokból, lombokból és egyéb növényekből állt. A kontinens északi, hideg vidékein a gyapjas mamut váltotta fel; genetikai vizsgálatok alapján elterjedésük határán kereszteződtek is egymással.
Az amerikai mamutok több ezer évig együtt éltek az Észak-Amerikába Szibériából bevándorló emberekkel. A Clovis-kultúra emberei rendszeresen vadásztak rá, húsát megették, csontjaiból szerszámokat készítettek. Néhány korbeli mamutábrázolás is ismert. Az amerikai mamutok kihalásának oka ismeretlen, feltehetően az éghajlatváltozás, a túlvadászás vagy a kettő kombinációja jelentette végzetét.
Megjelenése
Az amerikai mamut marmagassága nagyjából 3,72–4,2 méter volt, súlya pedig elérhette a 9,2–12,5 tonnát. A faj hímjeinek átlag marmagassága 3,75 méter, súlya pedig 9,5 tonna lehetett. Körülbelül akkora volt mint elődei, a déli és a sztyeppei mamutok, vagyis nagyobb a gyapjas mamutnál vagy egy mai afrikai elefántnál (amelyek marmagassága 2,67-3,49 m közötti). A hímek mérete meghaladta a nőstényekét és testfelépítésük is robusztusabb volt (a csontvázak esetében a nemet többnyire a medence alapján állapítják meg; a nőstények esetében a szülőcsatornaként funkcionáló központi üreg mindig szélesebb). A többi mamutfajhoz hasonlóan feje magas volt, egyetlen boltozattal (szemben az ázsiai elefánt kettős boltozatú fejtetőjével); kiemelkedő marja után háta pedig viszonylag meredeken lejtett (ez a forma annak köszönhető, hogy a nyaktól az ágyék felé a csigolyák tüskéi egyre kisebbek). A borjak háta ugyanolyan domború volt, mint az ázsiai elefántok esetében. Jellegzetességei közé tartozik még a rövid és mély arckoponya, valamint az alsó állkapocs lekerekített elülső varrata és a zápfogak síkja fölé emelkedő kampónyúlványa.
Az amerikai mamut a gyapjas mamuttól alapvetően nagyobb méretével és primitívebb zápfogaival különbözött; de ezenfelül alsó állkapcsának elülső varrata is inkább lefelé hajlott, agyarainak hüvelye a koponyában pedig inkább kifelé irányult. Farkának hossza a mai elefántok és a gyapjas mamuté között volt. Mivel lágy szövetei nem maradtak fenn, külső megjelenése kevésbé ismert, mint a gyapjas mamuté (amelynek fagyott példányaival is rendelkezünk és az ősember megörökítette barlangrajzokon). Melegebb éghajlaton élt, ezért valószínűleg nem rendelkezett olyan szélsőséges hidegtűrő tulajdonságokkal, mint a másik faj hosszú szőrzete és zsírtartalékai. Szőrzetének sűrűsége és eloszlása nem ismert. Utah állam egyik barlangjában megtalálták az ürülékét és valószínűleg a szőrét is; utóbbi durva textúrájú és nagyon hasonlít a gyapjas mamutéra (a barlang túlságosan délen fekszik ahhoz, hogy az utóbbi faj maradványai legyenek benne). A kaliforniai Castroville-ben is találtak amerikai mamutnak tulajdonított, vöröses-narancssárgás színű szőrt.
Fogazata
Az amerikai mamutnak igen hosszú agyarai (módosult metszőfogai) voltak, amelyek a mai elefántokénál nagyobb mértékben görbültek. Amerikai mamuté volt az eddig ismert leghosszabb, 4,9 méteres mamutagyar, de a faj többi egyede is 3,5-4,12 méteres agyarral büszkélkedhetett. A gyapjas mamutoké sem volt sokkal kisebb, elérhette a 4,2 métert. A nőstények agyara jelentősen rövidebb és vékonyabb volt. Koponyabeli csonthüvelyük az agyar mintegy negyedét foglalták magukba. Az agyarak a tövüktől spirálisan kifelé kezdtek nőni és úgy görbültek vissza, hogy a végeik egymás felé mutattak, sőt néha átkereszteződtek. Így a súlypontjuk közelebb esett a koponyához és kisebb forgatónyomatékot gyakoroltak rá, mintha egyenesek lettek volna. Formájuk igen változatos volt, sokszor aszimmetrikusan nőttek, például ahelyett hogy kifelé görbült volna, lefelé fordult. Az amerikai mamut agyara nem csavarodott annyira, mint a gyapjas mamuté. A borjak hat hónaposan néhány centiméteres "tejagyarakat" növesztettek, amiket egy évvel később váltott fel a végleges agyar. A mamutok agyara egész életük során nőtt (évente 2,5–15 cm-t), de felnőtt korukban már jóval lassabban.
A mamutok négy működőképes zápfoggal rendelkeztek, kettővel a felső és kettővel az alsó állkapocsban. A fogból nagyjából 23 cm a fogmederbe mélyedt és 2,5 cm-nyi állt ki belőle. Ahogyan a zápfog folyamatosan kopott, koronája emelkedett felfelé a fogmederből. Felszínén a fogzománc kopásálló keresztbarázdái biztosították a rágófelületet; ezek száma egyénenként változott. A zápfogak idővel elkoptak és kihulltak, helyükre új fog nőtt; egy mamut élete során ötször váltotta a fogait, amelyek minden váltásnál nagyobbra és barázdáltabbá nőttek. A borjak első zápfogai nagyjából akkorák voltak, mint az emberé: 1,3-cm-esek, a harmadik zápfog elérte a 15 cm-t, míg a hatodik akár 30 cm és 1,8 kg is lehetett.
Életmódja
Az elefántokhoz hasonlóan a mamutok is ügyesen bántak hosszú, izmos, érzékeny végű ormányukkal; egyaránt használták tárgyak mozgatására vagy a társaikkal való kommunikációban. Egy kifejlett, egészséges mamuttal valószínűleg egyetlen ragadozó sem mert ujjat húzni, de a borjakat, beteg vagy idős példányokat sikerrel támadhatták meg a nagymacskák vagy a falkában vadászó farkasok. Egy texasi barlangban például a kardfogú Homotherium által felhalmozott mamutborjú-csontokat fedeztek fel. A hímek agyaraikat felhasználhatták a territórium vagy a nőstények miatti viták rendezésére. Jókora agyaraikkal megfélemlíthették vetélytársaikat vagy imponálhattak a nőstényeknek. Nebraskában megtalálták két olyan mamut csontvázát, amelyek harc közben összeakadt agyaraik miatt pusztulhattak el. Az összecsapások során üthettek, lökhettek, tolhattak az agyarakkal (ennek során azok gyakran el is törtek), mert ívelt alakjuk miatt a nyársalásra kevéssé voltak alkalmasak.
Egy új-mexikói csontlelet izotópanalízise arra a következtetésre jutott, hogy az állat az év egy részében a 200 km-nyire lévő Sziklás-hegységben tartózkodott, vagyis – feltehetően évszakonként – vándorolt. A kaliforniai tengerpart közelében a kékpalából és tűzkőből álló, a környezetéből meredeken kiemelkedő ún. Mamut-sziklákon annak nyomait találták, hogy régen mamutok vagy masztodonok vakarhatták rajtuk az oldalukat: 3-4 méter magasan, főleg az élek környékén olyan csiszolódásokat fedeztek fel, mint az afrikai elefántok vakaródzókövein. Hasonló sziklákat Texasban és Új-Mexikóban is találtak.
Társas életüket tekintve az amerikai mamutok feltehetően, a mai elefántokhoz hasonló módon, matriarchális csordákban éltek. Ezt a feltételezést alátámasztja, hogy Texasban és Coloradóban olyan leletegyüttest tártak fel, amely csak nőstények és borjak csontjaiból állt. Wacóban például összesen 22 csontvázat találtak; közülük 15 nőstény és borjú egyszerre pusztult el, talán egy hirtelen árvíz következtében. Egyes csontvázak elhelyezkedése azt sugallja, hogy a nőstények védelmezően körbeállták a borjaikat. Egy másik elképzelés szerint az állatok egy súlyos aszály során pusztultak el, egy megmaradt tavacska körül; erre utal hogy több más állat maradványai is megtalálhatók a mamutokkal együtt és hogy dögevők harapásainak nyomai láthatók némely csonton. Ugyanitt egy hímből és hat nőstényből álló csoportot is feltártak; nem tudni hogy ők is ugyanazon esemény során pusztultak-e el valamikor 64-73 ezer évvel ezelőtt, mint az első csorda. Egy arizonai lelőhelyen az egyik mamutcsontvázhoz nyomok vezetnek; vagy az elpusztult állaté vagy egy másik mamuté, amelyik a mai elefántokhoz hasonlóan őrizte egy ideig társa tetemét.
A mamutcsontvázakat sokszor csoportosan, ún. "elefánttemetőkben" (régen tévesen azt hitték, hogy az öreg elefántok egy helyre vándorolnak meghalni) találják. Ezeket a csontokat a folyók árja sodorhatta össze hosszú idő (akár több ezer év) alatt megfulladt, vagy az iszapban csapdába esett állatok maradványaiból. Katasztrófák – pl. árvíz – több állattal is végezhettek egyszerre. A mexikói Texcocóban pl. hét olyan mamut csontjait ásták aki, amelyeket 12500 évvel ezelőtt vulkanikus sárlavina temetett el.
A mamutcsordák létszáma nem ismert, de valószínűleg függött az évszaktól és a terület eltartóképességétől. Az elefántok néha nagy, több családot magába foglaló csapatokba verődnek, sőt olykor több ezren vándorolnak együtt. Feltehetőleg a mamutok nagyobb csordákat alkottak az elefántoknál, mert a nyílt vidéken élő állatok hajlamosabbak csapatba verődni az erdei állatoknál.
Csapdába esett mamutok
Számos mamut víznyelőkben vagy természetes kátránytavakban esett csapdába. Dél-Dakotában egy 26 ezer éves víznyelőt tártak fel, amely 300-700 éven át működött, majd feltöltötte az üledék. Ebben legalább 55 (a feltárással még nem végeztek teljesen) mamutcsontvázat találtak, amelyek egy kivételével hímekhez tartoztak. Az állatok valószínűleg nem egyszerre pusztultak el, maradványaik hosszú idő alatt halmozódtak fel. A hím mamutok az elefántbikákhoz hasonlóan feltehetően magányosan éltek és a nőstényeknél hajlamosabbak voltak kockázatos helyzetekbe belemenni. A víznyelőből talán inni akartak vagy a dús növényzet vonzotta oda őket, majd belecsúsztak és megfulladtak. Agyaraik növekedési gyűrűinek vizsgálata szerint többnyire tavasszal vagy nyáron pusztultak el. A víznyelő iszapjának rétegeiben megmaradtak a kétségbeesetten kapálózó állatok nyomai.
A híres Los Angeles-i La Brea kátránytavakból a 20. század eleje óta mintegy 100 tonnányi, 600 fajhoz tartozó őskori állati és növényi maradványt termeltek ki; köztük néhány amerikai mamutét is. A föld alatti kőolaj itt 40 ezer évvel ezelőtt felszivárgott a felszínre és besűrűsödve természetes kátránytavakat hozott létre, amelyek felületét a lehullott levelek és a por észrevehetetlenné tették. A gyanútlan állatok beleragadtak a kátrányba, vergődésükkel odavonzva a környék ragadozóit, amelyek aztán szintén csapdába estek. La Breában igen sok a ragadozócsont, főleg a nagymacskáké és nagy termetű kutyaféléké. A kátrány nem őrizte meg a lágy szöveteket és a csontok DNS-tartalmát is roncsolhatta; legalábbis a mamutcsontokból nem sikerült használható DNS-t izolálni.
Mexikóváros egyik repülőtere mellett mintegy 200 mamut (valamint néhány ló és teve) csontjait tárták fel. Az állatok egy 10-20 ezer éves tó mocsaras partjainál eshettek csapdába az iszapban és a közelben talált kőeszközökből ítélve utána emberek darabolhatták fel a tetemeiket. Lehetséges hogy eleve az emberek hajtották bele a mocsárba a mamutokat, mert innen néhány kilométerre gödörcsapdákat is találtak.
Étrendje