Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre) (Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.) irodalmi Nobel-díjas francia dráma- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista, valamint az ateista egzisztencializmus képviselőjeként a 20. századi francia filozófia egyik vezéralakja.
Életútja Gyermekkor Jean-Paul Sartre tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apja, Jean-Baptiste Sartre meghalt. Jean-Pault anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) apjával, Charles Schweitzerrel együtt nevelte. Charles Schweitzer, a német nyelv professzora, unokáját már kiskorától kezdve matematikára tanította, és rendre megismertette vele az irodalom klasszikusait. Jean-Paul kezdetben szülővárosában, Párizsban élt, de amikor 1917-ben anyja újra férjhez ment, a család La Rochelle-be költözött.
Ifjúkor Az 1920-as évektől kezdve Sartre-t egyre jobban vonzotta a filozófia. Nagy érdeklődéssel olvasta Henri Bergson Essai sur les données immédiates de la conscience című művét, melyet több más filozófiai munka tanulmányozása követett. Erősen hatottak rá a nyugati filozófusok, többek között Immanuel Kant, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Edmund Husserl és Martin Heidegger. Párizsban az elsőrendű École normale supérieure-ben tanult, ahol 1929-ben doktorátust szerzett filozófiából; a magasfokú végzettséget nyújtó intézmény sok francia gondolkodónak volt alma matere. Ugyanebben az évben találkozott Simone de Beauvoir-ral, aki ebben az időben a Sorbonne-on tanult. Beauvoir Sartre mellett fejlesztette ki írói készségét, és feminista filozófiáját. Bár a monogámiát mint életformát visszautasították, életük végéig kitartottak egymás mellett. Együtt kérdőjelezték meg nevelésük kulturális és társadalmi elvárásait, melyeket mindketten a burzsoázia begyepesedett gondolkodásmódjának tulajdonítottak. A konfliktus az elnyomó, szellemromboló (mauvais foi, szó szerint "rossz hit", vagy "hiedelem") és az "igaz," szabad létezés között Sartre korai munkáiban domináló témává vált, így szerves része fő filozófiai művének a A lét és a semmi-nek is (L'Être et le Néant, 1943).
1931-től 1945-ig tanárként dolgozott. Ezekben az években bejárta Egyiptomot, Görögországot és Olaszországot. 1933-1934 között Berlinben tanulmányozta tovább a német filozófus Edmund Husserl és Martin Heidegger írásait.
Sartre és a második világháború Az 1930-as években már egy csoport gondolkodó gyűlt össze körülötte egy párizsi kávézóban. Sartre gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt. Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelősség vált írásainak fő motívumává.
1939-ben besorozták a francia hadseregbe, ahol mint meteorológus szolgált. 1940-ben a németek Padoux-ban elfogták, majd hadifogolytáborba zárták. Előbb Nancy-ban, majd Trierben töltött – összesen kilenc hónapi fogság után – 1941-ben kiszabadult (kevésbé megbízható források szerint megszökött). Visszatérve Párizsba tanári állást talált magának a Neuilly-sur-Seine-i Pasteur Líceumban, és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz (Socialisme et Liberté) ahová Simone de Beauvoir és több más író is követte. Megalapított egy irodalmi és politikai folyóiratot Les Temps modernes (Új idők) címmel, és ezzel együtt életét teljes egészében az irodalomra és a politikai aktivitásra összpontosította. Soha nem volt a Francia Kommunista Párt tagja, jóllehet együttműködött velük. Amikor Albert Camus író- és filozófustársa, akivel szoros kapcsolatban állt, 1940-ben élesen kritizálta a sztálinizmust, Sartre még azon morfondírozott, hogy kövesse-e barátja példáját. Camus írása, a Lázadó ember (L'homme révolté, 1951) végül kettejük barátságának végét jelentette.
A háború után – a Szovjetunió kritikája Amikor a Socialisme et Liberté mozgalom szétesett, Sartre az aktív ellenállás helyett az írás mellett döntött. Számos legális és illegális folyóiratba küldött értekezéseket; ekkoriban írta A lét és a semmi című filozófiai munkáját, azonkívül A legyek és a Zárt tárgyalás című színdarabjait is. Ezeket a német megszállók nem cenzúrázták. Háborús tapasztalatait a A szabadság útjai című regénytrilógiában dolgozta fel (1945–1949).
1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjet rendszer kritikájának jogosságát, jóllehet védte a szovjet államot. A következő évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Fordítójával, Lenyina Alekszandrovna Zonyinával szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket. 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói Szerződés országait, illetve magát a szerződést is. Politikai állásfoglalása többször veszélybe sodorta. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Nyikita Hruscsov-ot. 1961-ben pedig – vélhetően az algériai önrendelkezés, és az algériai háború ügyében képviselt álláspontja miatt – bomba robbant Bonaparte utcai lakásánál.
Utolsó évek Élete vége felé szorosan bekapcsolódott a vietnámi háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevű pártban nagyon népszerű volt, és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erőfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták, mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung műveit. 1955-ben Beauvoirral egyetemben ellátogatott Kínába, de az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklődését. Találkozott Fidel Castróval és Che Guevarával is.
Gustave Flaubert életrajza, a L'Idiot de la famille volt utolsó nagy műve, amit már nem tudott befejezni. 1973-tól kezdve látása egyre romlott, és halála előtt már szinte teljesen vak volt. Párizsban halt meg 1980. április 15-én, tüdőödémában. A párizsi Cimetière de Montparnasse temetőjében nyugszik. Temetésén mintegy vett részt.
Életműve A filozófiai kezdetek Sartre szinte már a kezdetektől arra készült, hogy híres író legyen; célja az volt, hogy az irodalmi és a filozófiai alkotás egységét megvalósítsa. Tudatosan készült filozófus-írói hivatására, így már az École normale supérieure hallgatójaként egy saját, önálló filozófiai gondolatrendszer kialakítására törekedett; ehhez René Descartes, Immanuel Kant és Benedictus Spinoza műveihez nyúlt vissza. Különösen „Descartes forradalmi gondolkodását” tartotta nagyra – a nagy racionalista gondolkodó iránt érzett tisztelete élete végéig megmaradt.
Találkozás a fenomenológiával Sartre következő nagy hatású filozófiai találkozására 1933-34-es németországi tartózkodása alatt került sor, amikor először ismerkedett meg Edmund Husserl és Martin Heidegger műveivel. Ezután négy teljes évet szentelt a husserli fenomenológia elmélyült tanulmányozásának.
Ennek a korszaknak a gyümölcse Az ego transzcendenciája (La Transcendance de l'Ego, 1937) című Husserl-kritika, és az Egy emócióelmélet vázlata (Esquisse d'une théorie des émotions, 1938) című munka. Ez idő alatt Sartre létrehozta saját fenomenológia-koncepcióját, amely későbbi filozófiai tevékenységének alapját képezte. Az ego transzcendenciája markáns Husserl-kritika, amelyben Sartre a „transzcendentális ego” fogalmának bevezetéséért bírálta a fenomenológia atyját: Sartre szerinte Husserl az új fogalommal megzavarta a tudat puszta áttetszőségét, beleültetve az ember egy „szellemi részecskéjét”. Sartre egy korábbi husserli tudatfogalomhoz való visszatérést sürgetett, hangsúlyozván, hogy a tudat elsődlegesen a tárgyra irányul – a tárgyról való tudatról van szó, és nem a tárgy tudatáról. Ezzel Sartre visszaállította a világ és a tudat harmóniáját: a tudat a világból meríti létezését, valamint világ és tudat kölcsönös függésben vannak egymással.
Az Egy emócióelmélet vázlata a husserli fenomenológia azon hagyományaihoz kapcsolódik, amely valóban tudományos, ámde filozófiailag is megalapozott pszichológia alapjait kívánta lerakni. A mű célja az volt, hogy meghatározza az érzelmek fogalmát. Sartre a különböző emotív viselkedéseket mágikus magatartásoknak tartja, amelyek segítségével az ember átformálja a világot. Az érzelmeken keresztül ugyanakkor az ember nem csupán megváltoztatja a környező világot, hanem át is éli, a racionális helyett mágikus módon ragadva meg azt.
Fontosabb prózai művek Bár Sartre elsősorban írónak készült, és másodsorban filozófusnak, filozófusi színrelépése mégis megelőzi első irodalmi munkáinak megjelenését. Ugyanakkor irodalmi írásai a sartre-i gondolatok kibontásának, konkrét formában való megjelenítésének fontos eszközei.
Sartre első és talán legjelentősebb regényében, Az undor-ban (La nausée, 1938) már felveti azokat a filozófiai gondolatokat, amelyeket majd A lét és a semmi című filozófiai főművében dolgoz ki tételesen. A regény címében szereplő diszpozíció, az undor, voltaképpen a főhős talajvesztettségére, vagyis világképének érvénytelenné válásara utal. A mű arról a folyamatról szól, ahogyan a főhős, Antoine Roquentin, kénytelen szembesülni azzal, hogy a világról és annak rendjéről való elképzelései tévesek voltak; hiszen a világnak semmilyen kívülről jövő vagy szükségszerű rendje nincsen – minden efféle csupán az emberi elme szüleménye: valójában a világ esetleges, önmagukban értelmetlen létezések összessége. Roquentinnek arra is rá kell döbbennie, hogy az ember is esetleges létező, akinek a léte ugyanolyan értelmetlen, mint a tárgyaké, amelyek körülveszik.
A fal (Le mur, 1938) című kötet hat novellát tartalmaz, amelyek főként a rosszhiszeműség, a másik ember problémái, és a halál ténye által felvetett kérdéseket boncolgatják.
Közülük a leghíresebb talán az Egy vezér gyermekkora című novella, amely Lucien Fleurier, egy gyártulajdonos fia identitásának formálódásáról szól. Lucien már kora gyermekkorában megtapasztalja azt, hogy nem rendelkezik szilárd, belülről fakadó személyiséggel. Sodródása során a legkülönbözőbb kalandokba keveredik, és folyamatosan analizálja önmagát, hogy valami olyan kritériumra bukkanhasson, ami meghatározná, hogy kicsoda is valójában; törekvése azonban sikertelen. Csatlakozik egy antiszemita csoporthoz, és a legegyszerűbb megoldást választja: a többi személy róla alkotott képe alapján hozza létre identitását. Végül is elfogadja azt a szerepet, amelyet a társadalom készen kínál a számára. Ebben a novellában már megjelenik a sartre-i emberkép és a rosszhiszeműség gondolata. A kötet címadó novellája a főszereplő halállal való szembesülésének különösen érzékletes leírása.
Az első összegzés: A lét és a semmi A lét és a semmi Sartre első korszakának legfontosabb filozófiai műve. A kötettel Sartre fenomenológiai ontológiát, vagyis lételméletet kívánt létrehozni – ezzel folytatva Martin Heidegger törekvéseit.
Ontológiai alapvetéseit tekintve Sartre e műve a létet két mereven elválasztott régióra osztja: Az egyik az önmagában-való, szűkebben értelmezett lét, a másik az önmagáért-való létfogalom, vagyis az egyedi ember sajátságos létmódja. Szemben az önmagában-valóval, amely létezik, és teljesen azonos önmagával, az önmagáért-való képes viszonyulni önmagához, ezt azonban azért teheti, mert képes önmaga és a világ semmítésére – vagyis nem a saját létéről, hanem a saját semmijéről van szó.< Ez a tény, vagyis hogy az önmagáért-való képes önmaga és a környező világ semmítésére, azt vonja maga után, hogy az önmagáért-való lényegében szabad. Sartre ontológiájának az egyik legfontosabb megállapítása, hogy mind az önmagában-való, mind az önmagáért-való létezés esetleges, véletlenszerű.
Az önmagáért-való fő törekvése, hogy megalapozza önmagát, és ezáltal egyesítse az önmagában-való és az önmagáért-való létezésének módját (amelyet Sartre a keresztény Isten létezési módjával azonosít), ily módon szükségszerűvé téve saját esetleges létezését – ez a törekvése azonban kudarcra van ítélve, mert ellentmondásos. A sartre-i ontológia tehát lényegében ateista alapokon áll.