A második világháború után a vesztesek közé tartozó Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került. Sztálin elkerülhetetlennek tartotta a harmadik világháború közeli kitörését, ezért Magyarországot is erejét messze meghaladó fegyverkezésre és hadseregfejlesztésre kényszerítette. 1950 és 1953 között Jugoszlávia volt a fő potenciális ellenség. 1953-tól, Sztálin halála nyomán, valamint a súlyos magyar gazdasági nehézségek miatt csökkentették a hadsereg létszámát, a fegyverkezés ütemét. 1955-ben szovjet vezetéssel létrejött a Varsói Szerződés szervezete.

1956-ban a szovjet csapatok leverték a magyarországi forradalmat. Az 1960-as években a szovjet katonai doktrína megváltozott, előtérbe került a nukleáris fegyverek alkalmazása. Magyarországon is jelentős számban tároltak bevetésre kész nukleáris fegyvereket. Több nagyszabású hadgyakorlatra is sor került ebben a szellemben. Az 1980-as évek végére világossá vált, hogy a hidegháború szemben álló felei által felhalmozott hatalmas mennyiségű nukleáris fegyver már nem szolgálhat értelmes katonai célokat. A hidegháborús fegyverkezési hajsza, különösen az amerikai „csillagháborús” tervekre keresett válasz végleg kimerítette a Szovjetunió gazdasági erőforrásait, ami a rendszerváltáshoz vezetett ott és az úgynevezett „szocialista tábor” többi országában is.

A második világháború utáni sztálini katonai doktrína A második világháború után a vesztesek közé tartozó Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került, elsősorban azért, mert területét – Kelet-Közép-Európa túlnyomó részével együtt – a szovjet hadsereg foglalta el. A szovjet politikai és katonai vezetés elsőrendű feladatának az új európai status quo megszilárdítását tartotta, és ennek megfelelően fejlesztette ki katonai doktrínáját. Mintegy ezer kilométer mélységű előretolt védelmi, azaz ütközési övezetet hozott létre határaitól nyugatra. Az 1947-48-ban megkötött „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási” egyezményekkel az elfoglalt, a fasizmus alól felszabadított majd megszállva tartott országokat a Szovjetunió stratégiai céljai elfogadására és támogatására kényszerítette.

Sztálin a második világháború után meg volt győződve a következő, harmadik világháború elkerülhetetlenségéről. A szovjet stratégák arra számítottak, hogy a következő háború végső eredménye, hosszú küzdelem után, a Szovjetunió győzelme lesz. Úgy értékelték, hogy ebben a háborúban a szárazföldi haderőnek, ezen belül is elsősorban a harckocsi- és a tábori tüzércsapatoknak lesz meghatározó szerepük, a harc fő terepe pedig Európa lesz. Ennek megfelelően Sztálin úgy döntött, hogy az 1945-re kifejlődött szovjet háborús potenciált, benne a 12,5 millió fegyverben álló katonával, nem csökkenti jelentős mértékben.

A Szovjetunió 1949-ben robbantotta fel első atombombáját, de a katonai doktrínájában egyelőre nem számolt a nukleáris fegyverek harctéri alkalmazásával. Az atombombát – az Egyesült Államok által felrobbantott két ilyen töltethez hasonlóan – az ellenség hátországi céljai, fővárosai, ipari központjai elleni eszköznek tekintette. A koreai háború után, annak tapasztalatai felhasználásával, majd a harctéri nukleáris fegyverek megjelenésével került sor aztán a szovjet katonai doktrína továbbfejlesztésére az 50-es évek derekán.

Magyarország a Jugoszlávia ellen tervezett háború frontvonalában 1949 novemberéig Magyarország számára a szovjet stratégák a fő ellenségként az Egyesült Államokat és európai szövetségeseit jelölték meg, bár konkrét hadműveleti tervek ebben az időben még nem készültek. A szovjet-jugoszláv viszony gyors romlásával azonban Magyarország egy sokkal közelebbi lehetséges konfliktus homlokterébe került. A tekintélyes katonai erőt képviselő jugoszláv haderővel szemben megkezdődött a Magyar Honvédség felkészítése egy onnan induló támadás kivédésére. Hozzáláttak a jugoszláv határ műszaki megerősítéséhez és elaknásításához. A teljes védelmi rendszert 600 km hosszúságban 100–160 km mélységűre tervezték. Az 1950 és 1955 között elvégzett munkák költsége 6,3 milliárd akkori forint volt, azaz az első ötéves terv összes beruházásának 22,5%-át tette ki. Összehasonlításképpen a honvédelmi tárca teljes költségvetése 1951-ben 5,2 milliárd forint volt.

A szovjet hadműveleti tervek ebben az időben abból a feltételezésből indultak ki, hogy az „imperialista tábor” Jugoszláviával együtt indít majd támadást a szocialista országok ellen, ezt védelmi hadműveletekkel kell elhárítani, majd ellentámadásba kell átmenni. A magyar vezérkar Hadműveleti Csoportfőnökségének 1950-ben készített tervei szerint az ellentámadás során elérendő célpontok délen Belgrád, Olaszország irányában Trieszt és Milánó, nyugaton München voltak. A háborús mozgósítási tervek szerint a honvédség kezdeti létszáma elérte volna a 435 ezer főt. Háború esetén 3 magyar hadsereg, összesen 30 hadosztály felállításával számoltak, azzal, hogy a honvédség keretébe összesen 850 ezer embert lehet mozgósítani, illetve végszükség esetén 1 millió fős hadsereg is megszervezhető.

A Jugoszlávia elleni támadási tervek szerint két magyar hadsereg, két szovjet hadsereggel egy Déli Front keretében a főcsapást Erdővég (Vukovár és Bánmonostor között átkelve a Dunán), a kisegítő csapást Kishegyes irányában hajtotta volna végre. Ezzel egyidejűleg román és bolgár szövetségesek keletről támadtak volna az ottani szovjet csapatokkal együtt. E tervekhez illeszkedően rendezett több hadgyakorlatot a magyar hadvezetés 1952 során.

A „jugoszláv konfliktus” csak a magyar hadvezetés körében szedett áldozatokat, mivel a Rajk László és társai elleni per mellékpereiben elítélték és kivégezték Pálffy György altábornagyot, Korondi Béla és Németh Dezső ezredeseket, majd egy évvel később Sólyom László és Illy Gusztáv altábornagyokat, Beleznay István, Merényi Gusztáv, Porffy György és Révay Kálmán vezérőrnagyokat.

A honvédség fejlesztési programjai 1947-53 A magyar hadsereg fejlesztési ütemét alapvetően határozták meg a szovjet katonai vezetés stratégiai elképzelései és igényei. A Magyar Kommunista Párt Katonai Bizottságának 1947 őszi tervei szerint a magyar haderő 1952-re érte volna el a párizsi békeszerződések által engedélyezett létszám felső határát. Ezután azonban szinte félévente fogalmazódtak meg új, a fejlesztést gyorsító és radikálisan megnövelt célokat kitűző tervek, amelyek végrehajtása óriási anyagi terheket jelentett az országnak. A fegyveres erők és testületek a nemzeti jövedelemből 1950-ben 13,9%-ot, 1951-ben 15,2%-ot, 1952-ben 25,5%-ot és 1953-ban is még 24,3%-ot kaptak.

A tisztek létszáma 1950 és 1953 között meghatszorozódott. Illetményük alig haladta meg a kor szakmunkás átlagbérét. A hadseregben minden téren szolgai módon másolták a szovjet modellt, szokásokat, nem utolsósorban a szovjet tanácsadók (a katonai zsargonban „tadók”) révén. Ebben az időszakban a magyar hadseregben összesen 153 szovjet tanácsadó volt, alezredestől altábornagyi rendfokozatig. A tanácsadók azonban nagy tapasztalataik révén sikeresen hozzá is tudtak járulni a magyar katonák számára ismeretlen hadseregfejlesztési feladatok, gyakorlati problémák megoldásához.

Magyarország gazdasági életében egyre fokozódó nehézségeket okozott ― az egyéb végletekig eltúlzott beruházások mellett ― a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztése. 1950-ben az ország összes költségvetési kiadásainak mintegy 20 százalékát fordította a honvédségre. 1952-ben a hadsereg létszáma túlhaladta a főt (továbbá 40000 polgári alkalmazottat is foglalkoztattak). Az 1951-ben Magyar Néphadseregre átnevezett magyar haderő létszáma 1953 január 1-re már elérte a főt, a tiszti állomány csaknem főt tett ki.

A gazdasági nehézségek politikai válsághoz vezettek, ennek nyomán Nagy Imre lett a miniszterelnök. 1953 őszén hosszú vajúdás után gazdasági kiigazítás indult be, amelynek keretében ― más beruházások visszafogása mellett ― a hadsereg létszámát és költségvetését is jelentősen csökkentették.

A szovjet csapatok Magyarországon maradása, a Varsói Szerződés megalakítása A párizsi békeszerződés értelmében a Szovjetunió jogot kapott arra, hogy az Ausztriában a nyugati szövetségesekkel együtt megszálló feladatokat ellátó csapatai összeköttetésének biztosítására Magyarországon is csapatokat állomásoztasson. Az Ausztriában állomásozó négy szovjet hadosztály mellett azonban Magyarországon is a szükségesnél jóval nagyobb létszámot, ugyancsak körülbelül négy hadosztályt állomásoztattak. A szovjet haderő fő bázisai Magyarországon Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Cegléd, Tököl, Székesfehérvár, Hajmáskér, Pápa (település), Komárom (Magyarország), Győr, Körmend és Szombathely térségében voltak. Az osztrák államszerződés aláírása után a szovjet csapatokat kivonták Ausztriából, ezért magyarországi tartózkodásuk is okafogyottá vált. Kivonásukról azonban szó sem volt, sőt az Ausztriából távozó szovjet csapatok egy részét is Magyarországon helyezték el.

A szinte a második világháború lezárása után azonnal elkezdődött hidegháború a nyugati szövetségesek részéről is komoly politikai és katonai erőfeszítésekkel járt. 1949-ben létrejött a NATO és az ötvenes évek közepére megérett az Nyugat-Németország felvétele is a nyugati katonai szövetségi rendszerbe. 1954 végén a szocialista országok képviselői értekezletet tartottak Moszkvában és egyhangúlag úgy döntöttek, hogy az NSZK NATO-csatlakozása esetén létrehozzák saját nemzetközi katonai szövetségi rendszerüket. Ennek megfelelően 1955 májusában Varsóban megkötötték a Varsói Szerződést. Létrehozták a szerződés hatálya alá rendelt fegyveres erőik Egyesített Parancsnokságát Konyev marsall vezetésével. Magyarország nyolc szárazföldi és két vadászrepülő-hadosztályt jelölt ki az egyesített fegyveres erők állományába.

A magyar haderő és az 1956-os forradalom 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusa többek között szakított a harmadik világháború elkerülhetetlenségének dogmájával és hitet tett a különböző társadalmi berendezkedésű országok békés egymás mellett élésének politikája mellett. Hruscsov „titkos” beszéde, amelyben leleplezte Sztálin bűneit, köztük a Vörös Hadsereg parancsnoki állományának lefejezését a második világháború előestéjén, erjedési folyamatokat indított el szerte a „szocialista táborban”, de különösen Lengyelországban és Magyarországon. A szovjet vezetés azonban gyorsan felismerte, hogy a reformkövetelések messze túlmutatnak az általuk elképzelhetőnek tartott kereteken, ezért már 1956 nyarán katonai terveket kezdtek kidolgozni arra az esetre, ha szükségessé válna a „szocialista vívmányok” megvédése Magyarországon. A részletes tervet „Hullám” fedőnévvel Malasenko ezredes készítette el Andropov budapesti szovjet nagykövet és Tyihonov altábornagy, a Bata István honvédelmi miniszter mellett tevékenykedő szovjet katonai főtanácsadó irányításával. Ez a terv azonban még azzal számolt, hogy rendszerellenes megmozdulás esetén elsősorban a magyar államvédelmi szervek, a rendőrség, illetve szükség esetén a magyar hadsereg lépnek fel. A szovjet erők – a 2. és a 17. gárda-gépesítetthadosztály – a magyar erők támogatására a legfontosabb budapesti objektumok védelmére, valamint az osztrák határ lezárására vonulnának fel.