A történészek Mezopotámia vallása név alatt összefoglalóan jelölik az Eufrátesz és a Tigris folyók közötti régióban keletkezett különböző ókori vallásokat.
Nagyjából Kr. e. 3200-tól a sumerek telepedtek le a régió déli részén, Kr. e. 3000 körül dél felől sémi törzsek nyomultak be, Kr. e. 2000-től Kánaán felől érkeztek új jövevények, az amurruk, a Kr. e. 18. századtól a kassúk, Kr. e. 1400-tól pedig az arámiak települtek be. Más népek, pl. az elámiak, hettiták és hurriták is befolyást gyakoroltak olykor-olykor a régióra.
Az őshonos vallások közé a sumer, az akkád, az asszír és babilóniai vallás tartozik, az ókori Mezopotámia vallása alatt is elsősorban ezeket értjük, időben a Kr. e. 4. évezred és Kr. u. 400 között, mielőtt népei tömegesen felvették az államvallássá váló kereszténységet.
Sumer kor
A sumer nép és kultúra eredetét nem ismerjük. Feltételezések szerint északi területekről vándoroltak be és telepedtek meg Alsó-Mezopotámiában. A sumer nyelv nem tartozik egyetlen ismert nyelvcsaládhoz sem. A városállamaik (Eridu, Ur, Uruk, Lagas, Nippur stb.) egymástól függetlenek voltak és állandó harcban álltak egymással.
A kezdetek A napjainkig felfedezett ősi szövegek töredékesek és rendkívül nehezen értelmezhetők, és a kutatók semmilyen összefüggő kozmogonikus szöveget nem találtak, csak néhány utalásból következtethetünk arra, hogy tanították a sumerek a teremtés döntő pillanatait. Ezen utalások a Nammu-nak nevezett istennőt ősanyaként mutatják be, "aki az összes istent szülte". Az egyszerre kozmikus és isteni teljességként elképzelt Ősvizeket az Ősanyával azonosítják, aki szűznemzés révén létrehozta az Eget (An) és a Földet (Ki), az első férfi és női elv megtestesítőit. Egyesülésükből született Enlil, a légkör megszemélyesítője. Az Ég és Föld szétválásának kozmogonikus témája is eléggé elterjedt. Gyakorlatilag megtaláljuk a legkülönbözőbb kulturális szinteken. Lehetséges, hogy a Közép-Keleten és a Földközi-tenger vidékén feljegyzett változatok végső soron a sumer hagyományból erednek. (lásd még: bibliai teremtéstörténet) A sumerek szerint az első emberek valamiképp osztoztak az isteni lényegben: Enki életadó lehelete vagy a Lagma (isten) vére által. Ez azt jelenti, hogy nem volt áthidalhatatlan szakadék az isteni létmód és az emberi körülmények között.
A sumer irodalomban is megemlítenek a Bibliához hasonlóan egy édenkertszerű paradicsomot. Ez a Dilmunnak nevezett föld ártatlan, tiszta és napsütötte; egy olyan hely, ahol a mezőket friss víz táplálja, ahol nincsenek ragadozó állatok, ahol a betegség és az öregedés ismeretlen, egy olyan föld, amelyet az istenek vagy szent és halhatatlan emberek laknak.Edward Conklin: Getting Back Into the Garden of Eden Akárcsak a bibliai Édenkert, Dilmun is keletre fekszik, a felkelő nap irányában. Egyes mai kutatók szerint Dilmun – és talán maga az éden is – ma már a Perzsa-öböl mélyén nyugszik, annak a radikális vízszint-emelkedésnek a következményeként, amely itt következett be.
Özönvíz Az írott történelemben a sumer hagyományban merül fel először az özönvíz leírása. Az ún. Gilgames-eposz keletkezését a kutatók Kr. e. 2100 körülire datáljákDalley, Stephanie (ed.). Myths from Mesopotamia: Creation, the Flood, Gilgamesh, and Others. Oxford University Press. . és a sumerek királylistáján szereplő Gilgames (Kr. e. 27. század) köré fonódik a történet, még ha egyébként akkád nyelven is íródott a mű. Ut-napistim (Úm-napisti) tűnik fel az elbeszélésben, mint a vízözön túlélője, aki elmeséli Gilgamesnek a régi történetet.
Az istenek és démonok A sumerek irodalmuk kialakulása idején alighanem már kialakult vallási elképzelésekkel rendelkeztek az embereknek s a náluk sokkalta hatalmasabb természetfeletti lényeknek egymáshoz való viszonyáról. Világukat megszámlálhatatlanul sok természetfeletti erő, démon töltötte be, akik állatokban, fákban, növényekben, tárgyakban, csillagokban s a tengerben, fenn az égben vagy magában az emberben lakoztak.
A Kr. e. 4–3. évezredre visszatekintő sumer varázsszövegekből kitűnik, hogy a betegségeket és minden rosszat és kellemetlent a démonoktól származtattak, és különféle varázsigék vagy szertartások alkalmazásával próbálták rontó hatásukat megszüntetni.
A vallás istenei hatalmasak és félelmetesek és igen sokan vannak. A sumer templomok papjai már korán katalogizálták az isteneket, gondosan feltüntetve nevükön kívül hatáskörüket, tulajdonságaikat, templomaikat és szent számaikat is. A legrégebbi, mintegy évvel ezelőtt készült istenkatalógus csaknem ötszáz nevet sorol fel, de egy későbbi, akkád nyelvű felsorolás (Kr. e. 1500 körül) már kétezernél is több nevet tartalmaz. Ezeknek egy része a „felvilági” (Igigi), másik része az „alvilági” (Anunnaki) istenek sorába tartozik. Részletes jegyzékkel rendelkezünk mindenféle istenekről, akikről gyakran semmi mást, csak a nevüket tudjuk.
Eredetileg minden sumer településnek egyetlen olyan istene volt, akit a város lakói egészen a sajátjuknak tartottak, akinek temploma a város szellemi életének központja volt, papsága a város irányítója, főpapja pedig, mint az isten helytartója (enszil), aki egyben a város királya is volt.
A kozmikus istenháromság már a sumer időszakban kialakult, amely isteneknek az akkádok később új neveket adtak, így a mai szakirodalomban kettős megnevezésekkel találkozhatunk. Az Ég istene, istenháromság vezető tagja: An → Anu. A Levegő és Föld istene: Enlil → Bélu/Ellil. A vizek istene és a "me-erők" tulajdonosaként a világ sorsának kormányzója: Enki → Éa.
Az első sumer szövegek a papok osztályozó és rendszerező tevékenységét tükrözik. Az első a Nagy Istenek háromsága, amelyet a bolygóistenek háromsága követ. A bolygóistenek triászába Szín (A Hold), Utu (a Nap = akkád Samas) és Inanna (az Esthajnalcsillag = Vénusz) istennője tartozott. A Nap és Hold istenei a későbbi korokban kerülnek a fő helyre. Inanna, az akkád-babiloni Istár és a későbbi Astarté megfelelője olyan kultikus és mitologikus "időszerűséget" élvez, amit a Közép-Kelet egyetlen más istennője sem fog megközelíteni.
Mivel az istenek felelősek a kozmikus rendért, az embereknek követniük kell az utasításaikat, mert azokra a normákra, "parancsokra" (me) utalnak, amelyek éppúgy biztosítják a világ, mint az emberi társadalom működését.
Túlvilág Subat sumer királynő (ur.: Kr. e. 2600 körül) sírboltjában Leonard Woolley angol régész két sorban feküdve találta lemészárolva az udvarhölgyeket. Továbbá ott feküdt egy muzsikus, a hárfás; karcsontjai még a kicifrázott hangszer felett feküdtek, amit valószínűleg átölelve tartott, míg csak a halálos döfés találta. Aztán a ravatalon is, amin a királynő nyugodott, két csontváz volt összegörnyedve, mintha csak egy ütéssel terítették volna le őket. Az uralkodónak a legnagyobb áldozatot hozták, emberi életeket. A hullák fekvéséből és a leletek összes körülményeiből arra lehetett következtetni, hogy ezek az udvari hölgyek, testőrök és szolgák nem szabad akaratból követték úrnőjüket a halálba, hanem áldozattá váltak. A túlvilágon is szüksége volt az uralkodónak szolgálókra, használati tárgyakra, különféle eszközökre, ékszerekre is.Tobler Gusztav: Nincs többé halál
A sumerek nézeteiben a túlvilág nem sokban különbözött az itteni élettől: a holtak birodalma úgy épült fel, mint egy nagy város, melynek közepén helyezkedett el az uralkodó palotája. Miután a halott megérkezett a túlvilágra, ott Anunnakik, az Ég istene gyűlése elé vezették, ahol mindenkit elbíráltak. Mai ismereteink alapján vallásukban jelentek meg az első utalások a mennyek birodalmára és a pokolra.
A holtak a legkülönbözőbb okok miatt folytonos kapcsolatban voltak az élőkkel. Világnézetük szerint a halottaknak szükségük volt az élőkre: ha azok nem teljesítették szükségleteiket, akkor visszatértek. Az élőknek garantálniuk kellett a halottnak egy bizonyos jólétet a túlvilágon, már csak azért is, hogy ne zaklassák őket. A sumerek gyakran ördögűző praktikákat végeztek, hogy megvédjék magukat a holtak megjelenésétől.Roberto Giacobbo: Mi van odaát? , Kossuth, 2011 https://books.google.hu/books?id=rhSVCgAAQBAJ&pg=PT26&lpg=PT26&dq=#v=
Erkölcs A sumerek – miként az a saját feljegyzéseikből kiderül – nagy becsben tartották a jóságot, az igazmondást, az igazságot és az igazságos bánásmódot, az egyenes viselkedést, a könyörületet és az együttérzést. Az uralkodók folyton azzal büszkélkedtek, hogy törvényt és rendet teremtettek az országban, hogy megvédték a gyengét az erőstől, a szegényt a gazdagtól, és elűzték a gonoszságot és az erőszakot. A sumer bölcsek szerint az istenek az etikát és az erkölcsöt nézték jó szemmel, nem az etikátlan vagy az erkölcstelen viselkedést. A sumer panteon minden fontosabb istenét a jók és az igazak, valamint az egyenesség és a becsületesség védelmezőiként magasztalják.Noah Kramer: History begins at Sumer, 1981
A városállamok Hagyományuk szerint az ember megteremtése után az egyik isten megalapította az várost; "tiszta helyekre építette őket, nevet adott nekik és a kultuszok központjává jelölte ki őket.L. a Kramer fordítása alapján - From the Tablets 177. p. idézi Mircea Eliade Későbbi nézetük szerint az istenek beérik azzal, hogy a városok és szentélyek terveit közvetlenül az uralkodóval közlik. A templomok és a városok modelljei tehát, azt mondhatnánk, transzcendentálisak, mert az Égben már megvannak. A városok képei megvoltak a csillagképekben: Szipparé a Rákban, Assuré az Ökörhajcsárban, Ninivéé (amely már lakott volt Kr. e. 3000 előtt) a Göncölszekérben stb.
A királyság intézménye ugyancsak "az Égből szállt le". Az intézmények előzetes égi meglétének hiedelme erősen befolyásolta az archaikus ontológiát, amely leghíresebb kifejeződését később Platón ideatanában nyerte el. Legelőször sumer dokumentumok tanúsítják e felfogást, ám kezdetei láthatóan még korábbra nyúlnak.
Zikkuratok Már a sumerek számtalan zikkuratot (más néven templomtornyot vagy toronytemplomot) hagytak maguk után,http://tortenelemtanulas.blog.hu/2013/08/01/9_3_orai_anyag_az_elso_civilizaciok_mezopotamia amelyet sumerul unir-nak neveztek. Eddig több mint 30 zikkurat romja került elő, melyek közül a legkorábbi Eriduban található, és építése a Kr. e. 3. évezred végére tehető.
A templom A mezopotámiai templom eddig előkerült legrégebbi példája a déli Eridu városának temploma. Egészen a Kr. e. 5. évezredig nyúlik vissza, de akkor még csak egyetlen helységből állt. Közepén áldozati asztal állt, az előtte levő falban pedig egy fülke volt talapzattal, amely valaha talán oltárként szolgálhatott, de az is lehet, hogy istenszobor állt rajta. Az eridui templom későbbi fázisa arról árulkodik, hogy a Kr. e. 4. évezredben a templomépítészet átalakult. Az építmény mérete megnőtt, belső tere pedig elnyerte azt az alaprajzot, amelyet más lelőhelyek templomai is átvettek: központi teremből állt, amelyet – akárcsak egy templomi főhajót – mindkét oldalról helyiségek szegélyeztek. A szentélyt magát pedig emelvényre építették, amit lépcső-feljárókon lehetett megközelíteni. Ez az emelvény egyes esetekben igen magas volt, akár 12 méter vagy annál is több. Egyes kutatók ebben az építészeti átalakulásban magának a vallásnak az átalakulását vélik felfedezni: az eredetileg bensőségesebb és személyesebb kultuszból hierarchikusabb vallássá.
A korai templomok életét úgy kell elképzelni, mint egy szabadon áramló dolgot, minden oldalán szabad be- és kijárással, ami szöges ellentétben áll a későbbi zárt akkád-babiloni templomkörzetekkel, amelyek kevés kivétellel az erődökhöz hasonlóan egyetlen be- és kijárati ponttal épültek.Walter Andrae, Giedion 1964, page 190
A későbbi korok