Lollardoknak nevezték a késő középkori Angliában azokat a keresztényeket, akik John Wycliffe oxfordi teológus nézeteit követték, illetve azokat a helyi közösségeket, amelyek hasonló tanokat vallottak. Ezt a kifejezést az 1380-as évektől használták, és egészen a 16. század elejéig dokumentálható. A lollard többnyire gúnynév volt, nem saját elnevezés. Egységes, központilag irányított egyház nem alakult ki; az oxfordi wyclifiták és a későbbi helyi közösségek sok kérdésben eltérő hitnézeteket képviseltek.Anne Hudson: The Premature Reformation: Wycliffite Texts and Lollard History. Oxford: Clarendon Press, 1988.J. Patrick Hornbeck II: What Is a Lollard? Dissent and Belief in Late Medieval England. Oxford: Oxford University Press, 2010. .
A lollardok rendszerint a Szentírás tekintélyét hangsúlyozták, és támogatták az angol nyelvű prédikációt. Bírálták az egyházi vagyont és a papság világi hatalmát; több, a latin nyugati egyházban elfogadott tanítást és vallásgyakorlatot is elutasítottak. Heves vita bontakozott ki az Eucharisztia és a transzszubsztanciáció körül. A fülgyónást, a papi cölibátust, a zarándoklatokat, a szentek tiszteletét és a vallási képek használatát is bírálták. Az 1395-ben közzétett Twelve Conclusions of the Lollards („A lollardok tizenkét konklúziója”) e nézetek egyik legfontosabb korai összefoglalása, de nem minden lollard közös hitvallása.Margaret Aston: Lollards and Reformers: Images and Literacy in Late Medieval Religion. London: Hambledon Press, 1984.
Az egyházi és a királyi hatóságok a lollard tanítások egy részét eretnekségnek minősítették. Angliában nem működött a kontinens egyes területeiről ismert állandó pápai inkvizíció. Az eretnekségi ügyeket főként a püspökök bíróságai vizsgálták; a világi hatóságok a letartóztatásban és az ítéletek végrehajtásában vettek részt. Az 1401-es De heretico comburendo törvény általános szabályt adott ehhez az együttműködéshez, és lehetővé tette a makacsul kitartó vagy visszaeső eretnekek máglyahalálát. John Oldcastle 1414-es felkelése után a királyi kormányzat a lollardságot még könnyebben társította a lázadáshoz és a hazaáruláshoz. A vallási közösségek ettől függetlenül kisebb helyi csoportokban a 15. században, sőt a 16. század elején is fennmaradtak.Charles Kightly: The Early Lollards: A Survey of Popular Lollard Activity in England, 1382–1428. PhD-értekezés, University of York, 1975.Shannon McSheffrey: „Heresy, Orthodoxy, and English Vernacular Religion, 1480–1525”. Past & Present, 186 (2005), 47–80.
Elnevezés és fogalmi határok
A lollard szót már az angliai wyclifiták megjelenése előtt használták a Németalföld és az alsó-Rajna vidékén. A 13. század végén és a 14. század elején olyan vallási közösségeket is neveztek így, amelyek tagjai nem tettek szerzetesi fogadalmat, és szegénységben éltek. A férfi csoportok egy része a begárdokhoz kapcsolódott; saját házaik voltak, és helyi kapcsolatokat tartottak fenn. A források lollard, „szegény” vagy „kolduló begárd” néven is említik őket. A szó legvalószínűbben a középholland lollen („mormolni, dünnyögni”) igéből ered, és már a kontinensen is gúnyos vagy megbélyegző árnyalatot kaphatott.Walter Simons: „Persecuted by the Unknowing. The Swesteren and Lollards of the Low Countries and Lower Rhine, c. 1290–c. 1350. Part one”. Oliviana, 7 (2023). Online kiadás.
A régebbi lexikonok gyakran egy Walter Lollard nevű prédikátortól vezették le a nevet, akit a hagyomány szerint 1322-ben végeztek ki. Egy közel kortárs kölni krónika viszont 1326-ra tesz egy eretnekségi pert: a csoport Walter nevű pap vezetőjét máglyán elégették, több társát pedig bebörtönözték. A „hollandiai Walter” alakja és a nevéhez kapcsolt lollard megjelölés főként későbbi beszámolókból ismert. Johannes Trithemius a 16. században bizonytalan részleteket közölt, és 1322-re datálta az eseményt. Az angol lollard mozgalom nem vezethető vissza erre a Walterre, és az 1326-os kölni csoport szervezeti kapcsolata sem igazolható a fél évszázaddal későbbi angol wyclifitákkal.Walter Simons: „Persecuted by the Unknowing. The Swesteren and Lollards of the Low Countries and Lower Rhine, c. 1290–c. 1350. Part two”. Oliviana, 7 (2023). Online kiadás.
Az angol források az 1380-as évek elejétől Wycliffe tanítványaira, engedély nélkül prédikáló papokra és más, eretnekséggel gyanúsított személyekre is használták a lollard szót. Jelentése később kitágult. A wyclifita szűkebb értelemben Wycliffe közvetlen teológiai követőit és szöveghagyományukat jelöli; a lollard olyanokra is vonatkozhatott, akik csak egyes wyclifita nézeteket fogadtak el. A történetírás bizonyos összefüggésekben szinonimaként is használja a két kifejezést.
Történelmi háttér
A lollard mozgalom a 14. század második felének vallási és társadalmi feszültségei idején alakult ki. A pápák 1309 és 1377 között Avignonban tartották székhelyüket. Röviddel a visszatérés után, 1378-ban kitört a nyugati egyházszakadás: egymással vetélkedő pápák és ellenpápák igényelték a nyugati kereszténység vezetését. Az 1417-ig tartó szakadás egész Európában előtérbe helyezte a pápaság tekintélyének kérdését. Reformot nemcsak az eretneknek minősített irányzatok követeltek; az egyházon belül is erősödtek a változást sürgető törekvések.Francis Oakley: The Conciliarist Tradition: Constitutionalism in the Catholic Church 1300–1870. Oxford: Oxford University Press, 2003, 20–59.R. N. Swanson: Church and Society in Late Medieval England. Oxford: Basil Blackwell, 1989.
Az angol korona és a római kúria között már Wycliffe fellépése előtt is akadtak feszültségek. A százéves háború idején különösen vitatottá vált az egyházi jövedelmek külföldre áramlása és a pápai kinevezések joga. Az 1351-es Statute of Provisors korlátozta, hogy a pápai udvar töltsön be angliai egyházi javadalmakat. Az 1353-as praemunire pedig azt tiltotta, hogy a királyi bíróságokhoz tartozó ügyeket külföldi, elsősorban pápai fórum elé vigyék. E szabályok az angol korona joghatóságát védték, de nem szakították el az országot a római egyháztól.
bélyegkép|250px|jobbra|John Wycliffe Biblia-fordítást ad át az úgynevezett „szegény papoknak” William Frederick Yeames 19. századi festményén. A kép a későbbi protestáns emlékezetet tükrözi; Wycliffe által központilag megszervezett prédikátorrend létezése nem igazolható.
A fekete halál és az újabb járványok mélyen átalakították az angol társadalmat. Az 1348–1349-es pestis sok ember életét követelte. A munkaerőhiány nyomán változtak a bérek és a földbérleti viszonyok; a jobbágyi szolgáltatások körül is több lett a vita. A háborús kiadások és az adóztatás szintén növelték a feszültséget. Az 1381-es angliai parasztfelkelés hátterében a fejadó és számos helyi sérelem állt, amelyeket a pestis utáni társadalmi átalakulás tovább élezett. A vallási bírálat olykor ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, mint a társadalmi elégedetlenség, például a tized vagy az egyházi birtokok ügyét. Maga a felkelés azonban nem lollard szervezésben zajlott.
A késő középkori egyház nem kizárólag vallási intézményként működött. A püspökök gyakran királyi tisztséget is viseltek, például kancellári vagy bírói feladatot. A képzett felsőpapságra azért is szükség volt, mert a királyság még nem rendelkezett a modern államokéhoz hasonló, elkülönült hivatalnoki karral. Az egyházi intézmények nagy földbirtokokat birtokoltak, a plébániák pedig a helyi közösségi élet fontos keretei voltak. A mise és a szentségek a mindennapi vallásgyakorlathoz tartoztak. Ugyanez igaz a szentek ünnepeire, a zarándoklatokra, a képekre és az ereklyékre. A lollardok tehát nemcsak hittételeket bíráltak: sok megszokott vallási gyakorlatot és egyházi intézményt is megkérdőjeleztek.Eamon Duffy: The Stripping of the Altars: Traditional Religion in England, 1400–1580. 2. kiadás. New Haven–London: Yale University Press, 2005.
Kialakulás és korai történet
Wycliffe és az oxfordi kör
John Wycliffe életének nagy részét az Oxfordi Egyetemen töltötte. Filozófiai és teológiai műveiben a lét és az igazság kérdései mellett az egyházi tekintélyről, a Szentírásról és a tulajdonról is írt. Az 1370-es években közel került a királyi kormányzathoz és több világi főúrhoz. Egyházi vagyonról szóló nézetei politikai érdeklődést is keltettek: a háború költségeivel küzdő korona számára vonzó érv lehetett, hogy a világi uralkodó szükség esetén elveheti a rosszul használt egyházi javakat.Andrew Cole: Literature and Heresy in the Age of Chaucer. Cambridge: Cambridge University Press, 2008.
Wycliffe dominium-tanában az uralom és a birtoklás végső forrását Istenhez kötötte. Szerinte a hatalom erkölcsi jogossága attól is függött, hogy birtokosa kegyelemben él-e. Ebből az következett, hogy a súlyos bűnben élő, kötelességét elhanyagoló egyházi birtokos elveszítheti erkölcsi jogát vagyonához; javait szükség esetén a világi hatalom is elvonhatja. Az érvelés jócskán túlmutatott a gazdag papok bírálatán. Az egyházi tulajdon és a királyi hatalom viszonyát feszegette; az engedelmesség határa is kérdésessé vált. Ellenfelei attól tartottak, hogy ugyanez az érv a világi birtokosok jogait is bizonytalanná teheti.
Későbbi műveiben Wycliffe mind nagyobb tekintélyt tulajdonított a Szentírásnak, és újragondolta az egyház természetét is. A látható hierarchia mellett az egyházat az Isten által ismert üdvözülők közösségének tekintette. Egyre élesebben bírálta a pápaságot is. Több követőjével együtt súlyos visszaélésekkel vádolta a pápákat, de a korai wyclifiták nem minden esetben akarták magát a pápai tisztséget megszüntetni. Ezek a viták még a 14. századi latin kereszténység keretei között zajlottak, jóval a 16. századi reformáció és a protestantizmus kialakulása előtt.
Az 1370-es évek végétől oxfordi tanítványok és követők gyűltek Wycliffe köré. Nicholas Hereford, Philip Repingdon, John Aston és Laurence Bedeman prédikációkban és egyetemi vitákban képviselték egyes nézeteit. A források szerint engedély nélkül prédikáló, vándorló papok is járták az országot; később gyakran „szegény papokként” emlegették őket. Többségük felszentelt pap volt, de laikus prédikátorok is akadtak. Nem alkottak Wycliffe által alapított, szabályzattal működő rendet. A „szegény” jelző utalhatott javadalom nélküli vagy vándorló életre, és az apostoli szegénység eszményét is felidézhette.
A Blackfriars-zsinat
Wycliffe egyházi konfliktusában döntő fordulatot hozott az Eucharisztia újraértelmezése. 1380 körül azt tanította, hogy a konszekráció után a kenyér szubsztanciája továbbra is megmarad. Ezzel elutasította a transzszubsztanciáció bevett skolasztikus magyarázatát, amely szerint a kenyér és a bor szubsztanciája Krisztus testévé és vérévé változik, miközben érzékelhető tulajdonságaik változatlanok maradnak. A későbbi lollardok ezt a kérdést sem egyformán értelmezték.Ian Christopher Levy: „John Wyclif and the Eucharistic Words of Institution: Context and Aftermath”. Church History, 90 (2021), 21–44. DOI:10.1017/S0009640721000731.
William Courtenay canterburyi érsek 1382. május 17. és 21. között Londonban, a Blackfriars domonkos kolostorban teológusokból és kánonjogászokból álló tanácsot hívott össze. A testület huszonnégy, Wycliffe-hez és követőihez kapcsolt tételt vizsgált meg: tízet eretneknek, tizennégyet tévesnek minősített. A vizsgált tételek az eucharisztia mellett az egyházi birtoklásról és tekintélyről is szóltak. Az engedély nélküli prédikáció kérdése ugyancsak előkerült. Az ülés alatt földrengés történt, ezért az eseményt az angol szakirodalomban gyakran Earthquake Council, „földrengés-zsinat” néven említik.
Wycliffe ekkor már Lutterworthben élt, ezért személyesen nem jelent meg a tanács előtt. Oxfordi követőinek választaniuk kellett: visszavonják tételeiket, vagy vállalják az egyetemi korlátozásokat. Philip Repingdon visszavonta állításait; Nicholas Hereford Rómához fellebbezett. Mások elvesztették korábbi egyetemi mozgásterüket. A wyclifita gondolatok nem tűntek el Oxfordból, de egyre inkább az egyetemen kívüli prédikáció és kéziratterjesztés vitte tovább őket.