A Magyar Királyság a kora újkorban a magyar történelem azon időszaka, amikor a Magyar Királyság az 1526-os mohácsi csatavesztés után a Habsburg-ház uralma alatt a Habsburg Birodalom (majd 1804-től az Osztrák Császárság) része lett egészen az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésig. A mohácsi csatát követő kettős királyválasztással a középkori Magyar Királyság két részre szakadt, majd Buda 1541-es török kézre kerültével az I. Ferdinánd császár által birtokolt országrész folytatta az államiságot. A török hódoltság végéig az országot Királyi Magyarországnak is nevezik.

A királyság nem lett az osztrák örökös tartományok része, a magyar rendek érdekérvényesítő képessége ugyanis egyfajta különleges státuszt adott az államnak. A magyar történetírás szempontjából a Szapolyai János országrészéből kialakuló Erdélyi Fejedelemség mellett ez a kora újkori magyar történelem jelentős színtere. A Habsburg-uralkodók ellen több lázadás is szerveződött, ilyen volt a Bocskai István-féle felkelés, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc, és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ami után a passzív ellenállás időszaka vezetett a kiegyezéshez és az Osztrák–Magyar Monarchia születéséhez.

Kialakulása Bővebben: a mohácsi csata, az 1526. évi székesfehérvári országgyűlés és az 1526–38 közötti magyarországi belháború cikkekben

Mivel az 1526-os mohácsi csatában elesett az ország királya, II. Lajos, és lényegében megsemmisült a magyar mezei had, az országban megszűnt a központi irányítás. Ebben a helyzetben ketten is megpróbálták királlyá koronáztatni magukat: Szapolyai János erdélyi vajda és a Habsburg-házból való Ferdinánd főherceg, V. Károly császár öccse.

Ferdinánd a korábbi Habsburg–Jagelló házassági szerződés alapján tartott igényt a magyar trónra, de a köznemesség nagy része az 1505-ös országgyűlésen hozott határozatra, a rákosi végzésre hivatkozva inkább nemzeti királyt választott, Szapolyai Jánost. Ferdinándhoz először csak a horvátok csatlakoztak és néhány főnemes — közöttük olyanok, akiknek régóta nézeteltérésük volt Szapolyaival. Egyikük, Báthori István az ország nádora volt. Némelyek egyik párthoz sem szegődtek, hanem személyes haszonszerzés céljából rabolták és fosztogatták mindkét ellenkirály területeit. Az ország két részre szakadása évtizedes belháborút eredményezett, amit az 1538-as váradi béke zárt le. Ebben egyebek mellett mindkét fél elismerte a másik uralmát az általa birtokolt országrészeken.

Buda 1541-ben török kézre került, és ezzel a Magyar Királyság immár három részre szakadt: a Habsburg-kézen lévő királyi Magyarországra, a török hódoltságra és a keleti Magyar Királyságra Erdély és a Partium területén. Ezt az állapotot rögzítette az 1568-as drinápolyi béke. 1570 végén a speyeri szerződésben Szapolyai fia, Szapolyai János ZsigmondJános Zsigmond Szapolyai János magyar királynak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának volt a fia. lemondott a királyi címről, és beleegyezett abba, hogy csak a fejedelem titulust használja. Ezzel megszületett az 1711-ig fennálló Erdélyi Fejedelemség.

A folytonosság kérdései balra|bélyegkép|265px|Magyar jogigényeket jelző térkép a törökkorban (Augsburg, 1656–60) A 16. század magyar politikusai nem fogadták el az ország két, majd három részre szakadását: 1541-ig jogi értelemben egyetlen Magyar Királyság létezett, melynek a sors szerencsétlen alakulása folytán két uralkodója volt.

A mohácsi csatavesztés, majd Buda, Székesfehérvár és Esztergom török kézre kerülése korántsem jelentette Magyarország végét: az ország közvéleménye a török uralmat ideiglenesnek tartotta, a hódoltságot a Magyar Királyság elidegeníthetetlen részének tekintette.Katolikusok a török hódoltságban Ezt az álláspontot fejezték ki a kora újkorban készült térképek is. A török kézen lévő alföldi és dunántúli területek nemessége a királyi Magyarországon is megtartotta vármegyei közgyűléseit. Ráadásul a magyar nemesség a végvári katonaság segítségével a török által elfoglalt országrészen továbbra is bíráskodott és behajtotta a birtokosoknak, illetve a magyar államnak járó adókat („kettős hódoltság”, condominium).

Politikai és államjogi értelemben a Habsburg uralkodók irányította országrész a Magyar Királyság közvetlen folytatója volt: Buda eleste (1541) után Pozsonyban tartották a rendi országgyűléseket. Pozsonyban székelt a nádor és az országbíró, ott működtek el a királyság központi hivatalai, mint a Magyar Kancellária és a Magyar Kamara. A királyi Magyarország továbbörökítette a magyar államiságot és a rendiséget.

Az állam nemzetközi státusza

Kormányzat

bélyegkép|balra|250px|A királyi Magyarország 1572-ben

I. Ferdinánd osztrák főherceg (1556-tól német-római császár) központosította a Habsburg Birodalom hadügyét és pénzügyeit. A területének nagy többségét elvesztő Magyar Királyságot a Bécsben székelő Udvari Haditanács (Hofkriegsrat), Udvari Kamara (Hofkammer) és Magyar Udvari Kancellária (Ungarische Hofkanzlei), valamint a Titkos Tanács igazgatta. A 16. században kiépített végvárrendszert, a főkapitányságokat Bécsből irányították. A pozsonyi és a szepesi kamara mindvégig a bécsi központi szervek irányítása alatt állt. Az Udvari Kamarának ráadásul fennállása alatt egyetlen magyar tagja sem volt. A kamarákon alapuló polgári és a főkapitányságokra tagolt katonai közigazgatás párhuzamosan épült ki úgy, hogy az egyes kamarák, illetve főkapitányságok illetékességi területe gyakorlatilag azonos volt. Így a Szepesi Kamara és a felső-magyarországi avagy kassai főkapitányság egyaránt az ezidőben Felső-Magyarországnak nevezett országrészben, tehát a Gömör vármegyétől keletre fekvő, úgynevezett „Tiszán innen és túli” megyékben volt illetékes. 13 ilyen vármegye állt a magyar király fennhatósága alatt:

Abaúj, Bereg, Borsod, Gömör, Kishont, Sáros, Szabolcs, Szatmár, Szepes, Torna, Ugocsa, Ung és Zemplén (Borbély).

II. Miksa császár és Habsburg Rudolf alatt tovább erősödtek a dinasztia központosító törekvései. Jelzésértékű, hogy miután Nádasdy Tamás 1562-ben meghalt, egészen 1608-ig betöltetlen maradt a nádori szék. A bécsi udvar nádor helyett királyi helytartókat (locumtenens regius) állított az ország élére. Ők (Oláh Miklós, Radéczy István) Pozsonyban székeltek.

A magyar rendek belpolitikai súlya és törvényhozó szerepe megmaradt, de a diplomáciai és hadügyi kérdésekben nem voltak illetékesek. Mivel a királyi Magyarország török elleni védelmi vonala csak nyugati segítséggel volt tartható, a magyar nemesség tudomásul vette, hogy az országot külföldi központból, Bécsből (egy időben Prágából) kormányozzák.

balra|bélyegkép|250px|A „második mohácsi csata” 1687. augusztus 12-én A Magyar Királyság berendezkedését a 16–17. században a rendi dualizmus jellemezte, azonban I. Lipót 1671-től nyílt abszolutizmust vezetett be. A jogeljátszás elméletére (Verwirkungstheorie) hivatkozva megszüntette a nádori tisztséget, helyére kormányzóságot (gubernium) állított fel Johann Caspar von Ampringen vezetésével, kemény ellenreformációs intézkedéseket vezetett be, a magyar rendi alkotmányt és a vallás ügyében született békéket és törvényi rendelkezéseket is teljesen figyelmen kívül hagyva. Königsegg alkancellár ezt így fejezte ki: „a magyarok rebelláltak, s ezzel minden privilegiumukat elvesztették, mostantól kezdve tehát mint armis subjecti, fegyverrel alávetettek kezeltetnek.”Szekfű Gyula: Magyar Történet. A Lipót-féle abszolutizmus. A magyarság ellenállását látva Lipót 1681. április 28-án összehívta a soproni országgyűlést, helyreállítva az 1667 óta betöltetlen nádori hivatalt.Bérenger, Jean; Kecskeméti Károly – Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon, Osiris, 2000. 37. o.

Ugyan a nagyharsányi csata utánTarján M. Tamás: 1687. augusztus 12. Győzelem a második mohácsi csatában, rubicon.hu a Magyar Királyságot a következő évtizedekben újraegyesítették, az új állami berendezkedésben a magyaroknak alig jutott szerep. Ezt belátva a magyar rendek már 1687-ben lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. Az 1687-es pozsonyi országgyűlés törvénybe iktatta a Habsburg-ház örökös trónutódlási jogát, és 1687. december 9-én I. Lipót császár fiát I. József néven magyar királlyá koronázták. Magyarország a Habsburgok örökös (örökletes) királyságai közé került. Kisebb korrekciókkal és engedményekkel bár, de az abszolutizmus a 18. században is meghatározta Magyarország sorsát.

bélyegkép|250px|Magyarország 1629-ben

Rendiség

Az elvileg egységes nemesi rend szétszakadásával a 16. századra négy rend jött létre, amelyek 1848-ig fennmaradtak. Ezek a következők voltak: a főrendek, a főpapok, a köznemesség és a polgárság.

A királyi Magyarország erősebb rendiséggel rendelkezett, mint a Habsburg Birodalom más koronaországai és tartományai. A magyar rendek érdekérvényesítő képességét mi sem mutatta jobban, mint az 1604–1606-os Bocskai-felkelés következtében elért sikerek vagy II. Rudolf császár 1608-as lemondatása. További problémát okozott a Habsburgoknak, hogy számos országuk rendjei szövetségre, konföderációra léphettek egymással, mint azt 1608-ban a magyar, a felső- és alsó-ausztriai, valamint morva rendek tették, s nem véletlenül merült fel 1618–1621 között egy magyar–cseh rendi együttműködés terve. A harmincéves háborúnak köszönhetően azonban az örökös tartományokban és a cseh korona országaiban a rendek oly mértékben háttérbe szorultak, hogy a dinasztia tárgyalási pozíciója megváltozott.

Idővel a bécsi udvar megtalálta a módot, hogy visszaszorítsa a magyar rendeket. A rendek ugyanis nem voltak egységesek: a főnemesség aggodalommal figyelte a köznemesség politizálását – már a 16. században létrejött egy udvarhű, aulikus arisztokrácia, mely a bécsi udvar szövetségese volt. A katolikus főpapság kinevezése a Habsburgoktól függött, tehát a négy rend közül kettőre biztosan számíthattak. A negyedik rend, a polgárság (rövid időszakok kivételével, mint a Bocskai Istvánhoz köthető megmozdulás) nem vált lényeges politikaformáló erővé.

Gazdaságpolitika A bécsi kincstár óriási adósságot halmozott fel, II. Rudolf utódjára 30 millió rajnai forint adósságot hagyott örökségül. A tizenöt éves háború egyes éveiben a kiadások évi 5 millió forintra is rúgtak, így általánossá vált az évi 800 ezer-1,5 milliós költségvetési deficit, melyeket csak hitelből sikerült előteremteni. A bevétel az 1570-es években 2-2,5 millió rajnai forint volt. A spanyol Habsburgok még ennél is nagyobb adósságot halmoztak fel, ott a 40 milliót is elérte az összeg.Kenyeres István: Pecunia nervus belli. Rubicon 2012/6. 49. o. Tény, hogy az államadósság állomány a bevételhez viszonyítva megütötte az 1500%-ot is. Rudolf a „hosszú háború” idején kiürült kincstár problémáját, zsoldosvezérei és hadiszállítói kifizetését a magyar arisztokrácia vagyonának megszerzésével próbálta enyhíteni. Felségsértési és felségárulási pereket zúdítottak a magyar bárók és vagyonosabb családok nyakába, általában fő- és jószágvesztéssel. Koncepciós eljárás kezdődött a homonnai Drugethek, Rákóczi Zsigmond, Nádasdy Tamás (nem a nádor), Telekessy Mihály, az Alaghy, Balassa, Kállay családok ellen. 1603 márciusában született meg az ítélet Illésházy István ügyében: a főnemes várait és uradalmait elkobozták.

Ez a megnövekedett pénzszükséglet állt a hatalom 17. századi megerősödése mögött. A sokat idézett kijelentés szerint „az abszolutizmus jórészt az adóztatás gyermeke volt.”Hahner Péter: Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok! - Rubicon A harmincéves háború hosszú távú eredményei közé sorolható, hogy a növekvő számú zsoldosseregek költsége kikényszerítette azokat az adminisztratív és pénzügyi változtatásokat, melyek Európa-szerte a centralizált, bürokratikus államok létrejöttéhez vezettek. A korábbinál nagyobb létszámú seregek létrejötte és a hatékonyabb pénzügyi rendszer hozzájárult az Oszmán Birodalom 17. század végi legyőzéséhez.

Valláspolitika

bélyegkép|250px|Pázmány Péter