A klerikalizmus (a klérus szóból) több, egymással összefüggő, de nem azonos fogalom megnevezése. Politikatudományi és történeti értelemben olyan rendszerre, gyakorlatra vagy törekvésre utal, amely a vallási tisztségviselőknek, illetve valamely vallási hierarchiának intézményesen elkülönített vagy közvetlen befolyást biztosít az állam, a közigazgatás vagy a közpolitika irányításában. Egyházszociológiai és teológiai szóhasználatban ezzel szemben az olyan egyházon belüli magatartást jelöli, amely a felszentelt szolgálatot kiváltságos társadalmi helyzetként vagy ellenőrizetlen hatalomként értelmezi, és emiatt háttérbe szorítja a világi hívek sajátos jogait, felelősségét és kezdeményezését.Anthony J. Pogorelc: „Clericalism”. In: Michael T. Gibbons (szerk.): The Encyclopedia of Political Thought. Wiley-Blackwell, 2015, 571–572. o. DOI: 10.1002/9781118474396.wbept0161.
A kifejezés a 19. századi európai egyház–állam konfliktusokban terjedt el, ezért kezdettől fogva leíró és polemikus jelentésárnyalatokat egyaránt hordozott. Használói olykor meghatározott intézményi túlhatalmat bíráltak vele, máskor viszont általában a vallási közösségek nyilvános szerepvállalását vagy magát az egyházi hierarchiát nevezték klerikalizmusnak. Emiatt a fogalom alkalmazásakor különbséget kell tenni a vallási közösségek közéleti jelenléte, az intézményi kiváltság, a közvetlen papi kormányzás és az egyházon belüli hatalmi visszaélés között.C. Berthelot du Chesnay: „Clericalism”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 801–802. o.
A klerikalizmus nem kizárólag a katolikus egyházra alkalmazott fogalom, jóllehet történeti szókészlete elsősorban katolikus többségű európai országok politikai vitáiban alakult ki. Összehasonlító értelemben más keresztény egyházak, valamint nem keresztény vallási rendszerek esetében is használják, ha vallási szakértők vagy hivatalviselők közvetlen politikai hatalmat gyakorolnak. Az összehasonlítás azonban csak akkor pontos, ha figyelembe veszi az egyes vallások eltérő hivatal-, papság- és jogfogalmát.
Etimológia és fogalomtörténet A klerikális szó a késő latin clericalis közvetítésével a clericus, illetve a görög klérosz (κλῆρος) szavakhoz kapcsolódik. Eredeti jelentése a klérushoz vagy egyházi hivatalhoz tartozó személyre, tárgyra vagy tevékenységre vonatkozott. A klerikalizmus elnevezést francia és olasz politikai vitákban a 19. század közepén kezdték főnévként használni. Az 1860-as években elsősorban azokat a katolikus papokat és világiakat nevezték „klerikálisnak”, akik az egyház jogait, különösen a pápa világi befolyását védelmezték; ellenfeleik ebből alkották meg a klerikalizmus elnevezést egy feltételezett politikai rendszer megjelölésére.
A szó jelentése később kitágult. Egyrészt jelölte a papság közvetlen részvételét az államhatalomban, másrészt a vallási hierarchia állami döntésekre gyakorolt, a bírálók által túlzottnak ítélt befolyását. Az angol politikai nyelvben a 19. század utolsó évtizedeiben honosodott meg. A fogalom polemikus jellegét jól mutatja Léon Gambetta 1877-ben elhangzott, később széles körben idézett mondata: „A klerikalizmus: ez az ellenség.” A jelszó a harmadik Francia Köztársaság antiklerikális politikai küzdelmeinek egyik jelképe lett, de a „klerikális” és a „katolikus” fogalmának összemosására is alkalmat adott.
A 20–21. századi egyházi szóhasználatban a kifejezés újabb, belső jelentésréteget kapott. Ebben az értelemben nem elsősorban az állam és az egyház intézményes kapcsolatára, hanem a felszentelt szolgálat és a világi hívek viszonyának torzulására vonatkozik. A két jelentés történetileg összefügghet, de nem cserélhető fel egymással.
Fogalmi elhatárolások
Politikai klerikalizmus Politikai értelemben klerikalizmusról akkor beszélnek, amikor a vallási hivatal viselői hivatalukból következően közvetlen állami hatalmat gyakorolnak, vagy amikor egy vallási hierarchia tartós, intézményesen kiváltságos ellenőrzést szerez a politikai döntéshozatal felett. Ennek formái az informális befolyástól és a patrónusi kapcsolatoktól a közhivatalok vallási tisztséghez kötéséig terjedhetnek. A fogalom használata többnyire azt is feltételezi, hogy a vallási és politikai tekintély határai elmosódnak.
A klerikalizmus nem azonos az államvallással. Egy vallás jogilag kiváltságos helyzete önmagában nem jelenti azt, hogy a klérus irányítja az államot. Nem azonos a teokráciával sem: a teokrácia tágabb fogalom, amelyben az állami rendet isteni eredetű törvény vagy vallási legitimáció alapozza meg, a tényleges kormányzók azonban nem szükségképpen papok vagy vallásjogászok. Ran Hirschl ezért különbséget tesz a vallási alkotmányosság különböző formái és a közvetlen vallási vezetés alatt álló rendszerek között.
A vallási tanítás nyilvános ismertetése, egyházi szereplők közéleti véleménynyilvánítása vagy hívő állampolgárok politikai részvétele szintén nem tekinthető automatikusan klerikalizmusnak. A megkülönböztetés tárgya az, hogy egy vallási közösség a társadalmi vitában saját érveivel vesz-e részt, vagy intézményi tekintélyét közvetlen állami uralommá és mások számára kötelező politikai hatalommá alakítja.
A cezaropapizmus részben ellentétes irányú jelenség: ebben a világi uralkodó rendeli maga alá az egyházi szervezetet, és avatkozik be annak tanításába vagy kormányzásába. A két rendszer egyaránt összekeverheti a vallási és világi hatalom illetékességét, de a hatalmi függés iránya különböző.
Egyházon belüli klerikalizmus Az egyházon belüli jelentésben a klerikalizmus nem egyszerűen a felszentelt szolgálat vagy az egyházi hierarchia létezését jelenti. Olyan intézményi kultúrát vagy magatartásmódot ír le, amely a hivatalból eredő tekintélyt személyes felsőbbrendűségként, társadalmi kiváltságként vagy elszámoltathatatlan uralomként kezeli. Megjelenhet a döntések túlzott központosításában, a világi hívek szakértelmének mellőzésében, a bírálat elutasításában, a testületi önvédelemben vagy az egyházi szolgálat és a személyes státusz összekapcsolásában.
Ezt a magatartást nemcsak klerikusok, hanem világi hívek is fenntarthatják, ha minden vallási felelősséget a papokra hárítanak, vagy a felszentelt személyt hivatalának határain túl is megkérdőjelezhetetlen tekintélynek tekintik. A fogalom ebben az értelemben a szolgálati hivatal torzulását, nem pedig a szolgálati papság teológiai tagadását jelöli.
Történeti háttér
Előzmények és a 19. századi Európa A középkori Európában egyházi és világi hatalom sokféle intézményes kapcsolatban állt egymással. Léteztek püspökfejedelemségek, a Pápai állam világi uralma, uralkodói egyházkormányzási igények, valamint olyan hierokratikus elméletek, amelyek a lelki hatalom elsőbbségéből politikai következtetéseket vontak le. Ezeket a későbbi szakirodalom időnként a klerikalizmus előzményeiként tárgyalja, de maga a fogalom újkori eredetű; visszavetítése ezért könnyen elfedheti a középkori jogrend, hűbéri társadalom és vallási egység sajátos körülményeit.
A modern politikai klerikalizmus fogalma az francia forradalom utáni Európában alakult ki. A forradalmak, az egyházi javak szekularizációja, a szerzetesrendek feloszlatása, a polgári házasság és az állami oktatás bevezetése, valamint a nemzetállamok kialakulása újra meghatározta az egyházak jogi helyzetét. A katolikus politikai szerveződés ezért egyszerre szolgálhatta korábbi kiváltságok védelmét, az egyházi autonómia megőrzését, a vallásszabadság követelését és a hívek társadalmi érdekképviseletét. Ellenfelei e különböző célokat gyakran egységesen klerikalizmusnak nevezték.
Itáliában a fogalom összekapcsolódott az olasz egységmozgalommal, a Pápai állam megszűnésével és a római kérdéssel. Franciaországban a republikánus állam és a katolikus intézmények konfliktusa az oktatás, a szerzetesrendek, az egyházi vagyon és az állam világnézeti semlegessége körül bontakozott ki; ennek egyik végpontja az egyházak és az állam szétválasztásáról szóló 1905-ös törvény volt. A Német Birodalomban az 1870-es évek Kulturkampfja során Otto von Bismarck kormánya jogszabályokkal kívánta korlátozni a katolikus intézmények autonómiáját és politikai befolyását. A konfliktus ugyanakkor megerősítette a katolikus társadalmi szerveződést és a német Centrum Párt támogatottságát.Ronald J. Ross: „The Kulturkampf and the Limitations of Power in Bismarck's Germany”. The Journal of Ecclesiastical History, 46. évf. 4. sz. (1995), 669–688. o. DOI: 10.1017/S0022046900080489.
E küzdelmekben a „klerikalizmus” nem mindig semleges leírás volt. A fogalommal egyaránt jelöltek tényleges hatalmi kiváltságokat, egyházi pártfegyelmet, a pápa világi hatalmának védelmét, valamint egyszerű katolikus társadalmi vagy politikai szerveződést. A történeti elemzés ezért elkülöníti a klérus közvetlen politikai irányítását, a világi katolikusok önálló pártszerveződését és az egyház állami beavatkozással szembeni önvédelmét.
A 20. századi átalakulás A 20. században a politikai katolicizmus több országban laikus vezetésű tömegpártok és társadalmi szervezetek formáját öltötte. Luigi Sturzo 1919-ben létrehozott Olasz Néppártja például katolikus ihletésű, de nem közvetlenül az egyházi hierarchia által kormányzott demokratikus pártként kívánt működni. A párt a vallást nem akarta kizáró politikai választóvonallá tenni, és a klerikalizmus, illetve az antiklerikalizmus szélsőségei között keresett helyet.„Sturzo, Luigi”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. kötet. Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
A második világháború után megerősödő kereszténydemokrácia ezért nem egyszerűen „véget vetett” a klerikalizmusnak, hanem átalakította a vallási indíttatású politizálás intézményi formáit. A kereszténydemokrata pártok a parlamentáris demokrácia, a politikai pluralizmus és a világi pártszervezet keretei között működtek, miközben programjukban keresztény társadalometikai hagyományokra hivatkoztak. Az egyes pártok egyházi kötődése, önállósága és társadalmi bázisa országonként és időszakonként eltért.
A két világháború között ugyanakkor létrejöttek olyan autoriter és szélsőjobboldali mozgalmak is, amelyek a nacionalizmust vallási legitimációval, illetve egyházi szereplők támogatásával kapcsolták össze. Ezekre a szakirodalom a klerikális nacionalizmus, illetve a klerikofasizmus kifejezést is használja. E jelenségek nem azonosíthatók a kereszténydemokrácia egészével vagy valamely egyház teljes tagságával; vizsgálatuk az adott mozgalom szervezetét, ideológiáját és az egyházi vezetéssel fennálló tényleges kapcsolatát igényli.
Latin-Amerika Latin-Amerika 19. századi politikájában az egyház és az állam viszonya számos országban tartós törésvonalat alkotott. A liberális kormányzatok gyakran az egyházi vállalatok jogállását, földbirtokát, oktatási szerepét és családjogi hatáskörét korlátozták; a konzervatív erők ezzel szemben a katolikus intézmények és a hagyományos társadalmi rend védelmét kapcsolták össze. A „klerikális” és „antiklerikális” megjelölések ezért egyszerre írtak le intézményi programokat és szolgáltak politikai ellenfelek megbélyegzésére.
A konfliktusok hevessége és tartalma országonként eltért. Mexikóban az 1917-es alkotmány egyházi működést szigorúan korlátozó rendelkezéseinek végrehajtása hozzájárult az 1926–1929 közötti Cristero-háború kitöréséhez. Más országokban az egyházi intézmények és a liberális állam között fokozatos jogi rendezés vagy konkordátum alakult ki. A 20. század második felében katolikus papok, püspökök és világi szervezetek egyaránt megjelentek konzervatív rendszerek támogatóiként, társadalmi reformmozgalmak résztvevőiként, a felszabadítási teológia képviselőiként és katonai diktatúrák emberi jogi bírálóiként. Emiatt a latin-amerikai klerikalizmust nem lehet egységes fejlődési ívvel vagy egyszerű „megszűnéssel” jellemezni.
Más vallási hagyományok