bélyegkép|jobbra|280px|Hélène Adeline Grueber: Norvégiai telepesek kikötnek Izlandon (1909) bélyegkép|jobbra|280px|A Törvényszikla (Lögberg), ahol 930-tól hangosan kihirdették az Althing hozta új törvényeket bélyegkép|jobbra|280px|Izland népe a korban többnyire ilyen és ehhez hasonló tőzegházakban élt a középkorban bélyegkép|jobbra|280px|Izlandi törvénykönyv 1157-ből bélyegkép|jobbra|280px|Történelmi hagyományőrzők Izlandon: a középkori izlandi szerviensek is ilyen fegyverzetet viselhettek a harcokban bélyegkép|jobbra|280px|1898-ban, a Laxdæla sagá-hoz készült illusztráció így ábrázolja a középkori izlandiak öltözetét bélyegkép|jobbra|280px|IV. Haakon domborműve Bergenben. Az izlandi szabadállam a 930 és 1262 között a mai Izlandon fennálló független viking közösségek szervezete volt. Létrejöttét az Althing (az első izlandi és egyúttal első európai parlament) megalakulásától számítják. 1262-ben a sziget Norvégia részévé vált, később dán-norvég közös uralom alá került.
Előzmények
Izlandot korábban csak remeteéletet folytató ír szerzetesek lakták, akik a vikingek megjelenésével otthagyták a szigetet. 870-től már szervezett módon érkeztek a telepesek főleg Norvégiából. Az első hullámot Ingólfur Arnarson és Hjörleifur Hródmarsson alkották, akik magukkal hozták családtagjaikat, szolgáikat és szervienseiket. A kivándorlás motivációja különféle okokra vezethető vissza: túlnépesedés, I. (Széphajú) Harald norvég király központosítási törekvései, belső feszültségek, stb. Sokan Izlandon reméltek találni új földeket és fenntartani azt a korábbi szabad törzsfői rendszert, amit Harald Norvégiában felszámolt.
De nemcsak Norvégiából keltek útra Izlandnak csoportok, hanem az írországi és skóciai viking kolóniákból is, akik magukkal hozták kelta alattvalóikat, így telepedtek meg skótok és írek is Izlandon, akik részesei lettek az izlandi nép kialakulásának.
Az új földek foglalását illetően már ekkoriban szabályok születtek, de a valóságban minden az adott csoport katonai vagy gazdasági erejétől függött, így különböző méretű földbirtokok alakultak ki. A birtokok mentén létrejöttek a különféle körzetek is, élükön a goðar-okkal, akiknek kezében a politikai és vallási hatalom egyszerre összpontosult.
A belső megszerveződés 930-ra már nem voltak Izlandon szabadon elfoglalható földek, ennek ellenére még történtek bevándorlások a szigetre. A sziget lakói meg akarták őrizni a régi norvégiai joggyakorlatot a körzetek kialakításával és a helyi közgyűlések (a thingek) rendszerét is igyekeztek fenntartani. Bár tévesen demokratikus rendszernek tartják a korai izlandi berendezkedést, a valóságban a goðarok irányították a sziget politikai életét, hatalmuk pedig összefüggött birtokaik és vagyonuk mértékével, valamint szervienseik számával. Ez utóbbiak voltak ún. thingmen-ek (gyűlési emberek), akik fegyverrel szolgálták a goðit, s a gyűléseken való részvétel számukra kötelező volt.
Izlandon az első Althing összehívásakor 13 körzet létezett, mindegyik élén egy goði állt, akik Thingvellirben gyűltek össze a közös ügyek megvitatására. 870-ben már volt egy kisebb közgyűlés Kjalarnessben, amit még Ingólfur Arnarson fia, Þorsteinn Ingólfsson kezdeményezett. Megbízottja, Úlfljótr három évig Norvégiában tanulmányozta az ottani törvényeket azon célból, hogy néhányat Izlandon is meghonosítsanak. Ezek a rendelkezések főleg még a földek kisajátításának szabályozásáról szóltak.
Az Althing évenkénti, jellemzően a nyárra időzített szabadtéri népgyűlései általában két hétig zajlottak, amelyre a sziget minden tájáról érkeztek emberek. Legfőbb szerve a Lögrétta nevű törvényhozó tanács volt, ez hozta, módosította vagy törölte el a törvényeket. Eredetileg 39 goði és azok tanácsadói voltak a tagjai; számuk a 11. század elején 48-ra emelkedett, amikor 3-3 további goðit választottak a nyugati, északi és déli országrészek képviseletében. Háromévenként egy jogi-szakrális funkcióval bíró személyt választottak lögsögumaðurnak (törvénymondó), akinek feladata a törvények ismerete és a gyűlések vezetése volt. Ugyancsak ő volt az, aki a Lögberg (Törvényszikla) tetejéről kihirdette az új vagy pontosított törvényeket, a Lögrétta döntéseit.
Az Althing a korai időkben vallásos szereppel is bírt, ugyanis a pogány viking istenek tiszteletére is tartottak itt szertartásokat. Mások üzleteltek egymással, de még eljegyzések és házasságok is megkötésre kerültek.
A sziget jog- és közigazgatási rendszere Izland 13 körzete négy nagyobb közigazgatási régióra, ún. fjörðungarra oszlott, melyek mindegyikét kilenc goði uralta. Az Althingon belül négy negyedesbíróság (fjórðungsdómur) is létezett, egyenként 36, azaz összesen 144 fős bírói testülettel. Mindegyik bírót valamelyik goði nevezte ki. A helyi ügyekben a tavaszi helyi gyűlések bíróságai (vorþingsdómur) jártak el először. Ha ott nem született döntés, vagy az ügyben különböző negyedek lakói voltak érintettek, az ügy az Althingen működő, illetékes negyedesbíróság elé került. A negyedesbíróságok döntéseit csaknem teljes konszenzussal kellett elfogadni: ha a bírák közül hét nem értett egyet egy kérdésben, akkor az ügy holtpontra jutott, ami a gyakorlatban gyakran magánbosszúhoz vagy vérbosszúhoz vezetett. A probléma kiküszöbölésére 1005-ben egy ötödik bíróságot is létrehoztak, amely fellebbviteli intézményként funkcionált, és ahol már elegendő volt az egyszerű többség.
A büntetést nem a bíróság, hanem a károsult vagy annak családja hajtotta végre. A kisebb vétségekért és a testi sértésekért jellemzően anyagi kártérítést, vérdíjat (bót) kellett fizetni ezüstben vagy gyapjúszövetben. Az enyhébb száműzetés (fjörbaugsgarður) mértéke három évre szólt, amely idő alatt az elítéltnek el kellett hagynia Izlandot. Ha ez idő alatt nem távozott a szigetről vagy idő előtt visszatért, bárki büntetlenül megölhette. Ennél súlyosabb büntetés volt a teljes számkivetés, az élethosszig tartó jogfosztottság (skóggangur). A társadalomból így kitaszított személyek (illetve azok, akik a száműzetés kimondása után nem tudták vagy nem akarták elhagyni a szigetet) vagyonát elkobozták, és bárki bárhol büntetlenül megölhette őket.
A szabadállamban nem volt állami kényszerítő erő, ami az ítélet elfogadására kényszerítette volna a vesztes felet. Ha egy hatalmas, sok fegyveressel és erős szövetségesekkel rendelkező goði vesztett el egy pert, egyszerűen megtagadhatta a fizetést vagy a számkivetésbe vonulást. Ezt a károsultak ritkán fogadták el, és ilyenkor gyakran erőszakba torkoltak az egyes esetek. Az Althing tehetetlen volt ezekben a helyzetekben, hiszen maga a gyűlés csak a jogi keretet biztosította és a döntést hozta meg, fegyveres ereje nem volt a végrehajtáshoz és a rend fenntartásához. Ez a strukturális hiba vezetett a 13. században a teljes belső anarchiához és polgárháborúhoz, a Sturlung-korhoz, ami végül a szabadállam bukását és a norvég király fennhatóságának elfogadását (1262) okozta.
Bár a középkori izlandi független közösség nem volt ténylegesen demokratikus, de Birgir Solvason izlandi történész szerint így is elég békés és együttműködő volt a sziget társadalma, ellentétben a korabeli Angliával vagy Norvégiával. Jón Viðar Sigurðsson történész azzal érvel, hogy épp az Althing sajátos bírósági rendszere tette lehetővé, hogy 1000-ben bevezessék a kereszténységet Izlandon. Az új vallás felvételét azon megfontolás is eredményezte, hogy a vezetők el akarták kerülni, nehogy Izland hittérítő hadjáratok célkeresztjébe kerüljön.
1117-ben megírták a sziget első törvénykönyvét. A sziget középkori kormányzati rendszere is főleg írott törvénykönyvekből ismerhető meg. A jogalkotás és az igazságszolgáltatás a helyi sagákban is gyakran fő téma, de vitatható, hogy ezek pontosan tükrözik-e a szigeten uralkodó akkori viszonyokat.
Izlandi mindennapok
A vezetők a szerviensek fegyveres erejére támaszkodtak a 11. és 12. században. A szerviensek maguk is gazdálkodók voltak az adott főúr birtokán. Ekkoriban még elég széleskörű volt a törzsfők hatalma a saját birtokukon, de ez nem jelentett egyet valamiféle állami hatalommal. Az Althing meg is foszthatott akár egy főembert hatalmától, ha az a többiekkel szembehelyezkedett. 1190 körül már csökkent a különféle főurak száma és a nagyobb régiók vezetői bizonyos mértékig központosítottabban irányították az országot. 1220-ben már egyfajta laza, konföderatív szövetség alakult ki Izlandon, ami 10-12 regionális hatalomból tevődött össze.
A vezetőség hatalmának alapját személyes tulajdonságai (pl. fizikai ereje, tudása), vagyona, baráti köre, szerviensei, rokonsága és egyes honatyák támogatása jelentették. Aki vagyonos, nagylelkű, okos és segítőkész volt, az emelkedhetett fel. Fontos volt a parasztság szerepe is, hisz a föld művelésével élelmiszert termeltek, részben ők alkották a szervienseket is, ezért esetleges fegyveres erejükre szükség volt. Helyzetük nem volt túlságosan jónak mondható, körükben is előtörtek villongások, de Izlandon soha nem került sor nyílt parasztfelkelésekre.
A rabszolgaság a 12. század elejéig jellemző volt Izlandon. Az izlandi törvények a lopást rabszolgasággal büntették, illetve törlesztés gyanánt létezett adósrabszolgaság. A rabszolgák nem voltak teljesen jogfosztottak, mert lehetett családjuk is. A 12. század második felében jelentősen csökkent a rabszolgák száma a szigeten, de bizonyos, hogy még a norvég és dán uralom idején is, körülbelül a 15. századig létezett ez az intézmény.
Katonai erő A sziget fegyveres erőit a goðarok szerviensei képezték, de szervezetük nagyon eltérő volt. Társadalmi helyzetük és felszerelésük alapján különböző fegyveres kompániák jöttek létre, amelyek olykor expedíciós hadtesteket alakították (ún. leiðangr). Ilyenek fedezték fel Grönlandot és Kanadát is. Az izlandi harcosok gyalogosokból tevődtek össze, a korabeli feljegyzésekben nem esik szó lovasságról, vagy olyan szervezett egységekről, amik mondjuk nyilakat használnak. A gyalogság három egységből állt: könnyűgyalogság, közepesen felszerelt és teljes fegyverzetű nehézgyalogság. Minden egységhez tartoztak íjászok és parittyások, akik a szálfegyvereseket támogatták a harcban.
A norvég uralom beköszöntéig 21 erőd és vár épült a szigeten. Az izlandiak külső ellenséggel háborút nem viseltek, de nem voltak ritkák a belviszályok és az egyes vezetők közötti összecsapások. Az Izlandon vívott csaták nem voltak hatalmas ütközetek, a csatatereken legfeljebb ezer harcos fordulhatott meg, a harcokban a veszteség is csak 15%-os volt. Az alacsony halálozási ráta a vérbosszú szokásával magyarázható. Még ha legyőzésre is került az ellenséges sereg, nem lehetett őket lemészárolni, ugyanis azt éppúgy bűnös dolognak tekintették és a harcosokat családtagjaik megbosszulhatták.
Vallás A kereszténység nem terjedt azon nyomban a szigeten. Az Althing rendelkezése után még több mint 50 évet kellett várni arra, hogy 1056-ban létrejöjjön az első püspökség Skálholtban, amelynek élére az Althing által megválasztott Ísleifur Gissurarson került. Az izlandi papok nem tettek nőtlenségi fogadalmat, így az első püspök utóda is később a fia lett, aki már tizedet is szedett a lakosságtól. Ez volt az első Izlandon kivetett adófajta. A tizedszedés tovább erősítette az egyház befolyását (ezáltal tett szert vagyonra), amely újabb nemzetegyesítési tényezőként lépett fel a szigeten. Az izlandi keresztény egyház annyira sajátos mintákat követett, hogy még más, a pogány viking korból való szokást is átvett. Pl. az egyházi birtokok feletti ellenőrzés még mindig a goði kezében összpontosult (aki egykor a pogány vallási vezető szerepét is betöltötte), akit a tizedből is megilletett egy rész.
Hanyatlás