bélyegkép|Szamoa elhelyezkedése a Csendes-óceánon Szamoa történelme alatt a szamoai nép valamint a Szamoai Független Állam és Amerikai Szamoa történetét értjük. A lapita kultúrához tartozó polinéz hajósok körülbelül Kr. e. 1000-ben telepedtek le a Szamoa-szigeteken. Ettől kezdve mintegy 1900 éven át a törzsi alapon szerveződő szamoai társadalom politikai vezetői uralták a szigetvilágot, ami alól csak a tongai hódoltság időszaka jelentett kivételt. Szamoát első európaiként Jakob Roggeveen holland felfedező látogatta meg 1722-ben. Az 1830-as évektől misszionáriusok érkeztek és megtérítették a helyi lakosságot. Ezzel párhuzamosan három nyugati nagyhatalom, Németország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is igényt formált a szigetcsoportra. Két véres szamoai polgárháborút követően a három ország által elfogadott háromhatalmi egyezmény értelmében Upolu és Savai'i szigete német fennhatóság alá került Német Szamoa néven, míg a szigetsor keleti tagjait az Egyesült Államok csatolta magához Amerikai Szamoaként. Németország első világháborús veresége után a két nyugati sziget Új-Zéland gyámsága alá került, a terület 1962-ben nyerte el függetlenségét. Amerikai Szamoa továbbra is külbirtok. A szamoai történelem keretébe tartozik továbbá a fejlettebb országokban, elsősorban Új-Zélandon, az Egyesült Államokban és Ausztráliában élő szamoai emigráció története is.
Lapita kultúra (Kr. e. 1000 – Kr. e. 500)
bélyegkép|Az ausztronéz nyelvű népek vándorlásának térképe a Csendes-óceánon A lapita kultúra ausztronéz nyelvű polinéz telepesei nyugatról kelet felé haladva szigetről szigetre népesítették be Óceániát katamaránjaik és a fejlett őskori polinéz navigáció segítségével. A becslések szerint a Szamoa-szigetekre Kr. e. 1000 körül érkeztek meg az első lakosok. A legfontosabb lapita régészeti helyszín Szamoán az Upolu nyugati végén, az Apolima-szoros partján fekvő Mulifanua mellett helyezkedik el. Az évszázadok alatt víz alá került leletegyüttest véletlenül fedezték fel 1973-ban, amikor a kompkikötőt építették. A mulifanuai ásatásokból származik szinte a teljes ismeretanyag a szamoai lapiták kultúrájáról. A kultúra eszközhasználatára a bazaltból készült szalukapák, a kagylóból készült horgok, valamint kisebb pattintott obszidián tárgyak készítése volt jellemző. A lapiták állandó falvakban éltek a szigetek partvidékén. Megélhetésük alapját a mezőgazdaság képezte, a földművelést a halászat egészítette ki. Vándorlásuk során mintegy két tucat fajta nem őshonos haszonnövényt hoztak magukkal Szamoára, köztük a helyi gazdaságot ma is meghatározó kókuszpálmát, banánt, tarót és kenyérgyümölcsöt. A telepesek magukkal hozták háziállataikat is, hogy a húsellátás biztosítva legyen, így kerültek a szigetekre többek között a házityúkok, a kutyák és a disznók is. A lapita kerámiák jellemzője az erősen stilizált alakok ábrázolása és a készítésükkor alkalmazott fogazott-vésett technika. A régészeti leletek alapján a korszak folyamán folyamatosan fennállt egy gyenge összeköttetés a szomszédos szigetcsoportokkal.
Polinéz plainware korszak (Kr. e. 500 – Kr. u. 300) bélyegkép|Jack Golson régész ásatása Vailelében, a leletek a polinéz plainware korszakból származnak A polinéz plainware periódus Kr. e. 500-ban kezdődött, amikor radikális változások kezdődtek el az addig nagyobbrészt változatlan lapita társadalomban, gazdaságban, kerámiakészítésben, kultúrában és életmódban is. A szigetcsoportok közötti interakciók csökkentek, az addig jelentős kapcsolat a Fidzsi-szigetekkel teljesen megszűnt és ez a folyamat elindította az addig kulturálisan és nyelvileg homogén lapiták csoportokra tagolódását. A planinware elnevezés a korszak kerámia termékeinek sajátosságaira utal, a kifejezés jelentése minimálisan díszített óceániai agyagedény. A korszak jellemzője az élelmiszer termelés és tárolás fejlődése, ekkor jelent meg a vidéki területeken ma is használatos földbe ásott kemencék, valamint az élelmiszer tároló gödrök építése. A legfontosabb plainware kori régészeti leleteket Tutuila szigetén a Maloata-völgyben és az 'Aoa-völgyben tárták föl, ahol számos új típusú szalukapát fedeztek fel. A haszonnövény termelési technikák is fejlődtek, ennek következtében a lakosság növekedésnek indult. A falvak nagyobbakká váltak és számos új település jelent meg a tengerpart mentén és a szigetek addig érintetlen belső hegyvidéki esőerdőiben is. A túlnépesedés fenyegető problémává vált, emiatt felfedezők indultak kelet felé újabb lakható szigeteket keresve, ezt követően megindult a vándorlás az addig lakatlan Társaság-, valamint Marquises-szigetekre.WINTERHOFF: The Political Economy of Ancient Samoa: 18-21.oldal
Tradicionális Szamoa (300–1722)
A tradicionális korszak Szamoán A tradicionális Szamoa korszaka körülbelül 300-ban kezdődött el, amikor rejtélyes módon az addig magas szinten űzött kerámiakészítés megszűnt és a technika feledésbe merült. A szájhagyomány útján terjedt történetek nem adnak magyarázatot az eseményre, egyes feltételezések szerint elfogyott a kerámiákhoz felhasznált nyersanyag, mások szerint a munkaigényes agyagedények fölöslegessé váltak az egyszerűbb, növényi anyagokból készült tárolóedények mellett. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik a társadalom nagyfokú átalakulása is, a népesség tovább növekedett és az addig társadalmilag legnagyobbrészt homogén szamoai népesség differenciálódni kezdett. Kialakult a fa'amatai, a hagyományos szamoai politikai rendszer, amelyet a közrendűek, nagycsaládok, különböző klánok és a nemesség összetett hálózata alkot. A szigetcsoport történelem előtti időszakára nem volt jellemző az erős, központosított politikai hatalom, a regionális törzsfők, a mataik nagy önállósággal rendelkeztek és többnyire adót fizettek a társadalmi hierarchia csúcsán álló nagy klánok valamelyikének. A társadalom átalakulása megjelent a településszerkezetben is, az addig egyforma kunyhók helyén megjelentek a törzsfőnöki udvartartás nagy és díszes házai, amelyeket a köznép és a mezőgazdaság épületei vettek körül. A közösségi munka szervezettebbé vált, ebben a korszakban épültek a szigetcsoport földdarabjain számos helyen megtalálható hatalmas halomsírok és az alakjuk után elnevezett csillaghalmok. A legfontosabb helyszín a Savai'i délkeleti hegyvidékén több száz kilogrammos kőtömbökből épült Pulemelei halom, amely 65 x 60 méteres alapterületével és 12 méteres magasságával kiemelkedik környezetéből. A nagyobb településeket kavicsokkal, vagy kőlapokkal fedett utakkal kötötték össze. Fontos változást hozott a szamoai építészetben, hogy megjelentek a katonai céllal épült épületegyüttesek és erődítmények, amelyeket általában nehezen megközelíthető domb és hegycsúcsokon létesítettek és védőárkokkal, valamint erős kőfalakkal vettek körül.WINTERHOFF: The Political Economy of Ancient Samoa: 21-23.oldal
Tengeri birodalmak bélyegkép|Tengerjáró szamoai vitorlás kenu, a Vaʻa tele. Ilyen típusú hajókkal zajlott a kereskedelem Polinéziában, a fénykép 1910-ben készült, a képen látható vitorlás még építés alatt áll. A tradicionális korszakban a korábbi periódusokhoz képest sosem látott mértékben fellendült a kereskedelem az óceániai szigetcsoportok között. A régészeti leleteknek köszönhetően az áruk áramlása jól dokumentált folyamat, az egyes szigetek számos esetben egészen specializálódtak egyfajta termék készítésére, amelyet aztán az óceánt járó teherszállító vitorlás kenuk segítségével juttattak el a több száz, vagy akár ezer kilométer távolságban fekvő célállomásra. A Szamoa-szigetek a különlegesen jó minőségű bazalt szalukapák minél nagyobb mennyiségű előállításra specializálódtak, a termelés központjává Tutuila szigete vált. A szamoai kőeszközök a legtöbb dél-csendes-óceáni ásatáson előkerültek. A szalukapák exportjáért cserébe a környező szigetcsoportokról kéregből készült ruhák, rabszolgák, finom szövésű szőnyegek, hajók, szantálfa, díszes fatálak és fegyverek, valamint csereeszközként használt vörös tollak érkeztek Szamoára, nagy mértékű gazdasági fellendülést hozva.
Tui Manu'a tengeri birodalom A kereskedelmi kapcsolatok erősödésével előtérbe került a nemzetközi politika, kialakult a gyakorlat, hogy a különböző szigetcsoportok nemessége házasságokat kötött, hogy kereskedelmi érdekeltségeit megerősítse a távoli földdarabokon is. Ennek köszönhetően Óceániában kialakult egy közös politikai élet a szigeteket elválasztó hatalmas távolságok ellenére. A tradicionális korszak kezdetén először egy Fidzsin székelő klán, a Tui Pulotu föderáció vált uralkodóvá a térségben, amelynek érdekszférájába tartozott Szamoa is. A fidzsi központi hatalom gyengülésével párhuzamosan lázadások törtek ki Szamoán és Tongán is, amely végül a Tui Pulotu bukásához vezetett. A hatalmi űrt kihasználva építette ki birodalmát a szamoai Tui Manu'a-dinasztia. A hagyományosan a Szamoa-szigetek három legkeletibb apró tagját, a Manu'a-szigeteket birtokló klán erős hadiflottája segítségével először Szamoára terjesztette ki hatalmát, majd a tengeri kereskedelmi útvonalak fölött vette át az uralmat. A hadsereg expedícióival sorban foglalta el a környező szigeteket, hatalmának csúcspontján a birodalom közvetlenül irányította Tongát, Niuét, a Marquises-szigeteket, Fidzsi egyes részeit, Rotumát, a Cook-szigeteket, Wallis és Futuna szigeteit, Tokelaut és Rurutut. A kereskedelmi kapcsolatok ennél is messzebbre terjedtek ki, tutuilai kőeszközöket feltártak a Salamon-szigeteken és Mikronéziában is. A szamoaiak a Tui Manu'a birodalmat többnyire Manuatele, vagyis Nagy Manua, máskor Faleselau, vagyis a Százak Háza néven emlegették.
Tonga Birodalom bélyegkép|A Tonga Birodalom kiterjedése fénykorában. Az államalakulat flottájával több mint 500 000 km2 óceánt ellenőrzött és befolyása akár több ezer km-re fekvő szigetekre is elért. A Tui Manu'a birodalom a fénykorát jelentő 9. század után hanyatlásnak indult, a távolabbi szigetek fölött elveszítette a kontrolt és a magterületekhez közelebb eső szigetcsoportokon is lázadások törtek ki a szamoai uralom ellen. A végső csapást Tonga függetlenné válása jelentette, Tongatapu szigete 950-ben egy regionális viszonylatban különösen véresnek számító háborúban űzte el a szamoai erőket. Az újonnan létrejött Tu'i Tonga Birodalom első királya, az egyébként apai ágon szamoai nemesi származású ‘Aho’eitu egy erős, központosított hatalommal rendelkező, agresszívan terjeszkedő államot hozott létre. A 10. tongai király, Momo uralkodása alatt volt birtokaival együtt Szamoa is a birodalom részévé vált. A 13-14. századra a birodalmat meggyengítették a belső lázadások és az uralkodó dinasztián belül dúló viszályok és a helyzetet kihasználva a Malietoa klán hadseregével kiűzte a tongaiakat a szigetcsoportról. A belső válság következtében Tongán 1470-ben új dinasztia került hatalomra, a Tuʻi Haʻatakalaua, amelynek tagjai az évtizedek során beházasodtak a szamoai nemesi családokba és utódaik már szamoaiként nőttek föl, emiatt idővel még a tongai királyi udvart is Upolura helyezték át. Ennek az állapotnak 1600-ban egy puccs vetett véget, amikor a Tuʻi Kanokupolu-dinasztia vette át a hatalmat.
Kapcsolatfelvétel az európaiakkal (1722–1886) bélyegkép|John Williams misszionárius, Szamoa hittérítője|216x216px bélyegkép|Fából készült jellegzetes hagyományos szamoai kézifegyverek|317x317px Az első európai felfedező, aki megpillantotta Szamoát, Jakob Roggeveen holland utazó volt, aki 1722-ben hajózott el a ma Amerikai Szamoához tartozó Manu'a-szigetek mellett, de nem tudott partra szállni. 1787-ben a francia Jean La Pérouse expedíciót vezetett a szigetekre, de a kapcsolatfelvétel a helyi lakossággal balul sült el és a Tutuila északi részén, a Fagasā-öbölben partra szálló tengerészeket megtámadták a bennszülött harcosok. A csatában 12 tengerész halt meg, valamint 39 szamoai. Az incidenst követően az európai hajók évtizedekig elkerülték Szamoát. La Pérouse Navigátor-szigeteknek nevezte el a szigetcsoportot, az összecsapás nyomán Tutuilát pedig Mészárlás-szigetnek.