Tajvan japán megszállása lényegét tekintve az első kínai–japán háború folytatása volt. A Japán Birodalomnak 1895. május 29. és október 21. között további hadműveletek árán sikerült Tajvan (akkori nevén Formosa) szigetét elcsatolnia, amit a simonoszeki béke értelmében kapott meg a Csing-dinasztiától. A szigetet irányító kínai tisztviselők nem akartak belenyugodni a japán uralomba és követelték, hogy Tajvan továbbra is maradjon Kína része. A Csing-dinasztia ellenben nem újíthatta fel a háborút, mire a tajvani kínai vezetők kinyilvánították függetlenségüket a Tajvani Köztársaság formájában. A japán csapatok május 29-én partra szálltak a sziget északi felén, Keelung mellett. A sziget katonai erőit az itt hátra maradt Csing reguláris egységek, illetve a helyi kínaiakból és a sziget őslakosaiból verbuvált, gyengén felszerelt és kiképzetlen szabadcsapatok jelentették. Jóllehet a gerillatevékenységek miatt a japán megszállás akadozott, ámde megállítani nem lehetett. Augusztus 27-én a baguasani csatában a Tajvani Köztársaság ellenállása döntő vereséget szenvedett a japánoktól (a tajvani történelem során ez volt a legnagyobb katonai összecsapás a szigeten). Az ellenállás Tajnan városába szorult vissza, ennek október 21-én történt elestével a szervezett harc a japán megszállók ellen megszűnt Tajvanon és kezdetét vette a kerek ötvenéves japán uralom a sziget felett.
A következő néhány évben még voltak szórványos ellenállások, ugyanis felkelők egy csoportja bevette magát a hegyekbe. 1897-ben történt is egy nagyobb felkelési kísérlet, hogy visszaállítsák a sziget függetlenségét, amit a japánok véresen megtoroltak.
A japánok 1874-ben már vezettek hadjáratot a sziget őslakossága ellen és katonai győzelmet arattak, akkor viszont még nem került a sziget a fennhatóságuk alá.
Előzmények
1874-ben a japánok már küldtek expedíciós haderőt Tajvanra, hogy büntessenek meg olyan őslakókat, akik három évvel korábban ryukyui és japán halászokkal végeztek. Ennek eredménye különös módon a kínai befolyás alatt álló Rjúkjúi Királyság japán annexiója lett. Később a szigetország nyílt expanzióba fogott, bár Japán előzetes terveiben nem szerepelt Tajvan elfoglalása, amikor háborút indított 1894-ben a Csing-dinasztia ellen. A japánok célja a Korea feletti hatalom megszerzése volt. A japán stratégia azonban hamar megváltozott és a további tervek között szerepelt expanzió Kína északi (mandzsúriai) és déli területei felé. A sikerek hatására a japán közvélemény még Peking elfoglalását is követelte, de a hadvezetés óvakodott ettől, nehogy a nyugati hatalmakat Japánra haragítsa a túlzott előretörés miatt. Stratégiai okokból (Korea birtoklása és hajózási útvonalak ellenőrzése végett) a japán vezetők Tajvan és a Liaotung-félsziget elfoglalása mellett döntöttek. 1894. december 4-én a japán császári konferencia újra fogalmazta Kína elleni háború katonai céljait és a déli irányú terjeszkedésre helyezte a hangsúlyt.
1895 kora tavaszán már megindultak a béketárgyalások Simonoszekiben, de addig is csak a szárazföldi hadműveleteket függesztették fel, a tengeren a harcok tovább folytak. A japán flotta március 23. és március 25. között elfoglalta a Penghu-szigeteket, amelyet Tajvan későbbi megszállásához kívántak felhasználni. Tajvanon ellenben már a háború elején számítottak egy esetleges japán támadásra és megerősítették a partok védelmét, a reguláris csapatok mellé pedig a helyi kínai (hakka) lakosságból szerveztek milíciákat. A japán támadás elleni felkészülésben sokat tett Sao Ju-lien kormányzó, ennek ellenére a központi kormánytól csekély támogatást kapott. bélyegkép|jobbra|300px|Tang Csing-sung: előbb mint a Csing-dinasztia kormányzója Tajvanon, utóbb a sziget köztársasági elnöke. Közben elterjedtek olyan hírek, hogy Tajvant és Penghu-szigeteket a Csing-dinasztia átadná a briteknek, nehogy az japán megszállás alá kerüljön. Az angol uralom persze ideiglenes lett volna, mivel Nagy-Britannia idővel visszaadta volna a szigetet a Csing-dinasztiának. A kínai javaslatot a brit kabinet fontolóra vette, de végül nem fogadták el. Nagy-Britannia nem a Japánnal való konfrontálódástól tartott, hanem attól, hogy Tajvant nem lehet ideiglenes brit ellenőrzés alá vonni, sokkal inkább brit koronagyarmattá kellene tenni, ami viszont már elkerülhetetlenné tenné Kína nagykereskedelmi felosztását más nagyhatalmakkal (Oroszország, Németország, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok).
A Penghu-szigetek elfoglalását a háború alatt japán kisszámú katonai erővel hajtotta végre, s nem ütközött jelentős ellenállásba. A szigeteket védő kínai csapatok már demoralizáltak voltak, annak ellenére, hogy friss védművek álltak rendelkezésükre, amiket közvetlenül az 1884-1885-ös kínai-francia háború után építettek, amikor is a francia flotta szintén Penghu ellen folytatott hadműveleteket. Sao Ju-lien a penghui kínai helyőrséget Tajvanra evakuálta hadihajók és dzsunkák segítségével.
A Penghu-szigetek ellenőrzésével a japánok elvágták Tajvan utánpótlását Kína felől, így a Csing-dinasztia számára lehetetlenné vált a sziget megtartása, emiatt is engedtek a japán követeléseknek a simonoszeki békében és Tajvant átadták a Japán Birodalomnak. A japánok gyorsan át akarták venni a kínaiaktól a szigetet, nehogy a nyugati hatalmak a háborút követően támadásba lendüljenek. Május 10-én már ki is nevezték a sziget kormányzóját Szukenori Kabajama admirális személyében.
A Tajvani Köztársaság kikiáltása
A simonoszeki békeszerződés felháborította a tajvani kínaiakat, akik Csiu Feng-csia és más értelmiségiek égisze alatt petícióval fordultak a dinasztiához, amelyben követelték, hogy Tajvan maradjon továbbra is Kína része. Noha Kínában is nagy volt a felzúdulás a simonoszeki béke miatt, a kormány kijelentette, hogy lemond a szigetről, viszont lehetőséget nyújt az ottani kínaiaknak a kitelepülésre a kontinentális Kínába.
Az érezhetően nagy csalódottság miatt a tajvani vezetők a függetlenség kikiáltásában kezdték látni az egyetlen lehetőséget. Mivel a Csing-dinasztia kormánya tehetetlen volt, május 18-án sietve lemondott Tajvanról Japán javára. Ekkorra a japánellenes erők meggyőzték Tang Csing-sung kormányzót a függetlenség szükségességéről, aki a szigeten maradt. Május 23-án közzétették a függetlenségi nyilatkozatot és május 25-én létrejött a Tajvani vagy Formosai Köztársaság, melynek elnöke Tang lett. Haderőparancsnoknak kinevezték Tang barátját Liu Jong-fút, aki a francia-kínai háborúban, a Vietnámban dúló harcokban nagy hírnevet szerzett és nemzeti hősként tisztelték. Az irreguláris csapatok élére Csiu Feng-sia került. Ezeket az erőket már a helyi őslakosokból szervezett egységekkel is kiegészítették.
A köztársaságnak persze nem volt támogatottsága a lakosság körében és a külföld előtt is nyilvánvaló volt, hogy a cél a japán uralom elkerülése. Bár a nyugati hatalmak és közvéleményeik végig Japán ellen voltak a háború alatt, a Formosai Köztársasággal sem szimpatizáltak túlzottan. Arra esély sem volt, hogy a küszöbön álló japán támadás esetén Kína beavatkozzon, mivel a háborút a Csing-dinasztia a katasztrofális vereségek nyomán már esze ágában sem volt felújítani. A nyugati hatalmak segítségére sem látszott semmi esély, mivel azok elsősorban a Liaotung-félsziget kiürítését sürgették Japán részéről. Ez utóbbit az orosz-német-francia diplomácia el is érte és Japán nagyobb kártérítés megfizetése mellett a félszigetet visszaadta Kínának.
A köztársaság kikiáltása (amely hivatalosan továbbra is a Csing-dinasztia felé hirdette hűségét) méltatlankodás szült a kínai császári udvarban, ennek ellenére a kínai tisztviselők visszahívását már nem lehetett elérni Tajvanról.
A megszállás kezdete A japánok mindjárt a simonoszeki béke megkötése után megtették az első lépéseket Tajvan megszállására. Az akcióra a birodalmi gárda egyik friss, a kínai háború harcaiban még részt nem vett hadosztályát jelölték ki. A hétezer fős japán haderőt Josihisza Kitasirakava herceg vezette, amely május 22-én hajózott ki Port Arthurból. Az expedícióra túlságosan sietve készültek fel, a katonák sötét és viszonylag vastag egyenruhát viseltek, amit nem volt célszerű a meleg és párás tajvani éghajlaton. A hadosztályt eredetileg a téli időszakban, Mandzsúriában tervezték bevetni, ám erre végül nem került sor. Május 26-án a különítmény egy időre megállt a Ryukyu-szigeteken, ahol egy nappal később felvették Szukenori admirálist. Szukenori már értesült a köztársaság kikiáltásáról, ezért a hadosztály sietve folytatta az útját a szigetre, nehogy a kínaiak további ellenintézkedéseket tegyenek a japán megszállás meghiúsítására.
Hadműveletek Észak-Tajvanon Május 29-én az első japán egységek már partra szálltak Keelungtól néhány mérföldre, keletre, egy néhai spanyol támaszpont közelében. A japánok eredetileg Tamszujnál tervezték a partraszállást, de ott a város jelentős kínai helyőrséggel bírt. Június 2-án Szui-hong mellett vívták az első összecsapást, amelyben a kínai erők vereséget szenvedtek.
Június 3-án japán kézre került Keelung városa. Öt japán hadihajó előzetesen tűz alá vette a part menti védelmet, mialatt a szárazföldi erők az erődítmény háta mögé kerültek. A legfontosabb harcokat egy gázló közelében vívták és könnyűszerrel legyőzték a kínaiakat. A kínai parancsnokok látva a vereséget egyszerűen elmenekültek a helyszínről. A japánok a harcokban csupán 2 halottat és 26 sebesültet vesztettek.
Keelung eleste után nyomban egy japán hadihajó fedélzetén tartott ceremónia keretében hivatalosan is megtörtént Tajvan átruházása Japánra. Japánt Szukenori kormányzó, Kínát pedig Li Csing-fang képviselte. Utóbbi a Csing-dinasztia külügyi diplomatájának Li Hung-csangnak volt a fogadott fia. Otthoni ellenségei mesterkedése miatt történt, hogy őt jelölték ki e feladatra, amely Li számára mélységesen megalázó volt. Bár az átadást Tajpejben, a sziget székhelyén tervezték lebonyolítani, de Li hamar felismerte, hogy a jelenlegi helyzet miatt ez most veszélyes volna (különösképpen az ő életére nézve). Mostohaapját ráadásul kifejezetten utálták a tajvaniak, dühüket pedig annál jobban fokozta, hogy nem ő képviselte a dinasztiát. Tajvanon mindenütt gyűlölethadjárat indult ellene plakátkampány formájában, ezért fia külön kérte a japánokat, hogy a tengeren tartsák meg a hivatalos átadást.
A keelungi vereség hírére június 4-én a köztársaság vezetői nyomban a távozás mellett döntöttek Tajpejből. Tang és Csiu Tamszujba menekültek, de az ott kitört zavargások miatt még legalább egy napot kényszerültek ott vesztegelni. Június 6-án egy gőzhajó fedélzetén Kínába távoztak. bélyegkép|jobbra|300px|Liu Jong-fu 1896-ban. Tajpej helyőrsége vezető nélkül maradt és zsoldot sem kapott, ezért a katonák fosztogatni kezdték a várost. A helyi lőszerraktárban tárolt lőpor ráadásul berobbant és a detonáció súlyos károkat okozott, valamint számos halálos áldozatot követelt. Az elharapódzó anarchia miatt helyi kereskedők, köztük a legbefolyásosabb Kú Hszien-jung itt tartózkodó külföldiek segítségével érintkezésbe lépett a közeledő japánokkal, hogy mihamarabb vonuljanak be Tajpejbe és állítsák helyre a rendet. A japánok amint tudomást szereztek a zűrzavarról felgyorsították az előre nyomulásukat Tajpej felé. Június 7-én a japánok bevonultak a városba és két napon belül felszámolták a zavargásokat. A kínai katonaság ellenállás nélkül letette a fegyvert.