Az észak-írországi konfliktus olykor északír polgárháborúAz észak-írországi polgárháború kezdete (National Geographic)Évtizedekig tartottak a véres merényletek (Index) vagy zavargások (írül: Na Trioblóidí) vagy bajok (angolul: The Troubles) egy etnonacionalista konfliktus volt Észak-Írországban, amely az 1960-as évek végétől 1998-ig, mintegy 30 évig tartott. Nevezik még "alacsony szintű háborúnak" is. A konfliktus az 1960-as évek végén kezdődött, és általában úgy tartják, hogy az 1998-as nagypénteki megállapodással ért véget. Bár a zavargások többnyire Észak-Írországban zajlottak, időnként az erőszak átterjedt az Ír Köztársaság, Anglia és az európai kontinens egyes részeire.

A konfliktus elsősorban politikai és nacionalista jellegű volt, amelyet történelmi események szítottak, de annak ellenére, hogy a két félre a "protestáns" és a "katolikus" kifejezést használták, nem vallási jellegű konfliktus volt. Az egyik kulcskérdés Észak-Írország státusza volt. Az unionisták és a lojalisták, akik történelmi okokból többnyire ulsteri protestánsok voltak, azt akarták, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradjon. Az ír nacionalisták és republikánusok, akik többnyire ír katolikusok voltak, azt akarták, hogy Észak-Írország lépjen ki az Egyesült Királyságból és csatlakozzon az egyesült Írországhoz.

A konfliktus az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség kampánya során kezdődött, amely a katolikus/nacionalista kisebbségnek a protestáns/unionista kormány és a helyi hatóságok által a katolikus/nacionalista kisebbséggel szembeni diszkrimináció megszüntetéséért indult, amely az élet minden területén jelen volt.Richard English. The State: Historical and Political Dimensions, Charles Townshend, 1998, Routledge, p. 96; .Dominic Bryan. Orange Parades: The Politics of Ritual, Tradition and Control, Pluto Press (2000), p. 94; . A kormány megpróbálta elfojtani a tiltakozásokat. A rendőrség, a Ulsteri Királyi Csendőrség (Royal Ulster Constabulary – RUC) túlnyomórészt protestáns volt, és szektarianizmussal valamint rendőri brutalitással vádolták őket. A lojalisták is hevesen ellenezték a hadjáratot, akik szerint az egy republikánus front volt. A növekvő feszültségek 1969 augusztusában súlyos erőszakhoz és a brit csapatok bevetéséhez vezettek, ami a brit hadsereg eddigi leghosszabb bevetése lett."The Troubles: How 1969 violence led to Army's longest campaign" . BBC News, 14 August 2019. Egyes területeken „békefalakat” építettek, hogy a két közösséget távol tartsák egymástól. Néhány katolikus kezdetben üdvözölte a brit hadsereget, mint az RUC-nál semlegesebb erőt, de hamarosan ellenségesnek és elfogultnak tekintették, különösen az 1972-es Véres Vasárnap után.Operation Banner, alphahistory.com Retrieved 18 June 2016.

A zavargások fő résztvevői a köztársasági félkatonai erők, mint az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army – IRA) és az Ír Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Irish National Liberation Army – INLA), a lojalista félkatonai erők, mint az Ulsteri Önkéntes Erők (Ulster Volunteer Force – UVF) és az Ulsteri Védelmi Szövetség (Ulster Defence Association – UDA), a brit állami biztonsági erők, mint a brit hadsereg és az RUC, valamint politikai aktivisták voltak. Az Ír Köztársaság biztonsági erői kisebb szerepet játszottak. A republikánus félkatonai erők gerillahadjáratot folytattak a brit erők ellen, valamint bombázásokat az infrastrukturális, kereskedelmi és politikai célpontok ellen. A lojalisták republikánusokat/nacionalistákat vettek célba, és megtorlásként támadták a szélesebb katolikus közösséget. Időnként felekezeti erőszakos cselekményekre került sor, valamint viszálykodásra az azonos irányzathoz tartozó félkatonai csoportokon belül és azok között. A brit biztonsági erők egyszerre vállaltak rendfenntartó és felkelés elleni szerepet, elsősorban a republikánusok ellen. Előfordultak incidensek a brit állami erők és a lojalista félkatonai erők közötti együttműködésből is. A zavargások számos lázadással, tömegtüntetéssel és polgári engedetlenségi akcióval is jártak, és fokozott szegregációhoz és ideiglenes tiltott területek létrehozásához vezettek.

A konfliktusban több mint 3500 ember vesztette életét, akiknek 52%-a civil, 32%-a a brit biztonsági erők tagja, 16%-a pedig félkatonai csoportok tagjai voltak. 60%-ban a republikánus félkatonák, 30%-ban a lojalisták és 10%-ban a biztonsági erők voltak felelősek a halálesetekért. Az észak-írországi békefolyamat félkatonai tűzszünethez és a főbb politikai pártok közötti tárgyalásokhoz vezetett, amelyek az 1998-as nagypénteki megállapodáshoz vezettek. Ez a megállapodás "hatalommegosztás" alapján visszaállította Észak-Írország önkormányzatát, és tartalmazta a beleegyezés elvének elfogadását, a polgári és politikai jogok melletti elkötelezettséget, a felek egyenrangúságát, a rendőrségi reformot, a félkatonai szervezetek lefegyverzését és a félkatonai foglyok korai szabadon bocsátását. A megállapodás után időnként szórványos erőszakos cselekményekre került sor, beleértve a folyamatos büntetőtámadásokat, és a disszidens republikánusok által folytatott offenzívát.

Áttekintés

A "Zavargások" elnevezés a nacionalisták (akik magukat főként írnek vagy római katolikusnak vallják) és az unionisták (akik magukat főként britnek vagy protestánsnak vallják) közötti három évtizedes konfliktusra utal. A szót évszázadok óta használják az erőszakos konfliktus szinonimájaként. A kifejezést a huszadik század eleji ír forradalmi időszak leírására használták. Később átvették az 1969 után Észak-Írországban fokozódó erőszakra való utalásra.Peter Rose (2001), How the Troubles Came to Northern Ireland. p. 94.Anisseh Van Engeland & Rachael M. Rudolph. From Terrorism to Politics (2008), Aldershot, England; Burlington, VT: Ashgate. page 59.Ryan Hackney and Amy Blackwell Hackney. The Everything Irish History & Heritage Book (2004). p. 200 Az erőszakot az ír republikánus és ulsteri lojalista félkatonai csoportok és a brit állami biztonsági erők (a brit hadsereg és az RUC) fegyveres akciói jellemezték. Így a brit hadsereg történetének leghosszabb nagyszabású hadjáratának középpontjába került.

A brit kormány álláspontja az, hogy hadereje semleges volt a konfliktusban, és megpróbálta fenntartani a törvényes rendet Észak-Írországban, valamint az észak-írországi nép demokratikus önrendelkezési jogát. A nacionalisták az állami haderőt a konfliktusban megszálló vagy partizán harcos csapatoknak tekintették, míg az unionisták inkább a helyben toborzott RUC-t támogatták. A brit biztonsági erők a republikánus félkatonai alakulatokra és aktivistákra összpontosítottak, és a rendőrségi ombudsman "Ballaszt" vizsgálata megerősítette, hogy egyes brit tisztek több esetben összejátszottak lojalista félkatonákkal, részt vettek gyilkosságokban, és emellett akadályozták az igazságszolgáltatás menetét, amikor az összejátszásra és gyilkosságra vonatkozó állításokat vizsgálták.The Ballast report : "the Police Ombudsman has concluded that this was collusion by certain police officers with identified UVF informants".

A zavargásoknak egy olyan békefolyamat vetett véget, amely magában foglalta a legtöbb félkatonai szervezet tűzszüneti nyilatkozatát, az IRA fegyvereinek teljes leszerelését, a rendőrség reformját, valamint a brit hadsereg kivonását az utcákról és az érzékeny ír határ menti területekről, például Dél-Armagh és Fermanagh megyéből, ahogyan arról a belfasti megállapodás (közismert nevén a „nagypénteki megállapodás”) aláírói megállapodtak. A megállapodás egyik része, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyságon belül marad, hacsak az északír választópolgárok többsége nem szavaz másként.Parliamentary debate : "The British government agree that it is for the people of the island of Ireland alone, by agreement between the two parts respectively, to exercise their right of self-determination on the basis of consent, freely and concurrently given, North and South, to bring about a united Ireland, if that is their wish." Emellett létrehozta az Észak-Írországi Végrehajtó Bizottságot, egy decentralizált hatalommegosztó kormányt, amelynek unionista és nacionalista pártokból kell állnia.

Bár az aktív résztvevők száma viszonylag alacsony volt, a zavargások napi szinten sokakat érintettek Észak-Írországban; hatásuk néha átterjedt Angliára és az Ír Köztársaságra, és alkalmanként a kontinentális Európa egyes területeire is.Laurel Holliday. Children of the Troubles. 1998, pp. 341–42. A békevonalak, amelyeket Észak-Írországban a zavargások első éveiben építettek ki, továbbra is a helyükön maradtak.

A háttér 1609–1791

1609-ben skót és angol telepesek, úgynevezett gyarmatosítók kaptak az őslakos írektől elkobzott földeket az Ulsteri gyarmatosítás során. Az Ulster "gyarmatosítatlan" területeire, különösen Antrim és Down tartományokba irányuló protestáns bevándorlással párosulva ez konfliktushoz vezetett az őslakos katolikusok és a gyarmatosítók között, ami két véres vallási konfliktust eredményezett, amelyeket az ír konföderációs háborúk (1641-1653) és a Williamita háború (1689-1691) néven ismerünk, és mindkettő a protestánsok győzelmével végződött.

Az anglikán dominanciát Írországban a büntetőtörvények elfogadása biztosította, amelyek korlátozták mindazok vallási, jogi és politikai jogait (köztük a katolikusokét és a protestáns szakadárokét, például a presbiteriánusokét), akik nem tartoztak az Anglikán Egyházhoz. Ahogy a büntető törvények a 18. század második felében fokozatosan megszűntek, a földekért folytatott verseny fokozódott, mivel megszűntek az ír katolikusok bérbeadási lehetőségeire vonatkozó korlátozások. Mivel a római katolikusok földet vásárolhattak és olyan szakmákba léphettek be, amelyekből korábban ki voltak tiltva, feszültségek keletkeztek, amelyek a protestáns "Peep o' Day Boys"Frank Wright. Ulster: Two Lands, One Soil, 1996, p. 17. és a katolikus "Defenders" (Védelmezők) kialakulásához vezettek. Ez polarizálódást okozott a közösségek között, és drámaian csökkent a reformerek száma a protestánsok körében, akik közül sokan egyre fogékonyabbak lettek a demokratikus reformokra.

1791–1912 A presbiteriánusok, katolikusok és liberális anglikánok megalapították a köztársasági Egyesült Írek Társaságát (Society of the United Irishmen), és az ebből eredő 1798-as sikertelen ír lázadást követően a katolikusok és protestánsok közötti szakadár erőszak folytatódott. Ebből az időszakból származik az 1795-ben alapított, mai napig aktív Narancsrend, amelynek kimondott célja a protestáns hit és az Orániai Vilmos örökösei iránti hűség megőrzése.

Az 1800. évi unióról szóló törvényekkel (amelyek 1801. január 1-jén léptek hatályba) új politikai struktúra jött létre. Ez egyrészt az ír parlament eltörlését, másrészt pedig az Ír Királyság és Nagy-Britannia Királyságának egyesülését eredményezte. Erre az újonnan létrejött egyesülésre „Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága” néven hivatkoztak. Ennek eredményeként az anglikánok és a korábban köztársasági presbiteriánusok közötti kötelék szorosabbá vált egy "lojális" protestáns közösséget alkotva. Bár a katolikus emancipáció 1829-ben megvalósult, és ezzel nagyrészt megszűnt a római katolikusokkal (az akkori Írország lakosságának mintegy 75%-a), a más vallásúakkal és a zsidókkal szembeni hivatalos megkülönböztetés, a Repeal Association kampánya az 1801-es unió hatályon kívül helyezésére kudarcot vallott.

A 19. század végén a nacionalisták (többnyire katolikusok) az ír parlament visszaállítását szorgalmazták, ezzel szemben az unionisták többsége (többnyire protestánsok) attól féltek, hogy kisebbségbe kerülnek egy katolikusok által dominált ír parlamentben, ezért inkább a Nagy-Britanniával való unió folytatását támogatták. Ekkor jött létre a Home Rule mozgalom, amely a nacionalisták többsége és az unionisták többsége közötti hatalom megosztására szolgáló rendszer volt. A 19. század végi és a 20. század eleji Írországban az unionisták és a Home Rule hívei voltak a fő politikai frakciók.

1912–1922