Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, általánosan elterjedt néven: Nero császár, (született: Lucius Domitius Ahenobarbus; 50–54: Nero Claudius Drusus Germanicus; Antium (ma: Anzio), 37. december 15. – Róma, 68. június 9.) a Iulius–Claudius-dinasztia utolsó római császára (uralkodott 54. október 13-ától haláláig), Claudius mostohafia, Caligula unokaöccse, Cnaeus Domitius Ahenobarbus és az ifjabb Agrippina gyermeke volt. Suetonius és Tacitus leírásaiban ránk maradt zsarnoki tettei és hírhedt művészi ambíciói révén Nero a legismertebb ókori uralkodók egyike. Elterjesztették róla, hogy ő gyújtotta fel Rómát 64-ben, de valószínűleg semmi köze sem volt a tűzvészhez.Nero, a keresztények vagy a város zsúfoltsága – miért vált Róma a lángok martalékává?, Múlt-kor, 2018. november 29.64. július 18. – A nagy római tűzvész kezdete, Rubicon kalendárium
Származása Atyja, a későbbi történetírók által rossz természetűnek, kapzsinak és kegyetlennek leírt Cnaeus Ahenobarbus az előkelő – eredetileg plebejus származású – köztársasági Domitia gens sarja volt: attól fogva, hogy Kr. e. 192-ben Cnaeus Domitius Ahenobarbus megszerezte a consuli címet, nem volt olyan fiúleszármazottja a Neróig vezető vonalon, aki ne viselte volna a köztársaság legelőkelőbb magistraturáját. Augustus emelte Nero nagyapját a patriciusok közé. Nero apja, a történetírás szerint roppant erkölcstelen életvitelű Cnaeus Domitius Ahenobarbus 32-ben töltötte be a consuli tisztséget, később pedig Sicilia élén állt helytartóként.
Édesanyja, az ifjabb Agrippina Germanicus és az idősebb Agrippina lánya és Caligula nővére volt, így ősei között egyaránt számon tarthatta anyai ágon Agrippát és Augustust, apai ágon pedig Marcus Antoniust és Livia Drusilla császárnét.
Ifjúkora bélyegkép|265px|A fiatal Nero Nero anyját Caligula elleni összeesküvés vádjával 39 folyamán száműzték Pandateria szigetére, apja pedig 40 elején betegségben meghalt. Ekkor nagynénje, Domita Lepida vette magához és nevelte, együtt saját leányával, Messalinával. Messalina a 41-ben trónra lépő Claudiushoz ment feleségül, aki trónra lépve visszahívta Agrippinát Rómába, Nero pedig visszakerült anyjához. Agrippina újra férjhez ment, választottja Passienus Crispus, Róma egyik legvagyonosabb embere, a 27. év consulja volt. Erre a vagyonra és Nero örökségére támaszkodva igyekezett befolyást szerezni Claudius udvarában, és az udvari élet legelejétől fia, Lucius trónra ültetése volt a célja.
Ebből az időből már Nero oktatói is ismertek. Testedzője és lovaglástanítója Anicetus, egy görög származású libertinus volt. Narcissus egyik szintén görög származású hivatalnoka, Beryllus tanította az elemi szintű ismeretekre. Tőle Lucius Annaeus Seneca, a jeles filozófus vette át a posztot, aki először is leváltotta a csekély műveltségű elődöket, és Thrasyllos csillagásszal, Alexandrosz és Chairemon filozófusokkal helyettesítette őket.
Egy erős anya
Agrippina második férje is meghalt valamikor 44-47 között, egyes források szerint közvetlenül végrendelete megírása után lett mérgezés áldozata. A tények, miszerint Claudius és Agrippina megözvegyülése egymást követték, Pallas és Narcissus szerepe Agrippina környékén és Messalina igen rövid úton elintézett meggyilkolásában, esetleg feljogosíthat olyan feltevésekre is, hogy Messalina valójában összeesküvés áldozata lett, amit Agrippina tervelt ki és hajtott végre a két szabados közreműködésével.
Agrippina nagybátyja, Claudius végül Pallas hathatós közbenjárása után 49-ben őt választotta negyedik feleségéül. A korabeli római pletykák szerint Pallast gyengéd szálak fűzték Agrippinához. Agrippina ezután is mindent megtett a fia hatalmának biztosításáért: a császár lányát, Octaviát eljegyezte a kis Luciusszal, illetve adoptáltatta a fiát a befolyásolható Claudiusszal (50. február 25.). Agrippina és Claudius házasságkötésében, valamint Lucius Iunius Silanus és Octavia eljegyzésének felbontásában nagy szerepet játszott Lucius Vitellius, a későbbi Vitellius császár apja. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy míg Agrippina és Claudius rokonházasságát a vérfertőzésre vonatkozó régi római törvény hatálytalanításával érték el, nem sokkal később Silanus és Octavia eljegyzését a vérfertőzésre való hivatkozással bontották fel.
Agrippina igyekezett Claudius vér szerinti fiát, Britannicust háttérbe szorítani és elszigetelni, többek között azzal, hogy az immár Nero néven szereplő fia idő előtt felölthette a nagykorúságot jelző tógát, sőt megkapta a princeps iuventutis, azaz a kinevezett trónörökös címet is. Agrippina leváltatta a Messalina által kinevezett – és ezért Britannicus pártján álló – két praetorianus paefectust. Köztük volt Rufrius Crispinus, a később elhíresült Poppea Sabina férje is. Ekkor került az udvarhoz Burrus, aki később Nero testnevelőjévé, harci oktatójává lépett elő, majd befolyásos személy lett Nero uralkodása alatt.
Nero 52-ben, a feria Latinae ünnepen praefectus Urbi lett, bár Claudius ez ellen tiltakozott. Tiltakozása úgy sem ért célt, hogy egyébként ez az év Claudius sikeréve volt, Britannia legyőzése, a gabonahiány leküzdése Ostia kikötőjének gyors kiépítésével, valamint az új vízvezeték is elkészült.
Végső lépésként Agrippina pedig nem habozott megmérgezni idős férjét, amikor elérkezettnek látta az időt a trón megszerzésére fia számára. Claudius gyomorpanaszokkal küzdött, amiből felépült. Korai, kissé megsiettetett halála idején Nero már megnősült (feleségül vette a hozzá kényszerített Octaviát), Britannicus még csak 13 éves volt, az általános közvélekedés szerint alkalmatlan az uralkodásra, ha másért nem, fiatal kora miatt. Ezért lett az új császár Nero. Claudius temetésén az új uralkodó mondott beszédet.
Hármas kormányzás Az alig 17 éves Nero első beszédében kijelentette, hogy csak a külügyekkel kíván foglalkozni, a belügyek irányítását meghagyja a senatus számára. Ebből természetesen nem sok valósult meg, de úgy tűnt, hogy a testületre nem várnak újabb, Tiberius vagy Caligula korát idéző vérveszteségek. Ennek hármas biztosítéka is volt: a fiatal uralkodót ekkor még Agrippina, Seneca és a praefectus praetorio, Sextus Afranius Burrus tartotta kezében. Nem is csoda, hogy a császár uralkodásának első évei nyugalomban teltek. Egyetlen rangos áldozata volt ennek az időszaknak: Nero 55-ben végzett a potenciális veszélyt jelentő mostohatestvérével, Britannicusszal. A gyilkosság azt a jelenetet követte, mikor Agrippina megfenyegette fiát: mivel ő adott neki hatalmat, éppúgy vissza is veheti, és uralkodóvá teheti a jog szerinti örököst, a nemsokára amúgy is nagykorúsítandó Britannicust. Az aerarium fokozottabb ellenőrzése ellen tiltakozó senatorokat (például Faustus Sulla, Lucius Iunius Silanus Torquatus) sem végeztették ki, mindössze vagyonukat kobozták el, és száműzték őket.
A 4. századi Aurelius Victor leírása tanúskodik a békés időszakról: „uralkodásának első öt esztendejében olyan hatalmas volt, és olyan sokoldalúan fejlesztette Rómát, hogy Traianus teljes joggal állítja több ízben, hogy Nero első ötéves uralkodása mellett eltörpül mindaz, amit a többi császár alkotott.”Németh György (Szerk.) Ércnél maradóbb. A görög és római történelem forrásai. Budapest. Corvina Kiadó, 1998, 243. oldal. A valóságban a nerói jó 5 év Suetonius írói módszerének félreértésén alapul. Bővebben lásd ott.
A keleti határ
Alig halt meg Claudius, az addig békés keleti határvidéken hadmozdulatok kezdődtek, melynek római részről a kiváló hadvezér, Cnaeus Domitius Corbulo volt a főszereplője. Miután a pártus I. Vologeszész király az ütközőállam, Armenia Maior élére fivérét, Tiridatészt nevezte ki, megszegte a még Augustus és IV. Phraatész közt létrejött szerződést, ami az állam uralkodója megkoronázásának jogát a rómaiak számára garantálta. 55-ben azonban Vologeszész harc nélkül visszakozott, mert fiával kezdett belháborúba.
58-ban Tiridatész kihasználva, hogy a római haderő nem állt készen, újból támadást indított az immár VI. Tigranész, Nagy Heródes zsidó király dédunokája uralta Arménia ellen, és kisebb győzelmet aratott az öt legiót felvonultató rómaiak felett az Eufrátesznél. A siker azonban nem bizonyult tartósnak: a kaukázusi törzsekkel szövetségben és a hürkánok lázadásától megtámogatva Corbulónak még abban az évben sikerült bevenni az egyik arméniai fővárost, Artaxát és 59-ben a másikat, a Tigrisen túl eső Tigranokertát. Győzelmei elismeréseképpen az addig Cappadocia élén álló Corbulót Syria helytartójává léptették elő.
62-ben tört ki az újabb konfliktus: Vologeszész ismét megkoronázta Tiridatészt, és megkezdte Tigranokerta ostromát. Mivel az északi hadak római parancsnoka még nem érkezett meg, Corbulo megegyezett a Pártusokkal: a rómaiak kivonultak Arméniából, cserébe Vologeszész és Tiridatész is felhagyott az ostrommal. Az év nyarán érkezett meg az északi hadseregcsoport vezetője, az előző év consulja, Lucius Caesennius Paetus, aki betört Arméniába, míg Corbulo délen, az Eufráteszen kelt át. Paetus azonban csapdába került Arszamoszata környékén, és mire Corbulo odaért, két légiója már megadta magát. Tiridatész gyakorlatilag uralta Arméniát, ám a téli tárgyalások során a még mindig erős pozícióban levő rómaiak nem akartak békét kötni. 63-ban Corbulo ismét Arméniába vonult, immár négy legióval. A pártusok tisztában voltak a támadóerő nagyságával, ám a rómaiak sem akartak tovább harcolni a nehéz terepen.
Tiberius Iulius Alexander vezetésével még a döntő összecsapás előtt megszületett a békeszerződés. Ismét Róma joga lett az arméniai király kinevezése, ám Tiridatész megőrizte trónját – mindössze el kellett látogatnia a rivális birodalom fővárosába, ahol Nero 66-ban megkoronázta. Az Arménia, így közvetve a selyemút ellenőrzéséért folyó háborút igazából egyik fél sem nyerte meg, azonban Rómában fantasztikus győzelemként tüntették fel. Még Ianus templomának kapuit is bezárták, jelezve a teljes béke beállását.
Boudica felkelése 60-ban meghalt Prasutagus, a britanniai icenusok törzsének királya, Róma cliense. A király vagyonát Neróra és két lányára hagyta, ám a császári megbízottak utóbbiak jogait nem ismerték el, ehelyett özvegyét megkorbácsolták, leányait pedig megerőszakolták. A méltánytalanságot az eleve súlyos adóterhek és a helyi procurator, Catus Decianus visszaélései tetézték, így Prasutagus özvegye, Boudica vezetésével lázadás kezdődött az icenusok és a trinovantisok körében, nagyjából a mai Kelet-Anglia területén. A britek először a közeli Camulodunumra támadtak, amit a Quintus Petillius Cerialis vezette Legio IX Hispana megpróbált felmenteni, de megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezután módszeresen elpusztították a várost.
Az addig Mona (Anglesey) walesi szigetén hadakozó Gaius Suetonius Paulinus helytartó a hírre Londiniumba sietett, de erőit elégtelennek ítélve végül kivonult a városból. A britek így a tartomány két legnagyobb római városát, Londiniumot és Verulamiumot is elpusztíthatták. A lakossággal a feljegyzések szerint brutális kegyetlenséggel végeztek, és nem kíméltek senkit. Mészárlásaiknak 70- római esett áldozatul. Végül Paulinus tízezres sereget gyűjtött, és ismeretlen helyen végül leverte a többszörös túlerőben levő, de szervezetlen sorokban támadó lázadókat. A tartomány pacifikálása még évekig tartott.
Nero önállósodása Nero nehezen tűrte, hogy irányítsák. Hatalomvágya – valószínűleg Burrus és Seneca támogatásával – először hatalmaskodó anyja ellen irányult, azonban Agrippina három merényletkísérletet is túlélt, többek között azt is, amikor egy elsüllyesztendő hajóra tették. Bár akadnak források, amelyek Nero és Agrippina közti szexuális kapcsolatot feltételeznek, mivel az elszánt és ambiciózus asszony így is akarta biztosítani magát fiánál, ezek a feltevések csak jóval később születtek, így az anya és fia közötti esetleges vérfertőző viszony elmélete nagyon gyenge lábakon áll. balra|bélyegkép|Poppaea Sabina, Nero császár második felesége