IV. Ince pápa

IV. Ince (latinul: Innocentius IV; eredeti nevén Sinibaldo Fieschi; Lavagna vagy Genova környéke, 1195 körül – Nápoly, 1254. december 7.) 1243. június 25-én megválasztott és június 28-án beiktatott Róma püspöke, a katolikus egyház 180. pápája volt. A liguriai Fieschi családból származott, amely a 12–13. században Genova és Kelet-Liguria egyik jelentős arisztokrata nemzetsége volt.

Pontifikátusát meghatározta a II. Frigyes német-római császárral és a Hohenstaufokkal folytatott konfliktus, az első lyoni zsinat összehívása, a Mongol Birodalommal való első jelentős pápai diplomáciai kapcsolatfelvétel, valamint a 13. századi kánonjog és egyházi igazságszolgáltatás fejlődése. IV. Ince a középkor egyik jelentős jogászpápája volt: fő műve, az Apparatus in quinque libros decretalium, IX. Gergely pápa dekretálisaihoz írt nagy hatású kommentár.

Emlékezetében különösen nagy szerepet kapott az 1252-ben kiadott Ad extirpanda kezdetű bulla, amely meghatározott feltételek mellett engedélyezte a kényszervallatás alkalmazását az eretnekségi eljárásokban, a világi hatóságok közreműködésével.Bulla Ad extirpanda (PDF, latinul). Documenta Catholica Omnia, 1252. május 15. (Hozzáférés: 2026. május 9.) A bulla nem az inkvizíció kezdete volt, de fontos fordulópontot jelentett a pápai jóváhagyással történő kényszervallatás, valamint a pápai megbízású eretnekségi vizsgálatok és a korabeli világi büntetőeljárás kapcsolatában.

Élete a pápaság előtt

Származása és tanulmányai

Sinibaldo Fieschi a Lavagna grófjaihoz tartozó Fieschi család tagjaként született. Születési éve és helye nem állapítható meg teljes bizonyossággal: a szakirodalomban leggyakrabban az 1195 körüli időpont szerepel, tágabb értelemben azonban az 1190 és 1200 közötti időszakot, továbbá Lavagnát vagy Genova környékét adják meg. Apja Ugo Fieschi, Lavagna grófja volt; a család Liguria keleti részén és az Appenninek felé vezető útvonalakon jelentős befolyással rendelkezett. A nemzetség később is fontos szerepet játszott a pápai udvarban: IV. Ince unokaöccse, Ottobono Fieschi V. Adorján néven maga is pápa lett.

Tanulmányait Parmában kezdhette, ahol nagybátyja, Opizzo vagy Obizzo püspök támogatta, majd Bolognában tanult jogot. 1223-ban már magister címmel és pápai szubdiakónusként szerepel a forrásokban, ami jogi képzettségére és kúriai kapcsolataira utal. Egyes régebbi összefoglalók szerint Bolognában kánonjogot is tanított, de erre nincs közvetlen bizonyíték. Rövid oktatói működése nem zárható ki, biztosan azonban csak bolognai jogi tanulmányai, magister címe és későbbi jogtudósi tekintélye állapítható meg.

Kúriai pályája és bíborosi működése

Sinibaldo 1226-ban már a pápai kúriában működött auditorként, vagyis pápai bíróként. IX. Gergely 1227-ben a római egyház vicekancellárjává nevezte ki, majd ugyanebben az évben a San Lorenzo in Lucina bíboros-papjává emelte. Bíborosként részt vett a pápai oklevelek ellenjegyzésében, szerkesztésében és regisztrálásában, ami későbbi jogi és egyházkormányzati munkásságának fontos háttere volt.

1234 októberében IX. Gergely az Anconai őrgrófság rektorává nevezte ki; ebben a tisztségében Közép-Itália politikailag érzékeny térségében működött. Több régebbi életrajz Albenga püspökeként is említi, főként 1235 körül, a modern összefoglalók azonban ezt az adatot nem kezelik egyformán, és inkább biztosan dokumentált kúriai pályáját, bíborosi működését és anconai rektorságát hangsúlyozzák.

Megválasztása

IV. Celesztin pápa 1241-ben alig kéthetes pontifikátus után meghalt. Halálát csaknem tizenkilenc hónapos pápai széküresedés követte. A helyzetet a bíborosi kollégium megosztottsága és II. Frigyes katonai-politikai nyomása súlyosbította. A császár egyházi átok alatt állt, és jelentős befolyást gyakorolt a Pápai Állam területeire, illetve Róma környékére. Korábban több főpapot és két bíborost is fogságba ejtett, akik a IX. Gergely által összehívott zsinatra tartottak; a tengeri összecsapás 1241. május 3-án, Giglio szigeténél történt.

A bíborosok végül Anagniban választották meg Sinibaldo Fieschit pápává 1243. június 25-én. Beiktatására június 28-án került sor. A közel tizenkilenc hónapos sede vacante után a választás és a beiktatás közötti háromnapos időszak különösen rövidnek számított. Névválasztását a szakirodalom gyakran III. Ince pápa örökségéhez, különösen a pápai joghatóság 13. századi felfogásához kapcsolja, bár a névválasztás személyes indítéka közvetlenül nem bizonyítható.

II. Frigyes kezdetben kedvezően fogadta a választást. Sinibaldo korábban nem tartozott a császár legengesztelhetetlenebb ellenfelei közé, ezért Frigyes békére alkalmas pápát remélhetett tőle. Pápaként azonban IV. Ince a Szentszék jogait és politikai igényeit következetesen érvényesíteni kívánta, így a konfliktus hamarosan újra kiéleződött.

Konfliktusa II. Frigyessel

Békekísérletek és távozása Itáliából

Megválasztása után IV. Ince tárgyalásokat kezdett II. Frigyessel. A szentszéki követek – köztük Rouen érseke és Modenai Vilmos – a császárhoz mentek, hogy a fogva tartott főpapok szabadon bocsátását, a Pápai Állam sérelmeinek orvoslását és a béke feltételeit megtárgyalják. A tárgyalások egyik fontos helyszíne Melfi volt; az Amalfi név egyes régebbi összefoglalókban tévesen szerepel.

1244. március 31-én a pápa és a császár megállapodást kötött. Frigyes vállalta, hogy helyreállítja a pápai állam jogait, szabadon engedi a fogva tartott főpapokat, és amnesztiát ad a pápa szövetségeseinek. A megállapodás azonban nem vezetett tartós békéhez. A szentszéki álláspont szerint Frigyes nem teljesítette vállalásainak lényegi részét, és továbbra is nyomást gyakorolt Rómára, illetve a pápa politikai híveire.

IV. Ince 1244-ben úgy ítélte meg, hogy Rómában személyes biztonsága és politikai mozgástere beszűkült. A pápai udvar először Sutri felé vonult, majd a pápa genovai hajókon elhagyta Itáliát. Genovában betegség is hátráltatta, később Lyonba ment, ahol a császári katonai nyomástól távolabb, de formálisan még a birodalom határain belül rendezte be udvarát.

Az első lyoni zsinat

Lyonban IV. Ince egyetemes zsinatot hívott össze. A nyitó ülés 1245. június 26-án zajlott, a három ünnepélyes ülést pedig június 28-án, július 5-én és július 17-én tartották. A zsinat dogmatikus határozatot nem hozott; döntései főként egyházkormányzati, eljárásjogi, keresztes és politikai kérdésekre, mindenekelőtt II. Frigyes ügyére vonatkoztak.

A zsinaton a korábbi egyetemes zsinatokhoz képest viszonylag kevés főpap vett részt. A modern összefoglalók mintegy 140–150 püspököt vagy főpapot említenek, míg egyes középkori krónikák körülbelül 250 résztvevőről tudnak. Jelen volt több latin pátriárka, jelentős számú francia, itáliai és hispániai főpap, továbbá a Latin Császárság képviselete.

A megnyitó beszédben IV. Ince az egyház „öt sebéről” beszélt. Ezeket a zsinat napirendjéhez kapcsolódóan a következőképpen foglalta össze: a papság és a főpapok erkölcsi, fegyelmi és lelkipásztori hiányosságai; a muszlim hatalmak előrenyomulása; a görög és latin egyház közötti szakadás; a tatár vagy mongol fenyegetés Kelet-Európában, különösen Magyarország 1241–1242-es pusztítása; II. Frigyesnek az egyházzal szembeni politikája.

II. Frigyes személyesen nem jelent meg; jogi képviselője, Taddeo da Sessa képviselte. A császárral szemben esküszegést, békeszegést, szentségtörést és eretnekség gyanúját hozták fel. A zsinat utolsó ünnepélyes ülésén, július 17-én IV. Ince az Ad apostolicae dignitatis apicem kezdetű bullával megújította Frigyes kiközösítését, és kijelentette, hogy elvesztette méltóságait.Bulla Ad apostolicae dignitatis apicem (latinul). The Holy See, 1245. július 17. (Hozzáférés: 2026. május 9.) A határozat a középkori pápai hatalomelmélet egyik legjelentősebb és legtöbbet vitatott gyakorlati alkalmazása volt.

A zsinat nemcsak Frigyes ügyével foglalkozott. Eljárásjogi és adminisztratív rendelkezéseket is hozott, továbbá intézkedett a Szentföld támogatásáról és a keresztes erőfeszítésekről. Ince a kánonokat később átdolgozta és kiegészítette, majd a jogi iskolákhoz is eljuttatta. Ezek a rendelkezések és a hozzájuk kapcsolódó későbbi dekretálisok, az úgynevezett Novellae, fontos szerepet játszottak a 13. századi egyházi eljárásjog és kúriai adminisztráció fejlődésében.

A zsinathoz kapcsolódóan IV. Ince a bíborosok külső jelvényhasználatában is maradandó változást vezetett be: a szakirodalom a bíborosok vörös kalapjának megjelenését e korszakhoz, illetve a lyoni zsinat környezetéhez kapcsolja.

Ellenkirályok és a Hohenstaufok elleni politika

A lyoni döntés után IV. Ince felszólította a német fejedelmeket, hogy válasszanak új királyt. A Szentszék támogatásával 1246-ban Raspe Henrik türingiai tartománygrófot választották ellenkirállyá II. Frigyessel szemben. Henrik csak korlátozott támogatottsággal rendelkezett, és 1247. február 17-én meghalt.

Ezt követően Ince köre Hollandiai Vilmost, Holland grófját támogatta ellenkirályként. Vilmos sem tudott általános elismertséget szerezni a birodalomban, ami megmutatta a pápai politika gyakorlati korlátait a német fejedelmi viszonyok között.

II. Frigyes 1250. december 13-án meghalt. Halála nem zárta le azonnal a konfliktust, mert IV. Ince továbbra is veszélyesnek tartotta a Hohenstaufok itáliai és szicíliai hatalmát. A pápa politikája ettől kezdve Frigyes örökösei, különösen IV. Konrád és Manfréd ellen irányult.

A szicíliai kérdés

A Szicíliai Királyság a pápaság felfogása szerint pápai hűbérnek számított. IV. Ince ezért Frigyes letétele és halála után igényt formált arra, hogy a királyság öröklésébe és adományozásába beleszóljon. A helyzetet bonyolította, hogy IV. Konrád Szicíliában is igényt tartott a hatalomra, halála után pedig fia, a kiskorú Konradin maradt örökösként.

Konradin helyett II. Frigyes házasságon kívül született fia, Manfréd régensként igyekezett megtartani a királyságot. IV. Ince előbb Konradin öröklési igényének figyelembevételével próbálta érvényesíteni a Szentszék hűbérúri jogait, ugyanakkor több más jelöltnek is felajánlotta a szicíliai koronát, köztük angol és francia hercegeknek. A Hohenstaufok katonai jelenléte miatt egyik megoldás sem bizonyult azonnal megvalósíthatónak.

1254. október 27-én IV. Ince bevonult Nápolyba. Manfréd hamarosan szembefordult a Szentszékkel, és december 2-án Foggia közelében vereséget mért a pápai csapatokra. IV. Ince néhány nappal később, december 7-én meghalt Nápolyban, így a szicíliai kérdés megoldatlanul maradt utódaira.

Egyházkormányzata és jogi munkássága

Kánonjogászi munkássága és pápai hatalomelmélete

IV. Ince a 13. század egyik legjelentősebb kánonjogász-pápája volt. Legfontosabb jogi műve az Apparatus in quinque libros decretalium, más címen Commentaria super libros quinque decretalium, IX. Gergely dekretálisainak nagy hatású kommentárja. A mű a középkori kánonjog fontos kommentárjává vált, kéziratosan és nyomtatásban is széles körben terjedt.

A szakirodalom IV. Ince hatalomelméletét a plenitudo potestatis, vagyis a pápai joghatóság teljessége 13. századi kánonjogi kidolgozásának egyik fontos állomásaként értékeli. E felfogás III. Ince és IX. Gergely kánonjogi és egyházpolitikai örökségét fejlesztette tovább. IV. Ince intenzíven használta a vicarius Christi, vagyis „Krisztus helytartója” titulust, és azt vallotta, hogy a pápa a lelki rendben egyetemes bírói felelősséggel rendelkezik.