bélyegkép|260px|upright=1.35 |Sziddhártha herceg elhagyja a palotát lóháton a nagy eltávozáskor. Istenségek segítik a ló patáit, 2. század körül, India
A nagy eltávozás avagy a Buddha eltávozása otthonából a történelmi Buddha (i. e. kb. 563–kb. 483) eltávozására vonatkozik, amikor önszántából elhagyta kapilavasztui palotáját, hogy aszkétaként (szanszkrit śrāmaṇa, páli sāmaṇa) folytassa életét. A nagy áldozatokkal járó eltávozás eseményei szerepelnek a különböző buddhista hagyományok poszt-kanonikus szövegeiben, azonban ezek sokkal inkább mitológiai természetűek, mint a korábbi szövegek. Maradtak fenn szövegek páli, szanszkrit és kínai nyelven.
Életrajzi mozzanatok A szövegek szerint Sziddhártha herceg, a leendő Buddha születésekor brahmin papok megjósolták: hatalmas tanító lesz belőle, vagy hatalmas uralkodó. Sziddhártha apja, a sákja klán rádzsája, Suddhódana, annak érdekében, hogy megóvja fiát a vallásos élettől, nem engedte, hogy halált vagy szenvedést lásson – ezért hatalmas anyagi jólléttel és pompával igyekezett elterelni fia figyelmét. Gyermekkorában a hercegnek volt egy meditációs élménye: megtapasztalta, hogy a létezésben mindent átjár a szenvedés (dukkha). Fiatalkora rendkívüli kényelemben telt, őt azonban spirituális kérdések foglalkoztatták. 29 éves korában életre szóló változást élt meg, ez később négy gondolatébresztő látvány néven ismeretes a buddhizmusban. Ekkor látott először öreg embert, beteg embert, egy holttestet és aszkétát. Sziddhártha herceget mindez erősen megrázta, s röviddel ezután elundorodott ama kellemetlen látványtól, melyet női szolgálói fedetlen testrészei keltettek benne. Olyan erősen élt benne ez az élmény, hogy még azon az éjjelen döntött: apja akarata ellenére elhagyja a palotát.
Hátrahagyva újszülött fiát, Ráhulát, és feleségét, Jasódharát, a vándorszerzetesi életet választotta. Kocsisával (Csanna) és lovával (Kaṇṭhaka) együtt az Anoma-folyóhoz sietett, és rituális módon rövidre vágta a haját. Szolgáját és lovát hátrahagyva lecserélte ruházatát szerzetesi ruhára, és az erdőben vándorolt. Később találkozott Bimbiszára királlyal, aki igyekezett megosztani vele királyi hatalmát, azonban a herceg visszautasította.
A fényűző életet hátrahagyó Sziddhártha herceg története bemutatja a világi kötelezettségek és a vallási élet konfliktusát, valamint rámutat, hogy még a legörömtelibb életek is tele vannak szenvedéssel. Sziddhártha hercegre erős vallási késztetéssel (szanszkrit és páli: saṃvega) együtt hatott az élet múló természete, de hitt benne, hogy léteznie kell egy magasabb rendű alternatívának, amely megtalálható még abban az életben, ha valaki őszintén keresi. A spirituális késztetésen túl erősen motiválta még az emberi szenvedéssel való mély együttérzés (szanszkrit és páli: karuṇā) is. A hagyományos elbeszélések keveset írnak a Buddha fiatalkori életéről, és történelmileg semmit nem tudunk bizonyosan ezekről a részletekről.
A történészek azt is vitatják, hogy Sziddhártha tényleg gazdag és arisztokratikus családba született-e, és hogy az apja valóban rádzsa lehetett-e. Egyetértenek abban, hogy szülővárosa valószínűleg inkább köztársaság volt, mintsem királyság, és feltehetően csak a hagyományos szövegek tupírozták fel a fényűző életet. Sziddhártha életének történelmi alapjára hatással lehetett az, hogy egy ideális királyi képpel (csakravarti) azonosították, amelyet az élete után egy évszázaddal létrejött Maurja Birodalom növekedése inspirálhatott. A négy látvánnyal – öregség, betegség, halál, és aszkéta – való szembesülés valódiságát a történészek általánosan nem fogadják el, inkább csak az egyre növekvő és megrázó egzisztenciális megvalósítás szimbólumának tekintik, amely Sziddhártha kiskorában kezdődött. Elképzelhető, hogy később szándékosan adott gyermeket szüleinek, hogy könnyebben elengedjék otthonról.
Hatása A születés utáni jövendölés a herceg személyének kétféle természetére utal: a megvilágosodás eléréséért küzdelmet folytató ember, illetve az isteni leszármazott, csakravartin – mindkettő fontos a buddhista tanokban. A nagy eltávozást előszeretettel ábrázolják a buddhista művészetben is. Hatással volt sok buddhista közösség szerzetesi felavatási szertartásaira, és olykor a szertartások voltak hatással magára az eredeti történetre. Ennek a történetnek egy módosult formája megtalálható a Barlám és Jozafát keresztény szentek legendájában is, amely a 11. századi kereszténység egyik legnépszerűbb és legelterjedtebb legendája volt. Annak ellenére, hogy a történet egy győztes keresztény királyról és aszkétáról szól, át van itatva buddhista témákkal és eredeti buddhista alaptanításokkal. Modern írókra is hatással volt ez a történet, például Edwin Arnold (1832–1904) és Jorge Luis Borges (1899–1986).
Történeti források bélyegkép|balra|200px|Az Amaravati sztúpa stílusában készült anikonikus dombormű lovas nélküli lóval a 2. századból. Néhány korai buddhista szövegben, mint például az Arijaparijaszéna-szutta és a Mahászaccsaka-szutta, illetve az egyházi fegyelmi szabályzat (szanszkrit és páli: Vinaja) bizonyos fejezetei, találhatók információk a Buddha életének korai szakaszából, azonban ezek nem teljes és összefüggő életrajzok. Ettől függetlenül ezek a részletek is gyakran tartalmazzák a nagy eltávozás eseményét, főleg a Mahísászaka és a Dharmaguptaka iskolákhoz tartozó korai szövegek kínai fordításai.
Ezt követően több buddhista hagyományban is keletkeztek életrajzi elbeszélések, ám ezek javarészt mitológiai természetűek. Ide tartozik az i. e. 4. századi múlaszarvásztiváda vinaja teljesebb életrajza és néhány ezzel kapcsolatos szöveg. A Buddha életével foglalkozó szanszkrit nyelvű szövegek közé tartozik az Asvagósa által írt Buddhacsarita (kb. 80 – kb. 150), a Lokottaraváda féle Mahávasztu (1. század), a szarvásztiváda féle Lalitavistara szútra (1. század), és a Saṅghabedavastu. Léteznek még Buddha életrajzok kínai fordításban, amelyek közül a legkorábbiak az i. e. 4. és az i. e. 2. század közötti időszakból származnak. Ezek közül soknak szerepel a címében a nagy eltávozás kifejezés. Ezek közül az egyik legközismertebb a Fo-pen-hszing-csi Csing (szanszkrit: Abhiniṣkramaṇa sūtra), amelynek leggyakoribb fordítása 'Az eltávozás szútrája'.
Szingaléz szövegmagyarázók készítettek egy páli nyelvű egzegézist a 2-3. század körül íródott Dzsátaka mesékhez Jātakanidāna címen, amely a Buddha életét meséli el a Dzsetavana kolostor misztikus adományozásáig. A későbbi keltezésű fontos, páli nyelvű életrajzok közé tartozik még a 12. századi Jinālaṅkāra (írta: Buddharakkhita), a 13. századi Jinacarita (írta: Vanaratana Medhaṅkara), a 18. századi Mālāṅkāra Vatthu, illetve a 14-18. századi Jinamahānidāna. Délkelet-Ázsiában a legnépszerűbb életrajz a késő középkorból származó Paṭhamasambodhi, amely páli és még legalább nyolc vernakuláris nyelven elérhető.
A szöveges forrásokon túl a korai buddhista művészet emlékeiben is találhatók elemek Buddha életéről, amelyek jóval régebbiek, mint a nyelvi emlékek. Ezek a műalkotások abból az időkből származnak, amikor még nem léteztek a Buddha életéről szóló összefüggő írásos művek.
Beszámolók
A Gautama Sziddhártha herceg életét bemutató buddhista szövegekben általában szerepel a nagy eltávozás és lemondás és egyéb történetek: az első tanítása, esküvője, élete a palotában, a négy gondolatébresztő látvány, a találkozása a vadászokkal, búcsúja a lovától (Kaṇṭhaka) és kocsisától Cshandaka (páli: Cshanna). A tibeti hagyományban a nagy eltávozás a Buddha 12 nagy cselekedete közül az egyik. A páli nyelvű kommentárokban a nagy eltávozás a buddhaság harminc cselekedete közé tartozik.
Születése és fiatalkora A hagyományos buddhista szövegek szerint Sziddhártha herceg 32 nagyszerű testi jellemzővel született. A testi jellemzői, illetve a szülei álmai miatt nyolc brahmin pap és egy Aszita nevű szent ember megjósolták, hogy a hercegből vagy egy hatalmas tanító, vagy egy nagy hódító (szanszkrit: csakravartin, páli: csakkavatin) válik, bár az egyikőjük, Kaundinja, más források szerint Aszita is, kijelentette, hogy a gyermekből kizárólag tanító válhat. Suddhódana, a sákja uralkodó, hogy megakadályozza a fia vallásos életét, megtiltja, hogy a fiú bármilyen szenvedést lásson maga körül, miközben igyekszik elterelni a figyelmét pompával és kényelemmel.
A korai szövegek és a poszt-kanonikus életrajzok egyaránt gazdagon leírják, hogy milyen luxusban élt a herceg. Suddhódana a télre, a nyárra és az esős évszakra három palotát adott neki Kapilavasztuban (páli: Kapilvatthu), valamint női szolgálókat. Gyermekkorában a herceg a királyi szántási ceremónia idején egy rózsaalmafa alatt ülve megtapasztalta az elmélyedés egy boldog állapotát (lásd: dhjána a buddhizmusban). Néhány későbbi szövegben még gazdagabb a leírás. Leírják például, hogy a herceg fiatal korában, hogyan nézte az állatokat az udvaron, amint egymást felfalják, miközben ő felismeri ahogyan minden létformát áthat a szenvedés (szanszkrit: duḥkha, páli: dukkha). Ilyen módon jutott el az összeszedettség meditatív állapotába. Ez alatt az élmény alatt egy fa árnyéka varázslatos módon egyhelyben maradt, hogy a királyt odavezesse hódolatot tenni a saját fia előtt. Később ezt az élményt hívta elő Gautama, amikor a szigorú aszkéta gyakorlatok felhagyása után más módot keresett a megvilágosodás eléréséhez. Ez röviden előrevetíti, hogy mi fog következni: látva a szenvedést és használva a meditációt, hogy megszabaduljon.
A négy látvány
bélyegkép|balra|200px|Sziddhártha herceg városnézésre indul a nagy eltávozást megelőzően. 1 Északi kapu, Száncsi buddhista emlékek, India Sziddhártha herceg 16 éves korában összeházasították Jasódharaval (páli: Jaszódhará), akit úgy jellemeznek, hogy mindenféle szempontból tökéletes volt. Mindeközben a szövegek úgy írják le Sziddhártha herceget, mint egy tökéletes trónörököst, aki jó tanuló, jól bánik a fegyverrel, és jó férj. Ezzel kihangsúlyozzák a dicsőséges tettét, hogy mindezt képes volt hátrahagyni. Úgy jellemzik, hogy intelligens, szorgalmas és együtt érző. Azonban a herceg továbbra is spirituális gondolatokat táplált, és 29 éves korában a palota falain túlra is ellátogatott. Ekkor – néhány forrás szerint többször is – életében először látott négy látvány: egy öreg embert, egy beteg embert, egy holttestet és egy aszkétát.
A hagyományos szövegek többsége szerint ezeket a látványokat dévák okozták, ugyanis a király az összes ilyen látványtól távol tartotta a herceget. Egyes források szerint csupán a véletlen műve volt. Mindenesetre Sziddhártha herceg megtanulta, hogy ugyanígy mindenkinek, beleértve saját magát is, szembe kell, hogy néznie az öregséggel, a betegséggel és a halállal. Ez teljesen megrázta őt, és többé nem érzett boldogságot a palotában. A negyedik látvány az aszkéta volt, aki nyugodtnak tűnt, visszafogottnak és együtt érzőnek. Az aszkéta együttérzést és erőszakmentességet hirdetett, és reményt adott a hercegnek, hogy létezik a szenvedésből kivezető út, vagy legalábbis a bölcsesség felé. Így felfedezte még egyszer, amit később még mélyebben megértett a megvilágosodása során: duḥkha és a duḥkha vége.
Később a herceg hallotta, hogy megszületett a fia. A páli változat szerint, a következőket mondta mikor meghallotta, hogy megszületett a fia: "rāhulajāto bandhanaṃ jātaṃ", melynek jelentése: "egy rāhu született, egy béklyó keletkezett", tehát a megvilágosodás keresésének egyik akadálya. Ennek megfelelően a király a Ráhula nevet adta az unokájának, mert nem akarta, hogy ő is a spirituális utat válassza. Egyes változatok szerint a herceg adta a fiának ezt a nevet, mivel akadályt jelentett neki a spirituális úton.
Elégedetlenség bélyegkép|jobbra|200px|Sziddhártha herceg a nagy eltávozás éjjelén – Gandhára, 2-3. század