Az isztriai–dalmát exodus (, ) a második világháború utáni olasz (isztriai olaszok és dalmát olaszok), valamint szlovén, horvát és isztroromán népesség Jugoszláviából való távozása volt. Azok az emigránsok, akik a mai jugoszláv területeken, a Júliai Krajina (benne a Karsztvidékkel és az Isztriával), a Kvarner és Dalmácia területén éltek, nagyrészt Olaszországba mentek, de néhányan csatlakoztak az amerikai, ausztrál és dél-afrikai olasz diaszpórához is. Ezek a régiók korábban etnikailag vegyesek voltak, hosszú múltra visszatekintő történelmi horvát, olasz és szlovén közösségekkel. Az első világháború után az Olasz Királyság annektálta az Isztriát, a Kvarnert, a Júliai Krajinát és Dalmácia egyes részeit, köztük Zára városát. A második világháború végén a szövetségesek Olaszországgal kötött békeszerződése értelmében az egykori olasz területek Isztria, Kvarner, a Júliai Krajina és Dalmácia, a Trieszti régió kivételével Jugoszláviához kerültek. A Jugoszláviához csatolt egykori területek a mai Horvátország és Szlovénia részei.
A különböző források és becslések szerint a távozók száma 230 000 és 350 000 közötti olasz (a többiek olyan szlovének, horvátok és isztrorománok, akik úgy döntöttek, hogy felveszik az olasz állampolgárságot) volt, akik a térséget a háború után hagyták el. Az elvándorlás 1943-ban kezdődött és csak 1960-ban ért véget. A 2001-es horvátországi és a 2002-es szlovéniai népszámlálás adatai szerint a volt Jugoszlávia területén maradt olaszok száma 21 894 fő (Szlovéniában 2258, Horvátországban 19 636) volt.
A jugoszláv partizánok és a jugoszláv Népvédelmi Osztály (OZNA) a második világháború alatt és az elvándorlás első éveiben, az úgynevezett foiba-mészárlások során több száz, akár tízezer olasz nemzetiségűt (isztriai és dalmáciai olaszokat) ölt meg vagy végzett ki. A háború után 1947-től az isztriai és dalmáciai olaszokat a jugoszláv hatóságok kevésbé erőszakos megfélemlítéseknek vetették alá, mint például az államosítás, a kisajátítás és a diszkriminatív adóztatás, ami a kivándorláson kívül nem sok lehetőséget biztosított számukra.
Történeti áttekintés Az Isztria latin nyelvű lakossága a Római Birodalom bukása óta létezik, amikor az Isztria teljesen latinizálódott. A tengerparti városokban főleg olasz lakosság élt, akik kereskedelem révén kapcsolódtak más területekkel, de a belső részek lakossága többnyire szláv, különösen horvát volt. Az isztriai olaszok évszázadokon át a teljes lakosság több mint 50%-át tették ki, míg 1900-ban a lakosság körülbelül egyharmadát alkották. Az 1910-es osztrák népszámlálás szerint Isztria 404 309 lakosa közül 168 116 (41,6%) beszélt horvátul, 147 416 (36,5%) olaszul, 55 365 (13,7%) szlovénul, 13 279 németül (3,8%), 882 (0,2%) beszélt románul, és 2116-an (0,5%) beszéltek más nyelvet, 17 135-en (4,2%) pedig nem voltak állampolgárok, akiktől nem kérdezték meg a kommunikáció nyelvét. (Isztria abban az időben magában foglalta a Karsztvidék és a Liburnia egyes részeit is). Tehát az Isztriai-félszigeten az első világháború előtt a helyi lakosok mintegy harmadát (36,5%) a helyi olaszok tették ki. A dalmáciai olaszok majdnem teljes eltűnését (1803-ban még 92 500, vagyis a teljes dalmát lakosság közel 33%-át tették ki, míg most már csak alig 300-an vannak) olyan tudósok, mint pl. R. J. Rummel a democídiummalAz állam által elkövetett, tehát politikai célokat követő – akár egyéni, akár csoportos – tömeges gyilkosság. és az etnikai tisztogatással hozták összefüggésbe. 250px|bélyegkép|balra|Fiatal olasz menekült nő 1945-ben olasz trikolórral letakart holmikkal megrakott szekerével
1918 és 1943 között érkezett az olaszok új hulláma, akik nem tartoztak az őslakos velencei ajkú isztriaiak közé. Akkoriban a Horvát Tengermellék (Primorska), az Isztria, Fiume, Dalmácia egy része, valamint Cres, Lastovo és Palagruža szigetei (és 1941-től 1943-ig Krk is) Olaszország része volt. Az Olasz Királyság 1936-os népszámlálásaVIII. Censimento della popolazione 21. aprile 1936. Vol II, Fasc. 24: Provincia del Friuli; Fasc. 31: Provincia del Carnero; Fasc. 32: Provincia di Gorizia, Fasc. 22: Provincia dell'Istria, Fasc. 34: Provincia di Trieste; Fasc. 35: Provincia di Zara, Rome 1936. Cited at a mai Szlovénia és Horvátország akkor Olaszországhoz tartozó területén hozzávetőleg 230 000 olyan embert jelölt meg, akik kommunikációs nyelvükként az olaszt tüntették fel, (a mai Horvátország területén kb. 194 000-et, a mai Szlovénia pedig kb. 36 000-et).
A második világháború végétől 1953-ig különböző adatok szerint 250-350 ezren vándoroltak ki ezekről a vidékekről. Ha összesen 350 000 főt számolunk, akkor, mivel a második világháború előtt az olaszok száma 225 000 volt (150 000 az Isztria, a többi pedig Fiume és Dalmácia területén élt), a többiek szlovének és horvátok lehettek. Matjaž Klemenčič szerint egyharmaduk olyan szlovén és horvát volt, akik szemben álltak a jugoszláviai kommunista kormánnyal,Matjaž Klemenčič, The Effects of the Dissolution of Yugoslavia on Minority Rights: the Italian Minority in Post-Yugoslav Slovenia and Croatia. See de ez a szám vitatott. Kétharmaduk olyan helyi olasz nemzetiségű kivándorló volt, akik 1940. június 10-én állandó jelleggel ebben a régióban éltek, és kifejezték óhajukat, hogy olasz állampolgárságot szerezzenek, és Olaszországba emigráljanak. Jugoszláviában optantinak (választóknak), Olaszországban esulinak (száműzöttek) hívták őket. Az olaszok kivándorlása csökkentette a régió összlakosságát és megváltoztatta történelmi etnikai összetételét. 1953-ban 36 000 nyilvántartott olasz élt Jugoszláviában, ami mindössze 16%-a a második világháború előtti 225 000 olasznak.
Története A kezdetektől 200px|bélyegkép|jobbra|Zára 1202-es ostroma (Andrea Vincentino festménye) A 9. század és 1797 között a Velencei Köztársaság kiterjesztette uralmát az Isztria és Dalmácia tengerparti részeire.Alvise Zorzi, La Repubblica del Leone. Storia di Venezia, Milano, Bompiani, 2001, ., pp. 53-55 (olaszul) Közben többször megtámadta és megszállta Zárát. Az ostromok közül különösen emlékezetes volt az 1202-es ostrom, amikor Velence a negyedik keresztes hadjáraton részt vevő keresztes lovagokat felhasználva bevette, majd feldúlta, lerombolta és kirabolta a várost, melynek lakossága vidékre menekült. Megtorlásul III. Ince pápa kiközösítette a velenceieket és a kereszteseket, mert megtámadtak egy katolikus várost. A velenceiek ugyanezt a keresztes hadjáratot használták fel a Raguzai Köztársaság megtámadására is, adófizetésre kényszerítve a köztársaságot, majd folytatták a keresztény ortodox Konstantinápoly kifosztásával, ahol kifosztották és terrorizálták a várost, megöltek 2000 civilt, megerőszakoltak apácákat és elpusztították a keresztény templomokat. Velence megkapta a rabolt kincsek nagy részét.
Isztria tengerparti területei és városai a 9. században kerültek velencei uralom alá. 1145-ben Póla, Koper és Izola városok felkeltek a Velencei Köztársaság ellen, de vereséget szenvedtek, és Velencei irányítás alatt maradtak. 1267. február 15-én formálisan Poreč is a velencei állam része lett.John Mason Neale, Notes Ecclesiological & Picturesque on Dalmatia, Croatia, Istria, Styria, with a visit to Montenegro, pg. 76, J.T. Hayes - London (1861) Nem sokkal ezután más tengerparti városok is követték. A Velencei Köztársaság fokozatosan vette uralma alá Nyugat-Isztria teljes tengerparti területét és a félsziget keleti részén Plominig terjedő területet. Dalmáciát 1409-ben 100 ezer aranyért szerezte meg a Velencei Köztársaság a Magyar Királyságtól, de csak 1420-tól konszolidálták teljesen.
A középkortól kezdve a növekvő népességnek és a délről és keletről előretörő oszmánok nyomásának köszönhetően, a szlávok száma az Adriai-tenger partján és környékén folyamatosan nőtt. Ez oda vezetett, hogy az itáliaiak egyre inkább a városi területekre húzódtak vissza, míg a vidéket – bizonyos elszigetelt kivételektől eltekintve – szlávok népesítették be. Konkrétan a lakosság partmenti városi közösségekre (főleg olaszul beszélők) és vidéki közösségekre (főleg szláv nyelvűek) oszlott, csekély kisebbségben voltak még morlákok és isztrorománok."Italian islands in a Slavic sea". Arrigo Petacco, Konrad Eisenbichler, A tragedy revealed, p. 9.
A Velencei Köztársaság hatása 1797-ig érvényesült az Isztria és Dalmácia újlatin népességre, amikor Napóleon ezeket a területeket is meghódította. Az olasz reneszánsz idején Capodistria és Póla fontos művészeti és kulturális központok voltak.Prominent Istrians A középkortól a 19. századig az isztriai és dalmáciai olasz és szláv közösségek békésen éltek egymás mellett, mert tekintettel arra, hogy általánosságban „isztriai”, „dalmát”, „román” vagy „szláv” néven határozták meg magukat, nem volt nemzeti azonosságtudatuk.
Osztrák uralom alatt 200px|bélyegkép|balra|Az Osztrák Tengermellék 1897-ben. Napóleon bukása (1814) után az Isztria, a Kvarner és Dalmácia az Osztrák Birodalomhoz került. Sok isztriai olasz és dalmát olasz együttérzéssel nézett az Olaszország egyesítéséért küzdő Risorgimento mozgalom felé. A harmadik olasz szabadságharc (1866) után azonban, amikor Veneto és Friuli régiókat az osztrákok átengedték az újonnan megalakult Olasz Királyságnak, Isztria és Dalmácia az Adriai-tenger keleti részén fekvő többi olasz nyelvterülettel együtt az Osztrák–Magyar Monarchia része maradt. Ez az olasz irredentizmus fokozatos felemelkedését váltotta ki sok isztriai, kvarneri és dalmáciai olasz körében, akik követelték a Júliai Krajina, a Kvarner és Dalmácia egyesítését Olaszországgal. Az isztriai, kvarneri és dalmáciai olaszok támogatták az olasz Risorgimentót: ennek következtében az osztrákok ellenségnek tekintették az olaszokat, és az isztriai, kvarneri és dalmáciai szláv közösségeket részesítették előnyben.Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848/1867. V Abteilung: Die Ministerien Rainer und Mensdorff. VI Abteilung: Das Ministerium Belcredi, Wien, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst 1971
A Minisztertanács 1866. november 12-iki ülésén I. Ferenc József császár egy széleskörű tervet vázolt fel, amelynek célja a birodalom olasz lakosságú területeinek elnémetesítése vagy elszlávosítása volt:Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848/1867. V Abteilung: Die Ministerien Rainer und Mensdorff. VI Abteilung: Das Ministerium Belcredi, Wien, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst 1971, vol. 2, p. 297. Citazione completa della fonte e traduzione in Luciano Monzali, Italiani di Dalmazia. Dal Risorgimento alla Grande Guerra, Le Lettere, Firenze 2004, p. 69.)
Az isztriai olaszok évszázadokon át a teljes lakosság több mint 50%-át míg 1900-ban a lakosság körülbelül egyharmadát tették ki. Dalmáciában, különösen a tengerpart városaiban, egykor jelentős helyi olasz lakosság (dalmáciai olaszok) élt, mely 1803-ban Dalmácia teljes lakosságának 33%-át tette ki, de ez 1816-ban 20%-ra csökkent. Az osztrák népszámlálás szerint 1865-ben a dalmáciai olaszok a lakosságnak már csak 12,5%-át tették ki. Az 1910-es osztrák-magyar népszámlálás szerint Isztria lakosságának 57,8%-a szláv ajkú (horvát és szlovén), 38,1%-a pedig olasz anyanyelvű volt. Az osztrák uralom alatti Dalmát Királyság (azaz Dalmácia) esetében az 1910-es adatok szerint a lakosság 96,2%-a szláv és 2,8%-a olasz nyelvű volt. 1909-ben Dalmáciában az olasz nyelv elvesztette hivatalos nyelvi státuszát, és a horvát helyett (korábban mindkét nyelvet elismerték) az olaszt a köz- és adminisztratív szférában már nem lehetett használni.
Az első világháború és következményei