Az olaszországi Lazio régió Róma megyéjében fekvő Tivoliban található Villa d’Este egy olasz reneszánsz kastély parkkal, amely az UNESCO Világörökség része.
Története balra|bélyegkép|Ippolito d'Este bíboros bélyegkép|Pirro Ligorio eredeti terve (Étienne Dupérac metszete, 1573) bélyegkép|A Villa d'Este szökőkútjai bélyegkép|A Villa d'Este parkja (Carl Blechen, 1830) A villát Ippolito d’Este bíboros, I. Alfonz modenai herceg és Lucrezia Borgia fia (Ferrara, 1509 – Róma, 1572) rendelte meg egy olyan helyen, amelyen már az ókorban római villa állt.
Építésének története első tulajdonosának életeseményeihez kötődik. III. Gyula (del Monte) pápa meg akarta köszönni d'Este bíborosnak azt a lényeges hozzájárulást, amelyet 1550-ben a pápai trónra való megválasztásához adott azzal, hogy Tivoli és területének életre szóló kormányzójává nevezte ki. A bíboros szeptember 9-én érkezett Tivoliba, ám amikor diadalmasan belépett, rájött, hogy egy régi és kényelmetlen kolostorban kellene élnie, amely a Santa Maria Maggiore-templomhoz kapcsolódik, s évszázadokkal korábban a bencések építették, a ferencesek birtokolják, és részben a kormányzó rezidenciájává alakították át.
Ippolito egészen máshoz szokott, Ferrarában és Rómában is, de Tivoli levegője jót tett neki, ráadásul – a római régiségek nagy tudósaként – nagyon érdekelte a leletekben bővelkedő környék. Ezért úgy döntött, hogy a kolostort villává alakítja. Ez lett volna az ikertestvére annak a grandiózus palotának, amelyet egyidejűleg Rómában, a Monte Giordanón építtetett; míg a római palotát „hivatalos” fogadásokra szánta az Örök Városban, addig a tivoli villát kellemes találkozások és hosszabb, átgondoltabb beszélgetések helyszínéül. Nem véletlen, hogy azt a helyet, ahol a villa épült, „Valle Gaudenté"-nek (Öröm-völgy) hívták.
A munkákat Pirro Ligorio építészre bízták, lenyűgöző számú művész és kézműves támogatásával. A gyár felépítése azonban a kuriális bíboros kormányzó viszontagságait követte, akit 1555-ben IV. (Carafa) Pál pápa bocsátott el, majd 1560-ban IV. Piusz állította vissza hivatalába. V. Piusz pápa rossz kapcsolatai miatt a franciákkal, akik mindig is nagy szövetségesei voltak elődjének, azok megrongálták. Ezen túlmenően két, 1566-ig tartó működésű, különböző rendekhez tartozó templomtól kellett megvásárolnia a szükséges földterületet, valamint az Aniene vizét a vízesésekhez új alagutakon keresztülvezetni. Az építőanyagok is gondot okoztak: a Római Szenátustól kapott engedélyt, hogy Cecilia Metella sírjának travertínó burkolatát a villa építési munkáihoz felhasználják, később visszavonták (de nem azelőtt, hogy az emlékmű alsó sávjának teljes burkolatát eltávolították volna, így maradt fenn a mai hiányos állapot).
A bíboros épphogy megérhette a villa ünnepélyes felavatását 1572 szeptemberében, XIII. Gergely pápa jelenlétében, majd december 2-án elhunyt.
Az első tulajdonosok az Este-ház három bíborosa, Tivoli kormányzói voltak: a kliens II. Ippolito unokaöccse, Luigi 1586-ig és végül Alessandro 1624-ig. Utóbbinak sikerült fenntartania az ingatlan közvetlen tulajdonjogát az Este-ház számára, még akkor is, amikor a család már nem volt jelen a bíborosi kollégiumban, karbantartási és dekorációs újításokat végeztetett. Figyelemre méltó Rinaldo d'Este bíboros (1641–1672) munkája is, aki Berninivel készíttette el a Bicchierone-szökőkutat és az Orgona-szökőkút kaszkádját.
Ezt követően a Habsburgok birtokába került villa, és létesítményei pusztulásnak indultak, az antik gyűjtemények pedig szétszóródtak, mígnem Gustav Adolf von Hohenlohe-Schillingsfürst bíboros a XIX. század közepén beleszeretett, helyreállíttatta, és a század hátralévő részében (haláláig) ismét a társadalmi tevékenység középpontjába helyezte. Az egyik gyakori látogató akkoriban Liszt Ferenc volt, akit a villa inspirált a Zarándokévek I. néhány darabjára (Harmadik év: A Villa d’Este ciprusainál, Thrénodie I. – Vizek játéka a Villa d'Estében Threnodie II.).
A villa utolsó magántulajdonosa Habsburg Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse volt, aki meg akarván szabadulni tőle, el akarta adni az olasz államnak az akkori óriásinak számító összegért, kétmillió líráért, de az olasz kormány sokáig halogatta; ám a főherceg 1914. június 28-i szarajevói meggyilkolása megszabadította Olaszországot ettől a „kellemetlen ügytől", ahogy Antonino Paternò-Castello márki, olasz külügyminiszternek volt alkalma az adásvételi tárgyalásokra hivatkozva Antonio Salandra miniszterelnöknek elmondani, amikor közölte vele a gyilkos merénylet hírét.
1918-ban, az első világháború után a villát az olasz állam győztes országként megkaparintotta. Az 1920-as és 1930-as években teljesen helyreállították, majd megnyitották a nagyközönség előtt. 1928-ban az állam Emilio Notte futurista festőre bízta a művészetek és kézműves témájú freskó elkészítését a palota egyik termében. A második világháború után újabb restaurálásra szorult, hogy helyrehozzák a komplexumra ledobott szövetséges bombák által okozott károkat.
A villa bélyeg|250px|Pirro Ligorio homlokzata lépcsőházzal Különösen érdekesek a belső terek, amelyek főemeletét művészek nagy csoportja díszítette és festette ki a Forlìból származó Livio Agresti irányításával. bélyeg|250px|A belső udvar
A nemesi lakosztály bélyeg|250px|Freskók a nemesi lakosztályban
bélyeg|250px|A Nagy Loggia alulról nézve
Az alsó lakosztály bélyegkép|250px|Ercole Sassano 1569, freskó az alsó lakosztály első Tiburtine szobájában. A mítoszt Antonio del Re írja le Antichità Tiburtine című művében,Arachne – Book Page Re, Antonio del..Dell'antichita tibvrtine capitolo V. Diuiso in dve parti dal dottore Antonio Del Re tiburtino. Nel quale si descriuono le merauiglie del p... amelyben pontos leírást hagyott az utókorra a villáról 1607-ben Az alsó lakosztályt a mennyezeti freskóról ma Szökőkút szalonnak vagy Istenek Tanácsa szalonnak nevezik. Az 1950-es években már Sala di Passaggiónak hívták, keleti falán a villa tervét ábrázoló freskóról, a palota épitésének idejéből 1568 körülről.
A park Pirro Ligorio alkotása, a villa hátsó homlokzatától, a palota jelenlegi bejáratáig nyúlik, teraszokra és lejtőkre tagolódik, központi hosszanti tengellyel és öt fő keresztirányú tengellyel, mesterien összekötve a park különböző lejtőit, a Róma környéki városokra jellemző építészeti sémát alkalmazva. bélyegkép|250px|A San Pietro alla Carità apszisa és a székesegyház harangtornya a palota központi loggiájáról nézve Az eredeti bejárat azonban a domb ősi útján volt, a San Pietro-templom közelében, amelynek apszisa a kert egyik oldalát határolja, így sokkal fenségesebb és varázslatosabb a komplexum a látogató számára. Az eredeti dizájn, a kert különböző szintjeiről gyönyörködtető tájon kívül a szökőkutak vízi játékaikkal, a különféle fák és növények mintájává tették a Villa d'Este kertjét számos későbbi park kialakításához.
Mindez hosszú és megterhelő munkába került Ligoriónak: a régi városfalakat támpillérként használta fel a töltés építéséhez, és megoldotta az általa tervezett összes szökőkút működtetéséhez szükséges nagy mennyiségű víz odavezetését, kiszámítva annak pontos mennyiséget. Emiatt egy csőrendszert és egy körülbelül hatszáz méter hosszú alagutat épített Tivoli városa alá, amely közvetlenül az Anienéből juttatta a vizet egy medencébe: az áramlási sebesség jó 300 liter volt másodpercenként.
Ezután minden szökőkutat mechanikus eszköz használata nélkül működtettek, csak a természetes nyomást és a közlekedőedények elvét használva. Az eredmény ma már csak részben látható: összesen 3,5 hektáros kert, 250 vízsugár, 60 forrás, 255 vízesés, 100 medence, 50 szökőkút, 20 exedra és terasz, 300 zsilip, 30 000 dísznövény szezonális forgással, 150 magas törzsű fa, 9000 m² sugárút, ösvény és rámpa.
A sugárút bélyegkép|250px|A sugárút A Pirro Ligorio által tervezett kettős lépcsőn lefelé haladva a központi csarnokot összekötő rövid fedett loggia után a sugárút magaslati emelete, a kert első és legnagyobb sugárútja, amely a palota homlokzatával mintegy kétszáz méteren párhuzamosan húzódik, és egyik oldaláról a Nagy Loggia, a másikon az Európé-szökőkút határolja. A bíboros és udvara a legmelegebb napokon szállt meg itt, hogy élvezze a villa előtti kertből áradó hűvös szellőt, és részt vegyen az előadásokon.
A Nagy Loggia A villa bal oldalán határos a Vialonével. 1568–69-ben épült, bár valójában soha nem használták étkezőnek, amivel a vendégek a szabadban élvezhették a pazar étkezést, és védve voltak a tűző naptól és a nedvességtől. A loggia mögött a Tiburtine vidékre nyílik kilátás.
Diana barlangja bélyegkép|250px|Diana barlangja A villából lefelé ereszkedve, egy kis ösvény bal oldalán található Diana barlangja. Kőmozaikokkal, magas és alacsony domborműves stukkókkal és zománcdíszítésekkel teljesen borított, a bolognai Lola és Paolo Calandrino, valamint Curzio Maccarone készítették; a padló viszont – amint az néhány megmaradt nyomból is látszik – színes majolika csempékből készült, sokféle díszítő motívummal. A barlangot díszítő elegáns és értékes szobrok két amazont, Minervát és Dianát, a vadászat istennőjét ábrázolták, akiknek a barlangot szentelték: ezek jelenleg a Capitolium Múzeumban találhatók, ahová XIV. Benedek pápa megvásárlásuk után szállíttatta őket. A falakon birsalmaágak és stukkós gyümölcskosarak mellett Neptunus, Minerva, kariatidák, múzsák magas domborművei, drágakőszemekkel öt mitológiai tárgyú jelenetet ábrázolnak. Az első Daphnê átalakulásáról szól, akit, hogy megmeneküljön Apollón zaklatásától, az istenek babérrá változtattak; a második jelenet azt ábrázolja, hogy Andromédát Perszeusz kiszabadítja, onnan ahol le volt láncolva, hogy egy tengeri szörnyetegnek ajánlják fel áldozatul Poszeidón haragjának lecsillapítására; a harmadik jelenet ehelyett a vadász, Aktaión szarvassá való átalakulását ábrázolja, amit Artemisz hajtott végre, hogy megbüntesse, amiért meztelenségében merészelt utána kémkedni; a negyedik jelenet a Syrinx náddá alakításával foglalkozik, hogy elkerülje Pán isten szerelmét; Az ötödik jelenet végül Kallisztó, aki Héra Zeusz iránti féltékenysége miatt medvévé változik.
A Ciprusok rotundája bélyegkép|250px|A Ciprusok rotundája A kert legalsó részén, a főtengelyen található, közel a palota eredeti, ősi bejáratához, a Via del Collén. Nem más, mint egy félkör alaprajzú exedra (térbővítmény), melyet gigantikus, évszázados ciprusfák vesznek körül, amelyek fenségesen emelkednek az ég felé. Talán a legrégebbi létező példányok közé tartoznak, mára már nem jó egészségben, az eredeti fa kioszk helyére ültetve; díszítette a rotundát, a hét szabad művészetet képviselve. Voltak nagy pergolák is. Négy alacsony szökőkút teszi teljessé a teret. Egyúttal átfogó képet ad a palotáról és a kertről, amely bizonyára oly sok csodálatot keltett a tizenhatodik századi látogatóban. Gabriele D’Annunzio a „Notturno” című versében idézi fel a magas ciprusokat.
A szökőkutak A Nagy pohár szökőkútja bélyegkép|250px|A Nagy pohár A „del Giglio" (Liliom) néven is ismert szökőkút a Pandora-loggia alatt található, a villa kertjének fő tengelyén. Az elegáns és békés szökőkutat csaknem egy évszázaddal a villa felépítése után, 1661-ben építette Rinaldo d'Este bíboros megbízásából Bernini. A szökőkút építészeti stílusában egy fogazott kelyhet (pontosabban a „Bicchieroné”-t) ábrázol egy másik hasonló tetejére, mindkettőt egy nagy kagyló támasztja alá. A szökőkutat 1661 májusában indították be először a villa jeles vendégeinek tiszteletére, de a vízsugár magasságát később maga Bernini csökkentette le, mert túl magas volt, akadályozva a kilátást Pandora loggiájáról.
Ariadné szökőkútja