A Grande Messe des morts (Op. 5.) Hector Berlioz Requiem miséje, amelyet 1837-ben komponált. A mű különlegessége az óriási apparátus. (négy rézfúvós együttes és nyolc pár üstdob) Berlioz "óriási mű"-ként emlékezett rá vissza emlékirataiban.
A mű keletkezése 1836-ban Berlioz felkérést kapott Adrien de Gasparin belügyminisztertől, hogy komponáljon gyászmisét az 1830-as júliusi forradalom áldozatainak emlékére. A szerzőt mindig is ámulatba ejtette a Requiem szövege, (Korábban még egy operát is kívánt írni ebben a témában) ezért "Elárasztották az ötletek, amiket a fenséges költészet keltett benne" Már köztudott volt, hogy a belügyminisztert hamarosan menesztik, ezért a szépművészeti igazgató késleltette a megrendelés elküldését. (Az igazgató Luigi Cherubini-t akarta volna megbízni a Requiem megírásával.) Végül Gasparin felülkerekedett, és a feladatot Berlioz kapta meg.
Első dolga volt, hogy vetélytársa orra alá dörzsöljön. A belügyminiszter megbízólevelével a zsebénben a következő, nem túl sportszerű levelet írta Cherubininek:
Berlioznak, a mű megírására három hónapja volt, és az idő elegendőnek bizonyult. A Requiem már 1837 november 5.-én elkészült, de az eredetileg tervezett ősbemutatót lemondták, és csak egy hónappal később, december 5.-én szólalhatott meg a mű először, az Invalidusok Házában, François Habeneck vezényletével. (1976-ban Leonard Bernstein is ugyanezen a helyen vette fel a Requiemet.) Berlioz később emlékirataiban említette hogy Habeneck szabotálni akarta a premiert:
"Szokásos bizalmatlanságom következtében Habeneck mögött tartózkodtam (...) Talán ezer ütem van a requiemben. Pontosan annál, (...) ahol a tempó kiszélesedik, ahol a rezek rázendítenek félelmetes harsonaszavukra, tehát annál az egyetlen ütemnél, ahol a karmester működése teljességgel elengedhetetlen, Habeneck leereszti pálcáját nyugodtan előveszi dohányszelecéjét, és neki készül, hogy kivegyen egy csipetnyi tubákot. Félszemem mindig rajta volt. Ebben a pillanatban hirtelen sarkon fordulok, eléje lendülve kinyújtom karomat és jelzem az új tempó négy negyedét. A zenekarok követnek, mindenki rendben lép be, a darabot végigvezénylem, és a hatást, amiről álmodtam, el is érjük."
A szerző 1837. december 17-i levelében ezt írta az ősbemutatóról egy barátjának:
A mű szerkezete A mű 10 tételből áll. A tételek elhelyezésében megfigyelhető az a szabályszerűség, hogy a szerző a mű előadásához szükséges négy rézfúvós együttest, csak a páros számú tételekben használja.
A mű tételei a következők: Requiem et Kyire - Introitus Dies Irae - Tuba Mirum Quid Sum Miser Rex Tremendae Quarens Me Lacrymosa Offertorium - Domine Jesu Christe! Hostias Sanctus Agnus Dei A mű előadása 80-90 percet igényel, azonban vannak rövidebb, 75 perc körüli előadások is.
A Requiem szerkezetének legizgalmasabb aspektusa, a tökéletes arányosság:
A mű összesen 1407 ütemből áll. Az első öt tétel (Requiem-től a Quarens Me-ig) összesen 603 ütem, míg a hetedik tételtől, (Offertorium) az Agnus Dei-ig szintén ugyanennyi a taktusok száma. A mű mértani központja tehát a Dies Irae szekvenciáját lezáró Lacrymosa, ami 201 ütem, tehát a teljes mű egyhetede.
-Nincs rá bizonyíték, hogy Berlioz szándékosan kiszámolta volna hogy a Lacrymosa ütemre pontosan középre kerüljön, azonban ettől az egész mű nagyon arányos, egyensúlyérzést nyújt.
Hangszerelés A Requiem a világ egyik legnagyobb apparátusával rendelkező mű. A szerző a műhöz tartozó jegyzetében azt említi, hogy a feltüntetett számok csak relatívak, és a 210 fős kórust, ha a hely engedi meg lehet háromszorozni, vagy akár négyszerezni is.(Egyszerre a zenekar számait is arányosan növelve.) Azonban egy 700-800 fős, hatalmas kórus esetében az összes hangot kizárólag a Dies Irae-ben és a Tuba Mirumban, valamint a Lacrymosában szabad használni.
A hangszerelés a következő: Nagyzenekar 4 Fuvola 2 Oboa 4 Klarinét (B) 8 Fagott 2 Angolkürt 12 Kürt (D+E+A+C) 4 Tuba 4 Kornett 16 Üstdob 2 Nagydob (egyik tenordob) 10 Pár Cintányér 4 Tam-tam Vonósok (Ad. Lib. 25-25-20-20-18) Kórus Szopránok és Altok összevonva: 80 fő (pontos arány nincs megadva) Tenorok: 60 fő + Ad. Lib. tenor szóló (10 tenor-kóristával helyettesíthető) Basszusok: 70 fő Négy Rézfúvós együttes (a négy égtáj szerint az színpad sarkaiban) Z. kar északra: 4 kornett + 4 harsona + 2 tuba Z. kar keletre: 4 trombita, (E) 4 harsona Z. kar nyugatra: 4 trombita, (D) 4 harsona Z. kar délre: 4 trombita, (C) 4 harsona, 4 ophicleide (Helyette általában tuba) -Bár a Rezes-együttesek minden második tételben megjelennek, fanfár szerű játékuk összesen három részre korlátozódik, Míg a Tuba Mirumban és a Lacrymosában fontos szerepük van, a Rex Tremendae-ban csak a főtéma visszatérésénél kapnak rövid szerepet, a Hostiasban és as Agnus Dei-ben, (ahol Berlioz már csak a harsonákat használja) pedig csak pedálhangokat játszanak.
-Az ütősökkel ugyanez a helyzet. A tizenhat üstdöb végig a Fanfárokat támogatja, az előbb említett három helyen kap fontos szerepet. A tíz pár Cintányér, és négy Tamtam mindösszesen két hangot játszik az egész műben. (Igaz, tagadhatatlanul a mű csúcspontjain veti be őket a szerző) a cintányérokból három amúgy még szükséges a Sanctus Tenor szólójához.
A mű utóélete: Berlioz műve koránt sem olyan emészthető, mint Verdi, vagy Mozart requiemje. A mű jellege erősen epikus, képszerű, és provokatív. A szerző agnosztikus, nem hívő emberként nem hagyományos templomi misét vetett, papírra, hanem egy mindenki számára értelmezhető, univerzális víziót, képet, a halálról, az emberi lélek minden fájdalmát, és szenvedését belesűrítve.
A Requiem Berlioz egyik legnagyobb, és legkedveltebb műve. Szerzője szívében is különleges helyet foglalt el. Később így fogalmazott:
"Ha minden művem odaveszne egyetlen paritiúra kivételével, akkor a Requiem lenne az, amiért könyörögnék."
Jegyzetek
Irodalom
Kategória:Kórusművek Kategória:Hector Berlioz művei Kategória:1837 a zenében