Burl Icle Ivanhoe Ives művésznevén: Burl Ives (Hunt City, 1909. június 14. – Anacortes, 1995. április 14.) Oscar- és Golden Globe-díjas amerikai színész, Grammy-díjas énekes. Közel négy évtizedet felölelő pályafutása során sokoldalú karakterszerepeiről vált ismertté. Munkásságát további két csillaggal ismerték el a Hollywoodi Hírességek Sétányán (film és televízió kategóriában).
Fiatalkora Burl Icle Ivanhoe Ives 1909. június 14-én született Hunt Cityben, egy nem önálló településen Jasper megyében, Illinois államban, Newton közelében. Szülei Levi „Frank” Ives (1880–1947) és Cordelia „Dellie” (született White; 1882–1954) voltak. Hat testvére volt: Audry, Artie, Clarence, Argola, Lillburn és Norma.
Apja, Frank eleinte gazdálkodóként dolgozott, később pedig a megye és más megbízók számára vállalkozó lett. Egy alkalommal Burl a kertben énekelt édesanyjával, Dellie-vel, amikor a nagybátyja meghallotta őket. Meghívta unokaöccsét, hogy énekeljen a Hunt Cityben rendezett veterántalálkozón. A fiú előadta a „Barbara Allen” című népballadát, és nagy hatást gyakorolt mind a nagybátyjára, mind a közönségre.
Ives 1927-ben végzett a Newton High Schoolban. 1927 és 1929 között az Eastern Illinois State Teachers College-ban (ma Eastern Illinois University) tanult Charlestonban, Illinois államban, ahol amerikaifutballozott. Harmadévesként egy angolórán ült, és a Beowulfról szóló előadást hallgatta, amikor hirtelen ráébredt, hogy csak az idejét pazarolja. Amikor kifelé indult az ajtón, a professzor gúnyos megjegyzést tett rá. Ives erre olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy kitört az ajtó üvege.
Hatvan évvel később az iskola egy épületet nevezett el leghíresebb lemorzsolódott hallgatójáról. Ives a DeMolay Rend charlestoni tagozatának tagja volt, és szerepel a DeMolay Hírességek Csarnokában. Emellett 1927-ben felvették a skót rítusú szabadkőművességbe. 1987-ben elnyerte a 33., egyben legmagasabb fokozatot, később pedig a Grand Cross (Nagykereszt) kitüntetést is.
július 23-án Richmondban (Indiana állam) Ives próbalemezt készített a „Behind the Clouds” című dallal a Starr Piano Company Gennett kiadója számára. A felvételt azonban elutasították, és néhány héttel később megsemmisítették. Idősebb korában Ives már nem is emlékezett arra, hogy valaha elkészítette volna ezt a felvételt.
Karrierje 1930-1940 Az 1930-as évek elején Burl Ives vándorénekesként járta az Egyesült Államokat. Alkalmi munkákból és bendzsójátékból tartotta fenn magát. Az utahi Mona városában csavargásért és a „Foggy Dew” című angol népdal énekléséért börtönbe is zárták, mivel a hatóságok illetlen dalnak minősítették.
Körülbelül 1931-ben kezdett fellépni az indianai Terre Haute városának WBOW rádióállomásán. Közben visszatért az iskolapadba is, és az Indiana State Teachers College-ban (ma Indiana State University) tanult. 1933-ban a New York-i Juilliard School hallgatója lett.
Öt évvel később debütált a Broadwayn, amikor kisebb szerepet kapott Rodgers és Hart sikeres musicaljében, a The Boys from Syracuse-ban. 1939-ben Los Angelesbe költözött barátjához és színésztársához, Eddie Alberthez, aki a darab főszereplője volt. Egy ideig közös lakásban éltek Hollywood Beachwood Canyon nevű negyedében.
1940-ben Ives egyik legismertebb balladája után nevezte el saját rádióműsorát, a The Wayfaring Stranger-t. A következő évtized során számos hagyományos népdalt tett népszerűvé, többek között a „Foggy Dew”, a „The Blue Tail Fly” (ismertebb nevén „Jimmy Crack Corn”) és a „Big Rock Candy Mountain” című dalokat.
Kapcsolatban állt az Almanac Singers nevű folkegyüttessel is, amelynek különböző időszakokban olyan ismert előadók voltak a tagjai, mint Woody Guthrie, Pete Seeger, Will Geer és Millard Lampell. Az együttes részt vett az American Peace Mobilization (APM) nevű baloldali mozgalomban, amely kezdetben ellenezte az Egyesült Államok belépését a második világháborúba, valamint Franklin D. Roosevelt szövetségeseket támogató politikáját. Olyan dalokat rögzítettek, mint a „Get Out and Stay Out of War” és a „Franklin, Oh Franklin”.
1941 júniusában, miután a tengelyhatalmak megtámadták a Szovjetuniót, az APM felhagyott pacifista álláspontjával, és háborúpárti szervezetté alakult át American People's Mobilization néven. Ives és az Almanac Singers több korábbi dalát újra felvette, hogy tükrözzék az új álláspontot, amely már támogatta az Egyesült Államok hadba lépését. Ezek közé tartozott a „Dear Mr. President” és a „Reuben James” is, amely egy amerikai rombolóról szólt, amelyet a németek süllyesztettek el még az USA hivatalos hadbalépése előtt.
1942 elején Ivést besorozták az amerikai hadseregbe. Először a Camp Dix, majd a Camp Upton katonai táborban szolgált, ahol csatlakozott Irving Berlin This Is the Army című katonai revüműsorának szereplőgárdájához. Elérte a tizedesi rangot. Amikor az előadás Hollywoodba került, áthelyezték a hadsereg légierőjéhez. 1943 szeptemberében egészségügyi okokból tisztességes leszerelést kapott.
1943 szeptembere és decembere között Kaliforniában élt Harry Morgan színésszel. Ugyanazon év decemberében New Yorkba költözött, hogy a CBS rádiónál dolgozzon heti 100 dolláros fizetésért.
1944-ben felvette a The Lonesome Train című balladát, amely Abraham Lincoln életéről és haláláról szólt. A mű zenéjét Earl Robinson, szövegét Millard Lampell írta.
1946-ban éneklő cowboy szerepet kapott a A hallgatak bosszúálló című filmben. A következő évben elkészítette a „The Blue Tail Fly” egyik legismertebb változatát, amelyet ezúttal az The Andrews Sisters (Patty, Maxene és LaVerne Andrews) közreműködésével vett fel. A lemez másik oldalán a gyors tempójú „I'm Goin' Down the Road” szerepelt. Ives abban bízott, hogy a nővértrió népszerűsége segíti majd az eladásokat, és igaza lett: a lemez bestseller lett, valamint felkerült a Billboard slágerlistájára is.
A „Lavender Blue” című dal általa előadott változata lett első nagy slágere. Miután elénekelte a dalt az 1949-es So Dear to My Heart című filmben, a szerzeményt Oscar-díjra jelölték a legjobb eredeti dal kategóriában.
1950-es évek
1950-ben Ivest a Red Channels című kiadványban olyan szórakoztatóként nevezték meg, akinek feltételezett kommunista kapcsolatai voltak, ezért felkerült a hollywoodi feketelistára.
Két évvel később együttműködött az House Un-American Activities Committee (HUAC, Amerikai-ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottság) munkájával, és vállalta a tanúvallomást, mert attól tartott, hogy elveszíti a megélhetését. A HUAC előtt tett vallomása megszüntette feketelistás státuszát, így továbbra is szerepelhetett filmekben.
Ez azonban komoly törést okozott közte és számos folkénekes között, köztük Pete Seegerrel. Seeger azzal vádolta Ivést, hogy mások nevét is megadta a bizottságnak, és saját karrierje megmentése érdekében elárulta a kulturális és politikai szabadság ügyét. Seeger nyilvánosan is gúnyolta Ivést azért, mert igyekezett elhatárolódni azoktól a szélsőbaloldali szervezetektől, amelyeket korábban támogatott.
1993-ban azonban Ives – aki ekkor már kerekesszéket használt – újra találkozott Seegerrel egy New York-i jótékonysági koncerten. A két művész addigra már évekkel korábban kibékült, és a koncerten együtt énekelték a „Blue Tail Fly” című dalt.
Az 1950-es években Ives egyre gyakrabban szerepelt filmekben. Filmes munkái közé tartozott Sam, a kaliforniai Salinas város seriffjének szerepe az Édentől keletre című filmben, valamint Big Daddy alakja a Macska a forró bádogtetőn című alkotásban. Szerepelt továbbá a Vágy a szilfák alatt, a Wind Across the Everglades és az Idegen a cowboyok között című filmekben. Utóbbiért elnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Emellett szerepet kapott az Ensign Pulver című filmben, amely a Mister Roberts folytatása volt, valamint a Havannai emberünk című filmben, amely Graham Greene regénye alapján készült.
Mivel egy ideig nem dolgozhatott az amerikai szórakoztatóiparban, gyakran szerepelt a BBC rádió Children's Hour című műsorában. Itt olyan népszerű dalokat adott elő, mint a „Big Rock Candy Mountain”, a „She'll Be Coming 'Round the Mountain” és a „Lavender Blue”.
1952-ben fellépett a brit királyi koronázási ünnepségek fesztiválján is. Egyes visszaemlékezések szerint a közönségben jelen volt a később világhírűvé váló John Lennon és Paul McCartney is, akik akkor még fiatal fiúk voltak.
Ives kétszer is szerepelt titokzatos vendégként a What's My Line? című népszerű televíziós vetélkedőben: 1955. augusztus 7-én és 1959. február 1-jén.
1960-1990 Az 1960-as években Ives egyre gyakrabban énekelt countryzenét. 1962-ben három olyan dalt adott ki, amelyek mind a countryzene, mind a könnyűzene rajongói körében népszerűvé váltak: a A Little Bitty Tear, a Call Me Mister In-Between és a Funny Way of Laughin'. Ives lemezeit Nashville-ben vette fel a Decca Records számára, és a felvételek producere Owen Bradley volt. Bradley azon producerek egyike volt, akik – Chet Atkins mellett – segítettek kialakítani a Nashville Sound stílust, amely szélesebb közönség számára is vonzóvá tette a countryzenét.
Bradley a híres Nashville A-Team stúdiózenészeit alkalmazta Ives felvételein, köztük az Anita Kerr Singers énekegyüttest is, ami tovább növelte Ives népszerűségét. Bradley producerként közreműködött Ives egyik örökzöld karácsonyi slágerének, a A Holly Jolly Christmas felvételénél is, amelyet szintén Nashville-ben rögzítettek.
Ives az 1960-as és 1970-es években számos filmes és televíziós szerepet is vállalt. 1961-ben elénekelte az I Know an Old Lady Who Swallowed a Fly című népdalt az azonos című rövidfilmhez, amelyet a National Film Board of Canada készített.
A következő évben Ives együtt szerepelt Rock Hudsonnal a The Spiral Road című filmben, amely Jan de Hartog azonos című regényén alapult.
Ives szerepet kapott a Summer Magic című Disney-produkcióban is, ahol Hayley Mills, Dorothy McGuire és Eddie Hodges mellett játszott. A film zenéjét Robert B. Sherman és Richard M. Sherman szerezte.
1964-ben Ives a dzsinn szerepét alakította a The Brass Bottle című filmben, amelyben Tony Randall és Barbara Eden voltak a partnerei.
Ives „A Holly Jolly Christmas” és „Silver and Gold” című dalai karácsonyi klasszikusokká váltak, miután először elhangzottak az 1964-es NBC televíziós bemutatóban, a Rankin/Bass által készített stop-motion animációs családi különkiadásban, a Rudolf, a rénszarvas című műsorban.
A címadó dalt Johnny Marks már 1949-ben megírta, és az hatalmas siker lett Gene Autry előadásában. A televíziós különkiadás producerei, Arthur Rankin Jr. és Jules Bass megtartották Markst a műsor zenéjének megkomponálására.
Ives adta a hangját Sam, a Hóember karakterének, a bendzsózó „házigazdának” és narrátornak, aki elmeséli a történetet. Sam szerint Rudolph a saját „nemkonformitásának” köszönhetően mentette meg a karácsonyt attól, hogy elmaradjon egy áthatolhatatlan hóvihar miatt.
A következő évben Ives újra felvette mindhárom Johnny Marks-slágert, amelyeket a televíziós különkiadásban énekelt, ezúttal azonban modernebb, „poposabb” hangzásban. Az 1965-ös ünnepi szezonra mindhárom dalt kislemezként jelentette meg, kihasználva korábbi sikerüket. (Ehhez az állításhoz a forrásban hivatkozás szükséges.)
2022-ben, 27 évvel Ives halála után az „A Holly Jolly Christmas” felkerült a Billboard Year-End Charts éves összesítő listájára.
Burl Ives más televíziós produkciókban is szerepelt, többek között a Pinocchio-ban és a Gyökerek-ben.
Ives főszerepet játszott a rövid életű O.K. Crackerby! (1965–66) című vígjátéksorozatban, amelyben Hal Buckley, Joel Davison és Brooke Adams voltak a partnerei. A sorozat a világ feltételezett leggazdagabb emberéről szólt, és az ABC műsorrendjében Walter Brennan hasonló tematikájú The Tycoon című sorozatát váltotta az előző évről.
Ives Walter Nichols szerepét játszotta a The Bold Ones: The Lawyers (1969–72) című drámasorozatban, amely a The Bold Ones című antológiasorozat egyik része volt.