A tagliacozzói csatát 1268. augusztus 23-án vívták a Hohenstaufeni Konradint, II. Frigyes császár unokáját támogató ghibellinek és Anjou Károly guelf serege között. Utóbbit a pápa hívta meg a nápolyi trónra, amit megüresedettnek nyilvánított. A csata a Hohenstaufenek hatalmának utolsó visszaszerzési kísérlete volt Itáliában. Konradin elfogása és kivégzése néhány hónappal a csata után a Normann-Hohenstaufen dinasztia bukását is jelentette a császári és szicíliai trónról. Az utóbbit(amihez Nápoly is tartozott)Anjou Károly, a későbbi I.Károly Róbert magyar király dédnagyapja szerezte meg.

A Hohenstaufen-ház német császárai, akik 1194-ben örökölték Szicília királyságát az azt az araboktól visszafoglaló normann uralkodóktól, folyamatosan megpróbálták megszilárdítani régóta fennálló igényeiket Észak-Itáliában is – ezt a törekvést számos észak-itáliai állam és a Pápaság is hevesen ellenezte. A Hohenstaufok Dél-Itáliába költöztek és így jobban belevonódtak a helyi politikába. A Pápaság és a Szent Római Birodalom közötti ebből fakadó küzdelem sok olasz hűségét megosztotta, és frakciókhoz vezetett, a létrejött frakciókat guelfeknek és ghibellineknek nevezték el. II. Frigyes német császár 1250-ben bekövetkezett halála, e küzdelem közepette végül törvényes unokáját és örökösét Szicília királyaként, Konradint Dél-Németországban, Szicíliát pedig Konradin nagybátyja, II. Frigyes törvénytelen fia, Szicíliai Manfréd uralkodása alatt találta. Manfréd eleinte törvényes féltestvérével, IV. Konráddal (Konrád apjával) együtt uralkodott Szicíliában, majd IV. Konrád 1254-es malária okozta halála után Konradin régense lett . Manfred azonban 1258-ban királlyá kiáltotta magát, állítólag Conradin haláláról szóló pletykák miatt.

IV. Kelemen pápa, folytatva elődje, IV. Orbán pápa politikáját, akinek eltökélt szándéka volt megfékezni Manfréd növekvő hatalmát. Kiközösítette Manfrédot, és folytatta a tárgyalásokat a francia király harmadik fiával, Anjou Károllyal, mint világi fejedelemmel, aki fegyveres erővel pótolhatná a veszélyes Hohenstaufeneket. A pápai pénzforrások – köztük a „hitetlen” Hohenstaufenek elleni küzdelemre biztosított keresztes tized – támogatásával Károly 1265-ben bevonult Itáliába, a következő évben az 1265-ös beneventói csatában legyőzte és megölte Manfrédot, és kikiáltotta magát Szicília királyának.

Benevento után IV. Kelemen folytatta azt a pápai politikát, miszerint Károlyt alkalmazta a ghibellinek elfojtására, bár ezzel a támogatással kapcsolatban fennállt a félelem, hogy az Anjou-k maguk – a Hohenstaufenekhez hasonlóan – megpróbálják majd uralni Észak- és Dél-Itáliát, és ezzel veszélyeztetni a Szentszék világi hatalmát, annak ellenére, hogy Anjou Károly kifejezetten ígéretet tett arra, hogy nem tart igényt Észak-Itáliára. A pápaság azonban egyelőre továbbra is az ősi Hohenstaufen ellenséget tekintette elsődleges fenyegetésnek, és amikor a 15 éves Konradin 1267 szeptemberében toborzott seregével bevonult Itáliába, hogy megtámadja Károly szicíliai uralmát, Kelemen azonnal Károly támogatását ígérte Toszkánában a legyőzésükhöz, és Károlyt pápai vikáriussá nevezte ki.

A csata Jelentős manőverezés után Conradin serege, amely számbeli fölényben volt, szembeszállt Anjou Károly seregével a Palentin-síkságon, Tagliacozzo városa közelében (pontosabban Scurcola Marsicana közelében). Mindkét hadsereg három részre oszlott. Az első Hohenstaufen-hadosztály spanyol és olasz lovagokból állt, élükön Kasztíliai Henrik infánssal; a második hadosztály nagyrészt olaszokból állt, de német lovagokat is magában foglalt, és Galvano Lancia vezette; az utolsó hadosztály, amely a német lovagok nagy részét tartalmazta, maga Conradin vezette, közeli barátja , I. Frigyes badeni őrgróf kíséretében.

Károly első hadosztálya nagyrészt olaszokból állt, néhány provence-i lovaggal együtt, ismeretlen parancsnok alatt; a második hadosztály a francia csapatok nagy részét tartalmazta, és főként föld nélküli lovagokból és földre áhítozó fegyveresekből állt, Henri de Cousances francia marsall parancsnoksága alatt; végül a harmadik hadosztály, amelyet maga Károly vezetett a veterán francia keresztes vitéz, Valér Erard (akit az olaszok "Allardo di Valleri"-ként emlegettek) mellett, veterán francia lovagokból állt. Ezt a harmadik hadosztályt Károly Valéry tanácsára egy közeli domb mögé rejtette, hogy támadása meglepetést okozzon a számbeli fölényben lévő Hohenstaufen erőkkel szemben.

Konradin serege uralta a csata kezdeti szakaszát. Legyőzték Károly első két hadosztályát és megfutamították őket. Egy Károly páncélját viselő férfit, akit az Anjou zászló kísért, Kasztíliai Henrik megölt, a zászlót pedig elfogták. A Hohenstaufen erői azonban nem tudták, hogy a megölt férfi Henri de Cousances volt, és nem maga Károly. Azt hitték, hogy a csatát megnyerték, ezért szétváltak, egyesek Károly menekülő hadosztályait üldözték, mások az Anjou tábor kifosztására indultak. Ekkor Károly elrejtett elit tartalékai beléptek a harcba és megtizedelték Konradin erőit. Konradin visszamenekült Rómába, de később elfogták, bebörtönözték és nyilvánosan kivégezték 12 társával együtt. Így ért véget a Hohenstaufen család vérvonala.

Fordítás

Források

Jean-Claude Maire Vigueur, L'autre Rome : une histoire des Romains à l'époque des communes, XIIe – XIVe siècle, Paris, Tallandier, 2010, 559 p. (, lire en ligne [archive]), p. 110. (en) Steven Runciman, The Sicilian Vespers : a history of the Mediterranean world in the later thirteenth century, Cambridge, Cambridge University Press, coll. « Canto Classics », 2012, 355 p. (), p. 110 The Oxford Encyclopedia of Medieval Warfare and Military Technology, Volume 1 p. 343 Jean Longnon, "L'empire latin de Constantinople et la principauté de Morée", p. 238. Runciman, The Sicilian Vespers, p. 111-113

Kategória:A Német-római Birodalom csatái Kategória:1268