Bistarac Donji település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 9, közúton 11 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban és közúton 3 km-re délkeletre, a Jala-folyó völgyében, 200-250 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb3729Bosnyák249285Horvát1053766Jugoszláv2230Egyéb8636Összesen16481116
Története Középkor A néphagyomány szerint a település a Bistaračko-patakról (vagyis a Bistarčićról) kapta a nevét. A szóbeszéd úgy tartja, hogy a vízfolyás egykor rendkívül tiszta (bistar) volt, sokkal bővizűbb, mint manapság, és soha nem száradt ki. Malmok is működtek rajta.
Területe a középkorban a Smoluća župa (középkori közigazgatási egység) területéhez tartozott. A župa a mai Lukavac, Puračić és a Spreča-völgy környékét foglalta magába, és a középkori Boszniai Bánság, majd a Boszniai Királyság egyik északkeleti határvidéki egysége volt. A vidéket szláv földműves közösségek lakták, amelyek folyóvölgyekben telepedtek meg. A termékeny talaj és a vízfolyások kedveztek a gabonatermesztésnek és az állattartásnak.
A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. Az 1533-as defter közepes méretű településként említik Bistaracot. Ekkor a Dolnja Tuzlai náhijáhez tartozó Bistaracon 1 muszlim és 25 háztartást találtak. 10 nőtlen és 3 özvegyi háztartás is volt a településen, melynek összejövedelme 2536 akcse volt.
A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak. A mai Bistarac Gornji és Bistarac Donji ekkor még egyetlen települést alkotott.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz tartozó Bistarac Katolički településnek 46 háztartása, 362 római katolikus, 20 ortodox keresztény és 5 muszlim lakosa lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Bistarac községhez tartozó Bistarac Katolički településen 89 háztartást, 642 római katolikus és 1 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A szomszédos Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
Az Osztrák–Magyar Monarchia – a legtöbb településhez hasonlóan – vallási alapon (katolikus, azaz latin, illetve török) különítette el a lakosságot, és e felosztás szerint végezte a népszámlálást is. Bistarac Donji korábbi neve Bistarac Katolički volt; hozzá tartozott Bistarac Turski, Brdo, Delavari, Dvor és Kalajevo Tursko. Bistarac kataszteri községe magában foglalta Bistarac Turski és Bistarac Katolički (latin) településeket, valamint Plane, Šići és Mijatovići (Mihatovići) falvait – beleértve Mihatovići, majd Mijatovići településeit, Hodžići és Mijatovići szórványtelepüléseit, Plane falut (beleértve a cigányok lakta részt és magát Plane települést), Šići falut, valamint – az 1895-ös népszámlálás adatai szerint – Bistarac Fabrikát is. Ez a terület a mai Lukavac város jelentős részét alkotja. Az 1885-ös népszámlálás adatai szerint a településnek 432 lakosa volt – közülük 421 katolikus és 11 muszlim –, továbbá egy földbirtokos és 126 munkaképes jobbágy élt itt. 1889-től Bistarac Donji több részből (faluból) állt: Tunjići, Božići, Tomići, Pasici, Piskavica és Žigići, valamint Pirkovac, ahol egy fogadó is működött. A település központja Brodić volt, a Bistarački-patak mentén haladó, Tunjići és Iljkino brdo felé vezető utak elágazásánál. Naučna konferencija: Kulturno-historijsko i prirodno naslijeđe općine Lukavac, Lukavac, 31. 10.2015., zbornik radova Adnan Kalesić: Donji Bistarac krajem XIX vijeka, Javna biblioteka Lukavac i Zavod za zaštitu i korištenje kulturno-historijskog i prirodnog naslijeđa Tuzlanskog kantona, Lukavac, 2016., , str. 339.-341. (hozzáférés: 2019. március 29.)
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Bistarac is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság.
A 20. század második felében a szénbányászat következtében keletkezett süllyedések helyén alakult ki a Bistaraci-tó (Jezero Bistarac). A tó létrejötte miatt a régi település egyes részeit át kellett alakítani, néhány családot áttelepítettek, a tó később Lukavac egyik kedvelt üdülő- és fürdőhelyévé vált. A korabeli katolikus temető egy része is a tó területére került.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak – köztük Bistarac – lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak. A település közvetlenül nem volt olyan nagy csaták helyszíne, mint Ozren vagy Majevica, de a front közelsége miatt rendszeresen érte a környéket tüzérségi támadás, és a lakosság életét a hadiállapot határozta meg.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált.
Gazdaság A település gazdaságának alapját évszázadokon át a földművelés jelentette. A Bistarački-patak bővizű forrásai több vízimalmot hajtottak, amelyek nemcsak a helyiek, hanem a környező falvak gabonáját is őrölték. Ez fontos kiegészítő jövedelmet biztosított a településnek. Mivel Lukavac mindössze néhány kilométerre fekszik, a lakosság jelentős része már a jugoszláv időszakban sem kizárólag mezőgazdaságból élt. Sokan dolgoztak a különböző lukavaci gyárakban, üzemekben, valamint Tuzla ipari üzemeiben. A térség barnaszénkészleteinek kitermelése szintén meghatározó volt. A környéken működő külszíni és mélyművelésű bányák közvetlenül munkahelyeket teremtettek, ösztönözték az út- és vasútfejlesztést, hozzájárultak a település urbanizációjához. A helyi gazdaságban szerepet játszik a közeli Bistarac-tó, amely különösen a nyári időszakban vonz látogatókat.
Infrastruktúra A falu infrastruktúrája a Lukavac város közelségének köszönhetően fejlettebb, mint egy átlagos boszniai falué. Az elmúlt években több közmű- és útfejlesztési beruházás valósult meg. A település közvetlen kapcsolatban áll Lukavac városával, amely mindössze néhány kilométerre fekszik. A közeli M4-es főút gyors összeköttetést biztosít Tuzla, Doboj és Gračanica irányába. A települést érinti a Lukavac–Tuzla vasútvonal, amely eredetileg az ipar és a bányászat kiszolgálására épült, és ma is fontos teherszállítási útvonal. A dombvidékről lezúduló csapadékvíz azonban időnként problémát okoz.
Oktatás