Milino Selo () település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 18, közúton 25 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban 8, közúton 13 km-re nyugatra, az Ozren-hegység nyúlványain, 220-350 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb33658Bosnyák51203Horvát02Jugoszláv50Egyéb557Összesen397320
Története Középkor A környék már az őskorban lakott volt; Ozren térségében bronzkori lelőhelyeket tártak fel. A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A mai falu valószínűleg az oszmán időszakban vagy azt követően alakult ki, de korai írott említései hiányoznak.
A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. A 16. század első felének oszmán deftereiben nem szerepel, mert akkor még valamely közeli településhez tartozott. Ezek az összeírások elsősorban adózási célokat szolgáltak. A 16. század elején a lakosság feltehetően még túlnyomórészt keresztény (valószínűleg katolikus) volt. A 16–17. század folyamán Bosznia sok részéhez hasonlóan itt is fokozatosan terjedt az iszlám. Ennek okai között szerepelt, az oszmán közigazgatásba való könnyebb bekapcsolódás, valamint kedvezőbb adózási feltételek a muszlimok számára. A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak.
A falu története ebben az időben szorosan összefügg Ozren vidékének történetével, amely évszázadokon át határvidék volt az Oszmán Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia idején. A 19. század végére Milino Selo már két nagyobb részből, az oszmánok lakta Milino Selo Tursko és az ortodox szerbek lakta Milino Selo Pravoslavko (vagy Srpsko) településekből állt.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Maglaji járáshoz és Milino Tursko községhez tartozó Milinoselo Pravoslavko településnek 24 háztartása és 164 ortodox keresztény lakosa, Milinoselo Tursko településnek 37 háztartása és 189 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 92. o. 1910-ben a Maglaji járáshoz tartozó Milino Sprsko településen 41 háztartást és 240 ortodox keresztény lakost, Milino Tursko településen 54 háztartást és 260 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 100. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Milino Selo is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Ebben az időszakban egyesítették Milino Selo néven, a korábban szerb és bosnyákként külön számontartott települést. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
A háború során a település jelentős anyagi károkat szenvedett és emberéleteket veszített, mivel közvetlenül az ARBiH (Bosznia-Hercegovinai Hadsereg) és a VRS (Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege) erői közötti frontvonal közelében feküdt. Az 1995-ös hadműveletek során a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg erői – az Ozren-hegység nagyobb részével együtt – elfoglalták a települést, a szerb lakosság pedig elhagyta a térséget.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált. A faluban a szerbek uralta területekről bosnyákok telepedtek le, azonban a szerb lakosságnak kisebb része tért vissza (főként idős emberek), és megkezdődött a házak újjáépítése, az infrastruktúra helyreállítása, a mezőgazdaság újraindítása. Amíg a háború előtt a szerbek a lakosságnak 85 százalékát tették ki, ez a szám a háború után 18 százalékra csökkent.
Gazdaság Milino Selo gazdasága ma is elsősorben mezőgazdasági jellegű, de az elmúlt években több új tevékenységgel bővült. Milino Selo legismertebb vállalkozása a Farma Milo Selo, amely bio- és ökológiai gazdálkodást folytat, kecsketejet, sajtokat, joghurtot és egyéb tejtermékeket állít elő, saját gyümölcsöt, zöldséget, mézet és feldolgozott termékeket (lekvárok, teák, natúr kozmetikumok) értékesít, internetes áruházat is működtet. A gazdaság mintegy 25 főt foglalkoztat, ami egy ekkora településen jelentős munkaadónak számít. Az utóbbi években fejlődésnek indult a falusi turizmus, ami az Ozren-hegység természeti adottságaira épül. A lakosság egy része továbbra is Lukavac városában dolgozik, ahol Bosznia egyik jelentős ipari központja található.
Infrastruktúra A falu közúton kapcsolódik Puračić és Lukavac irányába. Az elmúlt évek egyik legfontosabb beruházása a Puračić–Milino Selo út mintegy 1,35 km-es szakaszának felújítása és aszfaltozása, amely javította a közlekedést és a mezőgazdasági területek megközelítését. település rendelkezik az alapvető közművekkel. A falut autóbuszjáratok kötik össze Lukavaccal, de a járatok száma korlátozott. A lakosság jelentős része személygépkocsival közlekedik, különösen az ingázók. Az általános iskola, az egészségügyi ellátás, a posta, a bankok és a nagyobb üzletek elsősorban Lukavacban vagy a közeli Puračićban érhetők el.
Oktatás A Milino Selóban működő iskola története az 1960-as évek elejére nyúlik vissza, amikor a lukavaci község iskolahálózatát átszervezték. Az 1961/62-es tanévben a milino selói iskola a Turija Általános Iskola tagintézményévé vált, más környező falvak iskoláival együtt. A faluban működik a JU Osnovna škola „Turija” (Turija Általános Iskola) Milino Selo-i tagiskolája (Područna škola Milino Selo). A tagiskola elsősorban az alsó évfolyamok tanulóit fogadja, míg a felsőbb osztályok tanulói általában a turijai központi iskolában vagy más közeli iskolákban folytatják tanulmányaikat.
Kultúra A háború előtti időszakban a település lakosságának többsége szerb volt, a háborút követően pedig bosnyák többség alakult ki. Ennek következtében a kulturális hagyományok ma többféle örökséget tükröznek. Milino Selo kulturális élete szorosan kapcsolódik Lukavac városához, ahol a lakosok rendszeresen részt vesznek a városi rendezvényeken. A településen működik egy helyi mecset (džamija), amely a bosnyák muszlim közösség vallási központja. A megmaradt ortodox lakosok többnyire a közeli települések templomait látogatják.
Jegyzetek
További információk Lukavac város hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései