Jaruške Donje település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 20, közúton 29 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban 11, közúton 17 km-re délnyugatra, az Ozren-hegység keleti lejtőin és a Turija-folyó völgyében, 250-300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb120Bosnyák19488Horvát00Jugoszláv40Egyéb60Összesen21689
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A térség legszembetűnőbb képződménye a Gradina nevű magaslat – amely nevét a rajta állt erődítményről kapta –, a Strojna folyó felett, a Turia folyóval való összefolyásának közelében található. Egy meredek, nehezen megközelíthető lejtőkkel övezett, kiemelkedő magaslatról (487 m) van szó, amely csupán északi oldalán csatlakozik a szomszédos hegygerinchez. A lelőhelyet régészetileg még nem vizsgálták, bár sajátosságai alapján tipikus példája az őskori várak és középkori erődítmények elhelyezkedési módjának.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. Ekkor a Dramešin nevű župa (egyházmegyei kerület) része vot. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Dramešin župából kialakított azonos nevű náhije része lett. A szomszédos Turija ekkor már mezőgazdasági faluként fejlődött. Lakói főként gabonatermesztéssel, állattartással, gyümölcstermesztéssel, valamint erdőgazdálkodással foglalkoztak. A legfontosabb termesztett növények a búza, a köles és a szőlő voltak. A 16. század elején a lakosság feltehetően még túlnyomórészt keresztény (valószínűleg katolikus) volt.
Jaruška valószínűleg még a középkorban, Turija részeként jött létre. A kutatók szerint a településen több régi útvonal is áthaladt. Ez valószínűleg jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Jaruška nem egyszerű, elszigetelt hegyi falu lett. A település nyugati oldalán, a Turija folyó mellett egy régi útvonal húzódik, amely Puračićból Turija falun keresztül, majd a felette magasodó Dovišta-dombon át vezet. Innen az út két ágon keresztül ereszkedik le a Turija folyó mentén: az egyik Karići közelében, a másik Gričen keresztül, a mai Begići falu közelében. Tovább haladva az út dél felé halad, közvetlenül a folyó mellett haladva. Az útvonal fontosságát a mentén található fogadók (han) száma is bizonyítja.
Jaruškát valószínűleg néhány évszázaddal ezelőtt a régi Turia település felső részeként tartották nyilván. Emiatt egyes részeit a 19. század végén Turia Gornjának is nevezték. A település északi alsó részeit (240-350 m) a közelmúltban mint Jaruške Donje és a magasabb és déli részek (400-500 m) Jaruške Gornje néven szerepeltek. Határa a Turija-völgy aljától 230-300 m tengerszint feletti magasságban, a legmagasabb csúcsok közül a kisebb Vijenac-hegyig (619 m) és a Gradina-hegyig (473 m) vezet fel. A Vijenac-csúcs neve egy ősi kultikus helyre utal, mely évszázadok óta „dovište” (imahely). A helynevek is a település ősi múltjáról tanúskodnak, mint a Gradina, Mramor, Strojnak, Kapetanovaca, Selišta, Hranče selište, Crkvina, Vlaška rudina, Odžak, Antunovac, és Zvonac nevek. Emellett számos helyszínen találhatók régi temetők. A területen fennmaradt legjelentősebb tárgyi emlék a Mramor brdón (Mramor-dombon) található „stećak” (középkori sírkő). Ezen a lelőhelyen egy magányosan álló, talapzaton nyugvó, oszlop alakú, 150 cm magas sírkő látható. Mramortól mintegy 1 km-re található a Svatovac nevű régi „dovište” (imahely).
A falu gazdasága elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. A lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz és Jaruška községhez tartozó Jaruška településnek 27 háztartása, 108 muszlim és 71 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Turija községhez tartozó Jaruške Srpske településen 18 háztartást, 103 ortodox keresztény és 2 muszlim lakost, Jaruške Turske településen 57 háztartást és 340 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 126. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Jaruška is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A Begića han az oszmán időszakból származó fontos helyi emlék volt. A neve a Begić családtól származik, amely a kutatás szerint hosszú időn keresztül birtokolta és fenntartotta a helyet. Ez azért nagyon fontos, mert egy han nem egyszerűen egy ház vagy fogadó volt. Az ilyen épületek az út menti közlekedés, kereskedelem és utazás infrastruktúrájához tartoztak. Jaruške esetében tehát az oszmán korban kereskedelmi és közlekedési szerepet is feltételezhetünk. A Begić-féle fogadó létezése a 19. század második felére – pontosabban a boszniai oszmán uralom utolsó éveire – vezethető vissza. Az épület egyértelműen ábrázolva és „Begića Han” (Begić fogadója) néven megjelölve szerepel Jaruške első, 1882–1885-ből származó osztrák-magyar térképén. A második világháború kezdetén a Jarušake lakói hőstettet hajtottak végre a Begića Han-i fogadónál. Történt ugyanis, hogy usztasa egységek álltak meg a fogadónál, miközben szerb foglyokat kísértek Puračićba; az ott tartózkodó helyi lakosoknak azonban sikerült elérniük a foglyok szabadon bocsátását. Mindezek ellenére a második világháború pusztításai Begića Hant sem kímélték meg. A kortársak elbeszélése szerint a fogadót 1943-ban partizánok gyújtották fel.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
Jaruške a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. Ennek oka elsősorban a Vijenac 619 méteres magaslata. 1994. május 11-én az ARBiH erői elfoglalták/felszabadították a Vijenac magaslatot és Jaruške Gornje területét. A helyi megemlékezések ezt a lukavaci térség egyik legfontosabb katonai eseményeként tartják számon. A Vijenac elfoglalása azért volt fontos, mert a magaslat stratégiai ellenőrzést biztosított a környező terület felett. A Jaruške Gornje és Turija térségében emlékművek is őrzik az ott elesett katonák emlékét.