Tumare () település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 26, közúton 33 km-re délnyugatra, községközpontjától légvonalban 14, közúton 20 km-re délnyugatra, az Ozren-hegység keleti részén, 230–300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos minimum hőmérséklet januárban −3 °C, a maximum pedig júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 860 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb63472Bosnyák00Horvát00Jugoszláv10Egyéb31Összesen63873
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A településtől néhány kilométerre északra, Stupari és Vasiljevci között, az Ozren délkeleti lejtőin található az egyik legfontosabb őskori lelőhely. Itt egy őskori magaslati, erődíett település maradványai kerültek elő. A leletanyag egy része eneolitikus (rézkori), nagyobb része pedig bronzkori. A helyszínen későbbi, középkori kerámia és részben fennmaradt kőfalak is előkerültek, ami arra utal, hogy a magaslatot több korszakban újra használták.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A térség középkori előzményének egyértelmű bizonyítéka a ma a közeli Brijesnica Gornja területén található „Mramor” nevű régészeti lelőhely 15 db fennmaradt láda és sztélé alakú stećak sírkő. Felirat vagy díszítés nincs rajtuk, a szakirodalom a késő középkorra teszi őket. A nekropolisz mintegy 2 km-rel délnyugatra található Gornja Brijesnicától. A térség a középkori Smoluća župához tartozott, mely a középső Spreča-völgy térségét foglalta magában.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Smoluća župából kialakított azonos nevű náhije része lett. Tumarét nem említik a korabeli oszmán adóösszeírások. A Lukavac környékéről szóló történeti-földrajzi kutatás szerint azonban a déli irányból érkező régi utak egyik ága Brijesnica felé vezetett, majd Nenadov hanon keresztül Puračić irányába folytatódott. Ezek a régi utak a Krivaja, Konjuh és a közép-boszniai térség felől kapcsolták össze a Spreča-völgyet. Ez azt jelenti, hogy Tumare sem egy elszigetelt hegyi falu volt, hanem egy régebbi közlekedési útvonal közelébenben feküdt.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Maglaji járáshoz és Orahovica Turska községhez tartozó településnek 36 háztartása, 207 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 92. o. 1910-ben a Maglaji járáshoz tartozó településen 58 háztartást és 361 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 96. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. Tumare és az Ozren-hegység a második világháború idején jelentős partizántevékenység színtere volt. A településen 1985-ben emlékművet állítottak Predrag Marković Alimpije partizánharcosnak, az általános iskola előtt. Az emlékmű ma már nincs meg, csak a talapzata maradt fenn. Mrka Pločában található egy ismeretlen eredetű emlékmű is, amely egykor kútként szolgált. Napjainkban az emlékmű erősen leromlott állapotban van, és a kút már nem működik. A rajta lévő emléktábla azonban épen maradt; felirata: „Emlékkút Slavko és Cvijeta Nikić iránti hálából emelve”.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő bosnyák védelmi erői voltak.
A térség a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. A hegyvidék ellenőrzése lehetővé tette a Tuzla–Doboj–Maglaj térség közlekedési útvonalainak ellenőrzését, ezért 1992 és 1995 között az Ozren folyamatosan katonai jelentőségű frontvidék volt. Tumare földrajzi helyzete miatt különösen fontos volt. A falu az Ozren délnyugati részén, Lukavac irányában feküdt, és utak kötötték össze az Ozren belső területeivel. 1995-ben már katonai útvonal is vezetett Tumare–Gornja Brijesnica–Malčići–Kvrge irányban. A háború nagy részében Tumare a boszniai szerb ellenőrzés alatt álló Ozren hátországához tartozott. Ezzel szemben Lukavac és a Spreča-völgy jelentős része a boszniai kormányerők ellenőrzése alatt maradt, míg az Ozren magasabban fekvő falvai – köztük Tumare – a szerb erők által tartott területhez kapcsolódtak.
A háború idején egy jelentős katonai művelet keretében 5270 hordónyi fegyverzetet és 140 tonna lőszert szállítottak át Dobojból a Zavidovićitól mintegy 10 kilométerre északkeletre fekvő Tumare térségébe. A konfliktus során Doboj kulcsfontosságú logisztikai csomópontnak számított; az ilyen nagy mennyiségű fegyver és lőszer Tumare térségébe történő áttelepítése jól mutatja a terület katonai jelentőségét. A művelet része volt annak a szélesebb körű stratégiának, amelynek célja a stratégiai fontosságú helyszínek biztosítása, valamint az alapvető készletek rendelkezésre állásának garantálása volt a folyamatban lévő hadműveletekhez. A háború során Szerbia nagyszámú helikopteregységet vetett be különféle katonai célokra. Ezek a helikopterek – köztük szállító, járőröző és páncéltörő típusok – létfontosságú légi támogatást nyújtottak, elősegítették a csapatmozgásokat és az új erők átcsoportosítását. Emellett kulcsfontosságú szerepet játszottak az egységek ellátásában, valamint a sebesültek és orvosi ellátásra szorulók evakuálásában. A különböző helyszíneken – köztük Ozrenben (Tumare) – kialakított helikopter-leszállóhelyek elengedhetetlenek voltak e műveletekhez, ami tovább hangsúlyozta Tumare és környéke stratégiai jelentőségét a konfliktus átfogó logisztikai és katonai stratégiájában.
1995 szeptemberében döntő változások következtek be. A boszniai hadsereg (ARBiH) nagy offenzívát indított a Vozuća–Ozren térségében. A Vozuća elleni művelet augusztus–szeptemberben érte el a csúcspontját, és 1995. szeptember 10–11. körül a boszniai szerb erők visszavonultak Vozućából és az Ozren jelentős részéről. A front összeomlása alapvetően megváltoztatta Tumare helyzetét is, az ugyanis ekkor már közvetlenül az előrenyomulás és a visszavonulás térségébe került. A katonai dokumentumokban a Brijesnica–Tumare szektor, Borova Kosa–Ozren konkrétan szerepel az 1995. júliusi harcokkal összefüggésben. Eszerint Brijesnica-Tumare környéke tényleges frontszakasz volt. Az 1995. szeptemberi katonai összeomlás után az itt élő szerb lakosság elhagyta a falut. A településen és környékén több vallási épület is megsemmisült. A forrás szerint a környék kisebb fatemplomait, köztük a karačići és temetői kápolnákat felgyújtották, míg a közeli Riječani település Pokrov Presvete Bogorodice-templomát teljesen lerombolták. A tumarei Szentháromság-templom viszont fennmaradt, majd 2005-ben felújították és újraszentelték.