A toleranciaparadoxon egy filozófiai koncepció, amely azt mondja ki, hogy ha egy társadalom kiterjeszti a toleranciáját azokra, akik intoleránsak, azzal végső soron az intolerancia dominanciájának ágyaznak meg, mellyel a tolerancia felszámolja önmagát. A paradoxont először Karl Popper tárgyalta az 1945-ös A nyitott társadalom és ellenségei című művében, amelyben leszögezte, hogy egy valóban toleráns társadalomnak fenn kell tartania a jogot, hogy megtagadja a toleranciát azoktól, akik az intoleranciát népszerűsítik. Máskülönben ha nem így tennének, azzal az intoleráns ideológiák felhasználnák a nyitott társadalmakat arra, hogy erodálják vagy felszámolják a toleranciát autoriter, elnyomó módokon.
A paradoxont széles körben vizsgálja az etika és a politikai filozófia, leginkább a megengedett tolerancia mértékét illetően. Felvet olyan kérdéseket is, hogy ez mennyiben sért olyan alapjogokat, mint a véleménynyilvánítás szabadsága.
Története A toleranciaparadoxon egyik legkorábbi megfogalmazása Karl Popper 1945-ben megjelent A nyitott társadalom és ellenségei című művének jegyzeteiben található. Popper a „Vezetői elv” című fejezet jegyzeteiben vet fel ezt a paradoxont, összekapcsolva azt Platón „jóindulatú despotizmus” melletti érvelésének cáfolatával. A szövegben Popper foglalkozik Platón hasonló „szabadság-paradoxonjával” - Platón rámutat a korlátlan szabadságban rejlő ellentmondásra, mivel az magában foglalja azt a szabadságot is, hogy mások szabadságát korlátozzuk. Platón azzal érvel, hogy az igazi demokrácia elkerülhetetlenül zsarnoksághoz vezet, és azt sugallja, hogy egy felvilágosult „filozófus-király” uralma előnyösebb a többségi uralom zsarnokságánál.
Popper elutasítja Platón érvelését, részben azért, mert szerinte nincsenek kéznél olyan „megvilágosodott filozófus-királyok”, akik készek lennének ezt a szerepet vállalni, és alternatívaként a liberális demokráciák intézményeit támogatja. Mind a tolerancia, mind a szabadság tekintetében Popper azt állítja, hogy a korlátlan szabadságot és az intoleranciát korlátozni kell annak érdekében, hogy megakadályozzuk a despotikus uralmat, nem pedig azért, hogy azt elfogadjuk.
A toleranciáról és annak határairól szóló diskurzusnak vannak korábbi példái is. 1801-ben Thomas Jefferson az Egyesült Államok elnökeként tartott első beiktatási beszédében foglalkozott a toleráns társadalom fogalmával. Azokról, akik esetleg destabilizálhatják az Egyesült Államokat és azok egységét, Jefferson a következőket mondta: „hagyjuk őket zavartalanul állni, mint a biztonság emlékműveit, amely biztonságban a téves vélemény is tolerálható, ha az ész szabadon harcolhat ellene.
Gaetano Mosca politikai teoretikus szerint „ha a toleranciát olyan szintre viszik, hogy már azoknak az elveknek a megsemmisítését is eltűri, amelyek eleve lehetővé tették a toleranciát, akkor az elviselhetetlenné válik."
John Rawls filozófus 1971-ben megjelent Az igazságosság elmélete című művében más következtetésre jut: kijelenti, hogy egy igazságos társadalomnak tolerálnia kell az intoleránsokat, mert ellenkező esetben a társadalom maga is intoleráns, és így igazságtalan lenne. Rawls azonban elismeri, hogy rendkívüli körülmények között, ha az alkotmányos biztosítékok nem elegendőek a toleránsok és a szabadság intézményeinek biztonságának garantálásához, egy toleráns társadalomnak önvédelmi joga van az intolerancia ellen fellépni, ha az egy igazságos alkotmány keretein belül mások szabadságát korlátozná. Rawls hangsúlyozza, hogy az intoleránsok szabadságjogait csak annyiban szabad korlátozni, amennyiben azok bizonyíthatóan érintik mások szabadságjogaithttps://web.archive.org/web/20220425235544/https://www.cpp.edu/~jet/Documents/JET/Jet13/ding1-12.pdf.
A tolerancia iránti egy sajátos, de azzal összefüggő kritikát Herbert Marcuse fogalmazta meg 1965-ös Represszív tolerancia című esszéjében, amely A tiszta tolerancia kritikája című kötetében jelent meg. Marcuse azzal érvelt, hogy egy elnyomó társadalomban a tolerancia gyakran a hatalmon lévők eszköze, amely lehetővé teszi a status quo kihívások nélküli fennmaradását, miközben elnyomja a valódi ellenvéleményeket. Állítása szerint az úgynevezett „tiszta tolerancia” elrejti azt a tényt, hogy a domináns osztály máris ellenőrzi a közbeszédet, és hogy ez a tolerancia „represszív” lehet, mert a pluralizmus leple alatt tűri az igazságtalanságokat. Marcuse egy „felszabadító toleranciát” javasolt, amely nem lenne toleráns az elnyomást fenntartó jobboldali mozgalmakkal és politikákkal szemben, és ehelyett szelektív intoleranciát tanúsítana a regresszív eszmék iránt. Bár Marcuse érvelése nem azonos Popper paradoxonjával, megerősíti azt a gondolatot, hogy a tolerancia öncélúvá válhat, ha olyan erőket véd, amelyek a felszabadulás feltételeinek megsemmisítésére törekednek.
Formula Preston King szerint a tolerancia akkor valósul meg, amikor valaki ellenzi, de önként eltűri bizonyos cselekedeteket, eszméket, szervezeteket és identitásokat. Ennek két összetevője van:
Ellenzés: például egy vallás híve kijelentheti, hogy egy másik vallás hiedelmei tévesek. Ha ez az ellenzés összetevő hiányzik, a cselekvő nem toleráns, hanem egyszerűen közömbös. Elfogadás: nem oldja fel az ellenzést, de pozitív okokat kínál annak figyelmen kívül hagyására, pl. a társadalmi harmónia érdekében. Ennek az elfogadásnak önkéntesnek kell lennie – például egy elnyomó kormány elviselése nem minősül toleranciának, mert nem önkéntes, mivel az ilyen kormányt elviselő személynek nincs más választása, mint elfogadni ezt a helyzetet.
Az, hogy eldöntjük, toleráljunk-e valamit, az indokok mérlegelését jelenti, például amikor a számunkra problémásnak tűnő elképzelés elutasításának indokait mérlegeljük a társadalmi harmónia nevében történő elfogadásának előnyeivel szemben, és éppen ebben az indokok mérlegelésében merül fel a tolerancia paradoxona. A tolerancia legtöbb megfogalmazása azt állítja, hogy a tolerancia kölcsönös cselekedet, és az intoleránsokat nem kell tolerálni. Ez szükségessé teszi, hogy a tolerancia minden alkalmazásakor határt húzzunk a toleránsok és az intoleránsok között, ami arra utal, hogy minden tolerancia-cselekedethez szükség van egy intolerancia-cselekedetre is.
Megoldási lehetőségek Rainer Forst filozófus filozófiai szempontból oldja meg ezt az ellentmondást azáltal, hogy a toleranciát társadalmi normaként határozza meg, és megkülönbözteti az „intolerancia” két fogalmát: a tolerancia mint társadalmi norma tagadását, valamint ennek a tagadásnak az elutasítását.
Az intolerancia paradoxonjára adott egyéb megoldások gyakorlatiasabb keretbe helyezik a kérdést; ezt a megoldást támogatják olyan filozófusok, mint Karl Popper. Popper hangsúlyozza a racionális érvelés fontosságát, felhívva a figyelmet arra a tényre, hogy számos intoleráns filozófia elutasítja a racionális érvelést:
Popper arra is felhívja a figyelmet, hogy az intolerancia gyakran erőszak alkalmazásával érvényesül, hivatkozva egy olyan gondolatra, amelyet olyan filozófusok is többször hangsúlyoztak, mint például John Rawls. A Theory of Justice című művében Rawls azt állítja, hogy egy társadalomnak tolerálnia kell az intoleránsokat ahhoz, hogy igazságos társadalom lehessen, de ezt az állítást azzal korlátozza, hogy kivételes körülmények között a társadalomnak szükség lehet arra, hogy önfenntartási jogát gyakorolja az intoleráns cselekményekkel szemben, amelyek veszélyeztetik a toleránsok szabadságát és biztonságát. Az ilyen megfogalmazások foglalkoznak azzal a benne rejlő erkölcsi ellentmondással, amely abból a feltételezésből fakad, hogy a tolerancia erkölcsi erénye ellentétben áll az erkölcsi rosszak eltűrésével; ez az ellentmondás úgy oldható meg, hogy a toleranciát egy magasabb rendű erkölcsi rend által meghatározott határok közé ágyazzuk.
Egy másik megoldás az, hogy a toleranciát a társadalmi szerződés elméletének keretébe helyezzük: vagyis a toleranciát nem erénynek vagy erkölcsi elvnek kell tekinteni, hanem inkább a társadalmon belüli hallgatólagos megállapodásnak, amely szerint toleráljuk egymás különbségeit, mindaddig, amíg azok másoknak nem okoznak kárt. Ebben a megfogalmazásban az intoleráns személy megsérti a szerződést, és ezért az már nem nyújt számára védelmet a társadalom többi tagjával szembenhttps://web.archive.org/web/20250610004352/https://medium.com/extra-extra/tolerance-is-not-a-moral-precept-1af7007d6376.
Számos háború utáni európai demokrácia jogi elvekké alakította át a toleranciaparadoxont. A német alkotmány ismeri a „Streitbare Demokratie” (védekező demokrácia) fogalmát, amely lehetővé teszi azok alapjogainak korlátozását, akik azokat a demokratikus rend elleni küzdelemre használják fel. A 18. cikk lehetővé teszi olyan jogok – mint a véleménynyilvánítás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága – megvonását, ha azokat a liberális demokratikus alapok elleni küzdelemre használják fel. Ezen felül a 21. cikk (2) bekezdése felhatalmazza a Szövetségi Alkotmánybíróságot arra, hogy betiltsa azokat a politikai pártokat, amelyek a szabad demokratikus alaprendet alá akarják ásni vagy meg akarják szüntetni. Hasonló alkotmányos rendelkezések léteznek számos más európai országban is, amelyeket gyakran „militáns demokráciának” neveznek. Ez a megközelítés közvetlenül szembeszáll a paradoxonnal azáltal, hogy megtagadja a demokrácia eszközeit azoktól, akik azokat diktatúra létrehozására használnák fel.
Tolerancia és szólásszabadság A toleranciaparadoxon fontos szerepet játszik abban a vitában, hogy – ha egyáltalán – milyen határokat kell szabni a szólásszabadságnak. A szabadság és a tolerancia határai: a kahanizmus elleni küzdelem Izraelben című művében Raphael Cohen-Almagor azt állítja, hogy paradox helyzetet teremt, ha szólásszabadságot biztosítunk azoknak, akik azt arra használnák fel, hogy felszámolják azt az elvet, amelyen ez a szabadság alapulhttps://archive.org/details/boundariesoflibe0000cohe/. Michel Rosenfeld a Harvard Law Review 1987-es számában így fogalmazott: „ellentmondásosnak tűnik a szólásszabadság kiterjesztése olyan szélsőségesekre, akik "ha sikerrel járnak, könyörtelenül elnyomják azok véleménynyilvánítását, akikkel nem értenek egyet.”
Rosenfeld összehasonlítja a nyugat-európai demokráciák és az Egyesült Államok gyűlöletbeszédhez való hozzáállását, rámutatva, hogy a nyugat-európai országokban a rendkívül intoleráns vagy szélsőséges politikai anyagokat (pl. a holokauszt tagadása) természetüknél fogva társadalomrombolónak minősülnek, és mint ilyenek, forgalmazásukra jogi korlátozások vonatkoznak, míg az Egyesült Államokban úgy döntöttek, hogy az ilyen anyagokat az amerikai alkotmány első kiegészítésében foglalt szólás- és sajtószabadság elvei védik, és csak akkor korlátozhatók, ha kifejezetten erőszakra vagy más illegális tevékenységekre buzdítanak.
Ez a transzatlanti különbség a paradoxonra adott, egymással versengő válaszokat tükrözi. Az európai álláspont szerint az intoleráns beszéd tolerálása bátoríthatja a szélsőségeseket és valós károkat okozhat, ezért megelőző jogi intézkedésekre van szükség. Az amerikai álláspont – amely az első alkotmánykiegészítés abszolutizmusában gyökerezik, és amelyet gyakran társítanak Oliver Wendell Holmes Jr. „ötletek piaca” koncepciójával – szerint a rossz beszéd legjobb ellenszere a több beszéd, nem pedig a cenzúra. Az amerikai modell kritikusai azzal érvelnek, hogy az nem oldja meg a paradoxont, mert az intoleráns mozgalmak anélkül is elfoglalhatják a közszférát és manipulálhatják a demokratikus folyamatokat, hogy közvetlenül erőszakra buzdítanának. A támogatók ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az intoleráns beszéd elnyomása veszélyes precedenst teremthet, amelyet később a másként gondolkodók ellen fordíthatnakhttps://doi.org/10.1007%2Fs10982-011-9118-4.
Az intoleráns beszédre adott válaszként megnyilvánuló erőszakos intolerancia kritikája jellemző a Jürgen Habermas és Karl-Otto Apel által kidolgozott diskurzusetika számára.
Homofília és intolerancia