IV. Antal, görögösen IV. Antoniosz 1389–1390 között, majd ismét 1391–1397 között konstantinápolyi pátriárka volt.
Élete A pátriárkaságot megelőző pályafutásáról nem sokat tudunk. Eredetileg pap-szerzetes volt, és lehetséges, hogy az Athosz-hegyi Dionüsziosz-kolostorban élt. Nem sokkal hivatalba lépése, 1389. január 12. után, ugyanezen év februárjában zsinati eljárásra került sor, amelyen a moszkvai metropolita székéért folyó konfliktust Ciprián javára döntötték el, és Piment véglegesen letették hivatalából.
Amikor VII. Ióannész bizánci császár 1390-ben megfosztotta trónjától az addigi császárt, nagyapját, V. Ióannészt, Antonioszt is eltávolították hivatalából júliusban. Az új pátriárka július 30-án Makariosz lett. Mindössze hat hónappal később azonban a bitorlót megfosztották hatalmától; röviddel ezután a visszakerült V. Ióannész is meghalt. 1391-ben annak fia, II. Manuél elfoglalhatta a császári trónt, és márciusban (vagy csak némi idő elteltével, nyáron) visszahelyezte hivatalába IV. Antonioszt. Antoniosz koronázta meg őt 1392. február 11-én.
Felhetőleg 1393 szeptemberében vagy októberében Antoniosz pátriárka levelet írt I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelemnek. Vazul ugyan birodalmát az ortodox egyház részének tekintette, azonban megtiltotta, hogy az istentiszteleti liturgiában – a szokásnak megfelelően – szertartásosan megemlékezzenek a bizánci császárról. Állítólag úgy fogalmazott, hogy Oroszországnak „van [ortodox] egyháza, de nincs [ortodox] uralkodója”. Antoniosz ezzel szemben azt a doktrínát képviselte, amely a császárt az egyetemes egyház urának tekintette. Levelében ezt egyrészt az őskeresztényeknek a császár iránti alárendeltségével indokolta (1Pét 2,17), másrészt azzal, hogy a nikai első egyetemes zsinaton a császárnak biztosították az egyházban a legmagasabb pozíciót, és ettől kezdve személye elválaszthatatlanul összekapcsolódott a kereszténységgel. Antoniosz szerint nem lehet valaki keresztény anélkül, hogy a bizánci uralkodót tekintélyként el ne ismerné. Saját magát „az Isten által kinevezett atyának és az egész oikumené minden keresztényének lelki urának (Despotes)” nevezte. Összességében tehát Antoniosz arra törekedett, hogy hangsúlyozza a bizánci császárság egyetemességét és a kelet-római uralkodó hegemóniáját, függetlenül a tényleges katonai és politikai erőviszonyoktól. Sokat idézett levele kiváló példája ennek a – a 14. században már jórészt csak elméleti – vallási és politikai igénynek, valamint annak, hogy Bizáncban milyen szorosan kapcsolódott össze a politikai és az egyházi hatalom.
Antoniosz másik tette volt az athoszi kolostorokat függetlenítette Hierisszosz püspökségétől, és új typikont, vagyis szerzetesi szabályzatot vezetett be bennük.
A hészüchazmus ellenzőivel szemben – a császár kifejezett kívánságára – szigorúan lépett fel. Ennek többek között az lett a következménye, hogy Démétriosz Kydónész és Manuél Kalékasz elhagyták a birodalmat. Ugyanakkor Antoniosznak magának is küzdenie kellett azzal a törekvéssel, amely a konstantinápolyi pátriárka hatáskörét igyekezett korlátozni. Összesen három pecsét maradt fenn.
Egy feltehetőleg 1397 januárjában írt levelében Antoniosz arra kérte Ciprián moszkvai metropolitát, hogy ösztönözze II. Ulászló Jagelló litván nagyfejedelmet a nikápolyi keresztes hadjáratban való részvételre. Ennek hátterében az állt, hogy az oszmánok Konstantinápolyt fenyegették. Antoniosz szerint ez akadályozta a Jagelló által kívánt egyházi egység helyreállítását, mivel szerinte az egységet csak az ortodox egyház központjában, vagyis Konstantinápolyban lehetett helyreállítani. Ugyanebben az időben egy másik levelet is küldtek közvetlenül II. Ulászlónak. Más országokba is követeket küldtek, hogy támogatást szerezzenek a keresztes hadjárathoz. Betlehemi Mihály püspök Galíciába és Moldvába utazott, Nicholas Notaras pedig VI. Károly francia királyhoz ment. További követeket küldtek IX. Bonifác pápához is.
Antoniosz azonban már 1397 májusában meghalt. Utódja a konstantinápolyi pátriárkai székben II. Kallisztosz Xanthopulosz lett, aki azonban még ugyanabban az évben meghalt. Őt I. Matthaiosz követte a pátriárkai székben.
Fordítás
Források John W. Barker: Manuel II. Palaeologus (1391-1425). A study in Late Byzantine Statesmanship. Rutgers University Press, New Brunswick (New Jersey) 1969, bes. S. XXIII–XXVI und S. 74 sowie die (Teil-)übersetzungen von Briefen auf S. 105–110 (Brief von 1393) und S. 150–153 (Briefe von 1397). Hans-Georg Beck: Geschichte der orthodoxen Kirche im byzantinischen Reich (= Die Kirche in ihrer Geschichte, Bd. 1, Lieferung D1). Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen 1980, S. D239, D254, D259. J. M. Hussey: The Orthodox Church in the Byzantine Empire. Oxford University Press, Oxford 1990, S. 293 f., S. 324. Alice-Mary Talbot: Antony IV. In: Alexander P. Kazhdan (Hrsg.): The Oxford Dictionary of Byzantium. Oxford University Press, Oxford 1991, Bd. 1, S. 125. Αντώνιος IV. In: Erich Trapp u. a. (Hrsg.): Prosopographisches Lexikon der Palaiologenzeit. Wien 1976–1996 (CD-ROM Version Wien 2001), Nr. 1113. Johannes Preiser-Kapeller: Das Patriarchat von Konstantinopel und die russischen Kirchen vom 13. bis zum 15. Jh.
Kapcsolódó szócikkek Konstantinápolyi pátriárkák listája
Kategória:Ortodox kereszténység Kategória:Konstantinápolyi ortodox egyház Kategória:Konstantinápolyi pátriárkák Kategória:1397-ben elhunyt személyek