A stilói csatát (más néven crotoni csatát) 982. július 13-án vagy 14-én vívták Crotone közelében II. Ottó német-római császár és itáliai-lombard szövetségesei, valamint a szicíliai Kalbida emír, Abu'l-Kászim erői között, aki szent háborút hirdetett a németek ellen. A csata a szicíliai arabok győzelemével végződött.
Előzmények
A 10. század második felében a dél-itáliai területeket folyamatosan támadták a szaracénok, akik Szicília emírségéből törtek be. Míg a nagyrészt hellenizált Calabria a Keletrómai Birodalomhoz hűséges föld volt, Puglia, a lombard és Róma egyházi joghatósága alá tartozott,és a 9. század vége óta autonómiapárti érzelmeket táplált, számos és ismételt bizánci ellenes felkeléssel, nevezetesen a 891-es (I. Vazil uralkodása alatt), a 921-es (Romanosz I. Lekapenosz kormánya alatt) és végül a 946-os (amely II. Vazil nagyapja, VII. Konstantin uralkodásának kezdetén történt). A bizánci császár képtelensége szembeszállni az arab betörésekkel ismét elégedetlenséget és elégedetlenséget váltott ki Dél-Itália „lombard” részén. 981-ben a Keletrómai Birodalom elleni ellenzék lázadásba torkollott: Bari, Trani és Ascoli Satriano fellázadt a bizánciak ellen, és ez az ellenzék nemzetközi jelentőségre tett szert. Az eseményekről szóló szász beszámolók szűkösek és információkban szegények, és máig nehezen megfejthetők. Először bizánci-ellenes, majd arab-ellenes felhangokat öltöttek, furcsa hullámzásban és oszcillációban, teljes mértékben a térségben tapasztalt politikai nehézségek miatt: független lombard hercegségek, a bizánci protektorátusnak alárendelt lombard hatalmasságok, a Szent Római Birodalomnak alárendelt lombard hatalmasságok, a szicíliai arabokkal szimpatizáló lombard hatalmasságok, végül pedig a császári Katepanátus kiváró hozzáállása, ami nehéz helyzetet jelentett a nyugati német császár számára, aki ráadásul tíz évvel korábban egy bizánci nőt, Theophanót vette feleségül. Ióannész Tzimiskes bizánci császár 976-os halálával a Keletrómai Birodalom súlyos kormányzati válságba sodródott, így a dél-itáliai görög birtokok védtelenek maradtak a szaracén(szicíliai arab) támadásokkal szemben. II. Bazil kormányát fenyegette Bardasz Szklerosz tábornok kisázsiai lázadása, és 980-ban Sámuel bolgár cár újra megnyitotta az északi frontot Konstantinápoly előtt: a Kelet-római Birodalom megbénult. E rendkívül kritikus helyzettel szemben nem meglepő, hogy a bizánciak által a szaracénok és szászok közötti konfliktusban saját területükön alkalmazott katonai megközelítés a vidék feladásából és a városok, valamint erődítmények határozott védelméből állt, hogy korlátozzák az erők aránytalanságából eredő hátrányt. Abu al-Kászim(Abu'l-Qasim Ali ibn al-Hasan al-Kalbi) , a Kairóban uralkodó fátimidák névleges vazallusa, Szicíliából a szárazföldre nyomult, de egy ideig Pandulf „Vasfejű”, Capua, Benevento és Spoleto, később pedig Salerno lombard hercege kordában tartotta. Pandulf 981 márciusában bekövetkezett halála, valamint fiai és utódai gyengesége arra késztette II. Ottó császárt, hogy beavatkozzon a konfliktusba. A császár valódi célja az volt, hogy a Szentszék támogatásával kiterjessze hatalmát Dél-Olaszország földjeire, ezzel utat nyitva Szicília későbbi és kívánatos keresztény visszatérésének.Hogy ez Theophanu császárné befolyása alatt is történt-e, vagy ő tanácsolta-e a vállalkozás ellen, legalábbis vitatott.Vgl. z. B. Gunther Wolf: Kaiser Otto II. (973–983) und die Schlacht von Cotrone am 13. Juli 982. In: Ders. (Hrsg.): Kaiserin Theophanu. Köln 1991, S. 155–161, hier: S. 155; Gunther Wolf: Theophanu und Adelheid. In: Ders. (Hrsg.): Kaiserin Theophanu. Köln 1991, S. 79–96, hier: S. 86 f Ottó 2100 páncélos lovast kért a birodalom északi alpesi részének minden részéről, Szászország kivételével.Gerd Althoff: Die Ottonen, Königsherrschaft ohne Staat. 2., erw. Auflage, Stuttgart 2005, S. 148. Megpróbálta kézben tartani a longobardok közötti örökösödési vitákat, elfogadva a belső harcok tényleges eredményeit, hogy ne veszélyeztesse végső célját. II. Ottó expedíciós előkészületei egy teljes évig tartottak, egészen 981-ig. A hadjárat kezdete teljes mértékben görögellenes volt: Salernóból, egy langobard hercegségből, amelyet Theophanó maga hozott hozományként tíz évvel korábban, II. Ottó bizánci Basilicata felé indult, és ostrom alá vette Matera erődítményét (982 januárjában). Matera azonban nem adta meg magát. Ottó ezután ugyanazon év márciusában Taranto ellen indult, de a város is ellenállt. Végül a szászok Barit, a Katepanátus fővárosát vették célba, de a bizánciak itt is visszaverték őket. 982 májusában tehát a császár feladta Pugliát, hogy Calabriára összpontosítson, és végül háborút indítson az arabok ellen. Szász Ottó oklevelei arról tanúskodnak, hogy a császár március 16-án Taranto falai alatt táborozott, és két hónappal később is ugyanazon a helyen táborozott. (DO II, 268., 272., 273., 274. lábjegyzet). Tarantóból Rossano, egy észak-kalábriai bizánci erőd felé vette az irányt, amely továbbra is nyitva állt a szászok és csapataik előtt, és ahol Theophano császárné vendégként tartózkodott, vele együtt a császári kincstár és mindössze hároméves fia, III. Ottó – egy nagy fegyveres kísérettel –, majd folytatta a menetelést dél felé (Segl, 1982: 61. o.), a Via Capua-Regiumot követve, amely egészen Reggióig ért.
Kiélezett csata Ezen a ponton történt a szóban forgó katonai hadjárat egyik legrejtélyesebb eseménye, amelyről Thietmar számolt be: a szász uralkodó egy erőszakos összecsapás után elfoglalt egy arabok lakta várost. Ez a város, a megbízható dokumentumok hiánya ellenére, Milétoszként azonosítható, amely Rossano és Reggio között, a római úton helyezkedett el.
Az összecsapás végső helyszíne Columna Reggina (stylis) volt - ahol a római korban a Via Popilia állomása volt, amely egy széles síkságra nyílik, alkalmas egy ilyen nagyszabású összecsapásra, stratégiai helyen a szoroshoz való hozzáférés szempontjából. A római korban már folytak csaták ugyanazon a helyen - valószínűleg Cannitello, Villa San Giovanni egyik kis falujának környékén. Abu'l-Qasim emír nem volt messze Rossano Calabrótól, amikor észrevette Otto csapatainak váratlan erejét és visszavonult. Amikor erről Ottó értesült a visszavonulást, feleségét , Theophanut és gyermekeiket Rossanóban hagyta a poggyászokkal és a császári kincsekkel együtt, és elindult az ellenség üldözésére. Amikor Abu'l-Kászim felismerte, hogy nem tud elmenekülni, felkészítette seregét egy heves csatára Capo Colonnánál, Crotonétól délre. Egyesek, mint például Ibn al-Athir, feltételezik, hogy a csata Capo Colonnán történt. A neves régész, Paolo Orsi kénytelen volt meggondolni magát, és Cunsolo, egy stilói helytörténész elméletét támogatta, aki ehelyett a csata helyszínét a Stilaro folyóra helyezte, amely párhuzamosan folyik az Assi folyóval. Mások azonban úgy vélik, hogy a csata az ókori Stilo közelében történt, az Assi folyó közelében, Kaulon Magna Graecia városának romjai közelében. Köztudott, hogy a Stilaro környékén található akkori Stilo a csata után elpusztult. Egy heves összecsapás után a német nehézlovasság hadteste elpusztította a muszlim középső seregrészt, majd az emír gárdája felé nyomult. Abu'l-Kászim végül elesett a csata során, de csapatai nem rendültek meg, és körülbelül 5000 fős rejtett tartalékkal vették körül Ottó erőit, súlyos veszteségeket okozva nekik. Ibn al-Athir története szerint az áldozatok száma körülbelül 4000 volt, köztük:
IV. Landulf beneventói hercege, 19 német gróf Merseburgi Gunther, a Merseburgi Püspökség őrgrófja (Ekkehardiner) Burkhard és Dedi, valószínűleg Dietrich, a Wettin-dinasztia ősének testvérei I. Ottó, Sváb-Bajorország hercege (Liudolfing), túlélte a csatát, de október 31-én Luccában meghalt a visszaúton. Holttestét követői az Alpokon át Aschaffenburgba vitték. Werinheri, Fulda apátja, szintén túlélte a csatát, akárcsak II. Ottó, de 982. október 30-án Luccában meghalt a visszaúton. Parma közelében, Borgo San Donninóban (a mai Fidenza) temették el. Az abodrita(obrodita-egy balti tenger melléki valzallus népcsoport) páncélos lovasság szinte teljes kontingense, amely Brémai Ádám szerint 1000 főből állt, vezetőjük, Mistislaw csak néhány túlélővel tért vissza.
Ottó kénytelen volt elmenekülni a csatából, végül csak egy bizánci kereskedőhajóhoz úszva talált menedéket. Ezután Rossanóban pihent, és csak 982. november 12-én tért vissza Rómába.Michael Mott: Abt Werinheri und der unglückliche Feldzug von 982; Mit 60 Panzerreitern an der Seite Ottos II. in Süditalien, in: Buchenblätter (Fuldaer Zeitung), 89. évfolyam, 12. szám, 2016. június 13., 45–46. oldal
III. Ottó megválasztása Miután északra menekült, Ottó egy gyűlést tartott Veronában, amely elsősorban helyi főnemesekből állt. Ott biztosította fia itáliai királlyá választását, és erősítést kért Németországból. A csatában a szászok veszteségei voltak a legsúlyosabbak, és I. Bernát szász herceg dél felé tartott Veronába a gyűlésre, de a dán vikingek portyái arra kényszerítették, hogy visszaforduljon. Ottó unokaöccsét , I. Ottó sváb és bajor herceget északra küldte Németországba, hogy hírt adjon a stilói csata eseményeiről, de a herceg útközben elpusztult. A hír mindazonáltal eljutott egészen Wessexig – ami jól bizonyítja a katasztrófa mértékét. Végül Ottó a következő évben meghalt, mielőtt folytathatta volna a dél-itáliai hadjáratot.
Utódlás Capuában, Beneventóban és Salernóban A Mezzogiornót(Dél-Itáliát) megrázta a csata kimenetele. Miután Landulf és testvérei, a salernói Atenulf és II. Pandulf harcokban estek el, Capua és Benevento birtokai a Landulfida család kadét ágaira szálltak – Salernót végül I. Manso amalfi herceg foglalta el.
Következmények Dél-Itáliában és az Elbánál Bár a Kalbid csapatai kénytelenek voltak visszavonulni Szicília szigetére, a muszlimok továbbra is jelen voltak Dél-Itáliában, és továbbra is zaklatták a helyi görögöket és longobárdokat (akik még nem olvadtak be a helyi itáliaiak közé délen). Ezenkívül, amikor az Elba mentén élő szláv népek meghallották a német császár vereségét, azonnal fellázadtak a császári uralom ellen, ami végül évtizedekig tartó németesítésii és kereszténység terjesztési erőfeszítéseik kudarcának tűnt. Az Alpoktól északra, az Elba folyó vidékén élő szlávok, Mstivoj vezetésével, fellázadtak germán uralkodóik ellen a „983-as szláv felkelésben”, miután meghallották a császár vereségének hírét. A szlávok németesítése és keresztényesítése évtizedekig tartó visszaesést szenvedett el.
II. Ottó veresége véget vetett a német beavatkozásnak Dél-Itáliában legalább 1009-ig, amikor utódja, II. Henrik Bari Melus mellé állt egy újabb bizánci-ellenes felkelésben. A német seregek azonban csak a második világháborúban vonultak le újra egészen Kalábriáig. A 982. július 14-i események a római egyház számára is jelentős kudarcot jelentettek, amelynek egy évszázadot kellett várnia, mielőtt a latin rítus felválthatta a bizánci rítust Pugliában, Lucániában és Kalábriában.
Források A korabeli latin és arab források nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek az eseménynek. A csatáról körülbelül negyven fennmaradt beszámoló létezik, bár csak néhány tartalmaz olyan információkat, amelyek valóban gazdagíthatják ismereteinket. Az események rekonstruálásának egyik fő forrása Merseburgi Thietmar krónikája. A német püspök munkássága a 908 és 1018 közötti éveket öleli fel, és értékes forrás az Ottó-dinasztia kutatói számára. A történészek által leggyakrabban használt egyéb latin források Velencei János Annales Sangallenses és Chronicon Venetum című művei. További információkat Brúnó szerzetes műveiből, Gerbert leveleiből, valamint Szent Sabas és Nilus hagiográfiáiból lehet meríteni.
Jegyzetek
Források Dirk Alvermann. La Battaglia di Ottone II contro i Saraceni nel 982. In: Archivio storico per la Calabria e la Lucania 62 (1995), 115–130. oldal
Jacek Banaszkiewicz: Ein Ritter flieht oder wie Kaiser Otto II. sich vom Schlachtfeld bei Cotrone rettete. In: Frühmittelalterliche Studien 40 (2006), 145–165. oldal