bélyegkép|220px|Az 1891-es magyar kiadás címlapja bélyegkép|220px|1505-ös holland nyelvű kiadás címlapja bélyegkép|220px|1874-es francia nyelvű kiadás
A Krisztus követése (latinul: De imitatione Christi) a késő középkori latin keresztény áhítati irodalom egyik legelterjedtebb és legtartósabb hatású műve. A címben szereplő latin imitatio egyszerre jelent utánzást, követést és példakövető életformát; a magyar hagyományban a mű címe Krisztus követéseként honosodott meg. A könyv Kempis Tamáshoz, a devotio moderna és a Windesheim-kongregáció környezetéhez kötődik, és a 15. század első felében, feltehetően 1418 és 1427 között nyerte el négy könyvből álló formáját.„Imitation of Christ”, in The Catholic Encyclopedia, New York, Robert Appleton Company, 1910.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 14. kötet: „Thomas à Kempis”, Gale, 2003.
A mű a nyugati keresztény lelkiség egyik klasszikus szövege. Rövid, szentenciaszerű fejezetei Krisztus példájának követésére, alázatra, önismeretre, a belső megtérésre, a szenvedés türelmes viselésére, a rendezetlen ragaszkodások elhagyására és az Oltáriszentség iránti áhítatra buzdítanak. Gyakran a Biblia után a keresztény lelki irodalom egyik legolvasottabb könyveként említik; kéziratai és nyomtatott kiadásai a 15. századtól kezdve rendkívül széles körben terjedtek el.Magyar Katolikus Lexikon: „Krisztus követése”.Kempis Tamás: Krisztus követése, ford. Jelenits István, Ecclesia; elektronikus kiadás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár.
Kulturális jelentősége nem pusztán egyháztörténeti. A Krisztus követése a középkori latin áhítati próza egyik legnagyobb hatású alkotása lett: olvasták szerzetesek és világi hívek, katolikus és protestáns közösségek, lelkigyakorlatos mozgalmak, valamint olyan későbbi írók és gondolkodók is, akik a műben a belső összeszedettség, az önvizsgálat és a mulandó javaktól való szabadság klasszikus megfogalmazását találták meg.
Szerzője körül több évszázadon át vita folyt. A mű névtelenül vagy különböző szerzők neve alatt terjedt, és a kora újkortól Jean Gerson, egy feltételezett Gersen nevű bencés apát, Clairvaux-i Szent Bernát, Szent Bonaventura és mások neve is felmerült. A modern kutatás túlnyomó része azonban Kempis Tamás szerzőségét vagy végső szerkesztői szerepét fogadja el, különösen a 15. századi kéziratos hagyomány, a Windesheim-közeg, Kempis ismert stílusa és az 1441-es brüsszeli, Kempishez kapcsolt autográf kézirat alapján.Léon M. J. Delaissé: Le manuscrit autographe de Thomas a Kempis et l'Imitation de Jésus-Christ, Brussels, 1956.
Címe és műfaja
A latin De imitatione Christi szó szerint „Krisztus utánzásáról” vagy „Krisztus követéséről” szóló művet jelent. A középkori keresztény szóhasználatban az imitatio nem külsődleges utánzást jelentett, hanem Krisztus életének, alázatának, engedelmességének, szeretetének és kereszthordozásának belső elsajátítását. A mű kezdőmondata is erre utal: „Aki engem követ, nem jár sötétségben” (Jn 8,12).
A Krisztus követése nem dogmatikai kézikönyv, nem egyetemi teológiai traktátus és nem szisztematikus misztikatan. Inkább rövid fejezetekből álló lelki útmutató, amelyet elmélkedésre, közösségi felolvasásra és személyes lelkiismeret-vizsgálatra lehetett használni. Stílusa tömör, biblikus, gyakran aforisztikus; mondatainak ereje részben abból fakad, hogy általános lelki tapasztalatokat sűrű, könnyen megjegyezhető formában fogalmaz meg. A Jelenits-fordítás előszavában Rónay György is a középkori latin próza egyik különösen tömör, szentenciaszerű és ritmikus alkotásaként jellemzi a szöveget.
A mű a késő középkori úgynevezett affektív teológia körébe tartozik. Az „affektív” itt nem puszta érzelgősséget jelent, hanem olyan lelki beszédmódot, amely nem elsősorban elvont téziseket akar bizonyítani, hanem az akaratot, a szívet és a mindennapi cselekvést akarja Isten felé fordítani. Míg az egyetemi, spekulatív teológia például azt kérdezte, miként írható le fogalmilag Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben, az affektív lelki irodalom azt kérdezi, hogyan készül fel az emberi szív erre a találkozásra. Kempis nem a teológiai tudást bírálja önmagában, hanem azt az öncélú, alázat nélküli tudálékosságot, amely nem vezet szeretetre és megtérésre.
A könyv használati módja is ezt a célt szolgálta. Fejezetei alkalmasak voltak a lectio divina — a Szentírás és lelki szövegek lassú, imádságos olvasása — gyakorlatára, továbbá kolostori vagy közösségi felolvasásra. Egy-egy rövid fejezet nem teljes dogmatikai tételt, hanem elmélkedési magot ad: olyan mondatot vagy gondolatot, amelyet az olvasó a nap folyamán újra és újra felidézhetett.
Keletkezési és történeti háttere
Devotio moderna és Windesheim
A Krisztus követése a devotio moderna („modern jámborság” vagy „új áhítat”) lelkiségi közegében keletkezett. A mozgalom a 14. század végén, főként a Németalföldön és az Alsó-Rajna vidékén bontakozott ki Geert Groote és tanítványai körül. A fekete halál, a nyugati egyházszakadás, a klérus fegyelmi problémái és a városi társadalmak átalakulása sok hívőben erősítette a belső reform igényét. A devotio moderna erre nem új dogmatikával, hanem a személyes megtérés, a Szentírás-olvasás, a közösségi fegyelem, az alázat és Krisztus gyakorlati követésének hangsúlyozásával válaszolt.Katharine Danyluk: Imitations of Christ: Ignatius of Loyola, Philip Neri and the influence of the Devotio Moderna, MTh dissertation, 2018.R. R. Post: The Modern Devotion: Confrontation with Reformation and Humanism, Leiden, Brill, 1968.
A mozgalom egyik ága a Közös Élet Testvérei és Nővérei közösségeiben élt tovább. Ezek a közösségek rendszeres imádságot, tanulást, könyvmásolást, oktatást és egyszerű közös életet kapcsoltak össze, de tagjaik nem mindig tettek szerzetesi fogadalmat. A másik fontos intézményi forma a Windesheim-kongregáció volt, amely Szent Ágoston regulája szerint élő reguláris kanonokokból állt. A reguláris kanonokok olyan közösségi életet élő papok vagy papságra készülő férfiak voltak, akik a liturgikus életet, a közös tulajdont, a tanulást és a lelkipásztori feladatokat kapcsolták össze. A New Catholic Encyclopedia Windesheimről szóló összefoglalója szerint a kongregáció szigorú közösségi életet, rendszeres kórusimát, böjtöt, elmélkedést, eucharisztikus áhítatot és tanulmányokat követelt tagjaitól.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 14. kötet: „Windesheim”, Gale, 2003.
Kempis Tamás fiatalon a Közös Élet Testvérei deventeri környezetében nevelkedett, majd az agnetenbergi kolostorban a Windesheim-kongregációhoz tartozó ágostonos reguláris kanonok lett. A Krisztus követése lelkisége ebből a kettős háttérből érthető: egyszerre bensőséges, személyes és gyakorlati, ugyanakkor nem szakad el a közös liturgiától, az Oltáriszentségtől, a kolostori fegyelemtől és a katolikus szentségi élettől.
Teológiai és lelki gyökerei
A devotio moderna nem gyökeresen új teológiai rendszert alkotott, hanem régi keresztény forrásokat rendezett gyakorlati formába. Elsődleges forrása a Biblia, különösen az Evangéliumok és Szent Pál leveleinek elmélkedő olvasása volt. A Krisztus követése sok bibliai utalást és idézetet használ; a Magyar Katolikus Lexikon 1159 szentírási idézetet említ a műben. Ez a biblikus telítettség magyarázza, hogy a könyv egyszerű fejezetei mögött nagyon sűrű egyházi és szentírási hagyomány áll.
Erősen hatott rá Hippói Szent Ágoston belső emberről, önismeretről, kegyelemről és a szív Isten felé fordításáról szóló öröksége. A Windesheim-kongregáció Szent Ágoston regulája szerint élt, ezért az ágostoni közösségeszmény — a szeretet, a vagyonközösség, az engedelmesség és a belső egység — a mozgalom intézményi életében is jelen volt.
A mű másik fontos háttere a ciszterci és monasztikus lelkiség, különösen Clairvaux-i Szent Bernát Krisztus iránti szeretetre irányuló, affektív teológiája. Kempis szövege sokszor nem elvont fogalmi rendben, hanem a szív mozgásain, a szereteten, a bánaton, az alázaton és a szenvedő Krisztussal való együttérzésen keresztül beszél a keresztény életről. A karthauzi rend elmélkedő és csöndes lelkisége, valamint a rajnai-flamand misztika — különösen Jan van Ruusbroec, Eckhart mester, Johannes Tauler és Heinrich Suso környezete — szintén hozzájárult ahhoz a lelki nyelvhez, amelyben a mű megszólal.John Van Engen: Sisters and Brothers of the Common Life: The Devotio Moderna and the World of the Later Middle Ages, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2008.
A devotio moderna ugyanakkor mérsékelte a spekulatív misztika kockázatosabb vagy nehezebben érthető megfogalmazásait. A Krisztus követése ritkán fogalmaz elvont metafizikai nyelven; inkább a hétköznapi döntésekre kérdez rá: mit szeret az ember, mihez ragaszkodik, hogyan viseli a megaláztatást, mennyire keresi a csendet, tud-e engedelmes és türelmes lenni, és Krisztus keresztjét nemcsak szemléli-e, hanem saját életében is követi-e.
Keletkezése és használati közege
A mű keletkezési idejét általában 1418 és 1427 közé teszik. A négy könyv valószínűleg nem egyszerre íródott, hanem különálló vagy részben önálló lelki szövegekből alakult egységes művé. A korai kéziratok is arra utalnak, hogy egyes könyvek önállóan vagy eltérő sorrendben is terjedtek. A legrégebbi ismert részleges kéziratok az 1420-as évekből valók, a teljes négykönyves forma pedig a 15. század első felében szilárdult meg.
A szöveg eredetileg kolostori és rendi használatra készülhetett. A Jelenits-fordítás előszava szerint a mű először a saját kolostor és rend használatára, főként közösségi felolvasásra szolgálhatott, majd gyorsan túllépte e határokat, és szélesebb keresztény olvasóközönséghez jutott el. A mű rövid fejezetei erre a használatra különösen alkalmasak voltak: egy-egy fejezet önálló elmélkedési anyagként is olvasható, de a négy könyv együtt a lelki élet útját rajzolja meg.
A szerzői név hiánya nem feltétlenül rejtély vagy mulasztás. A devotio moderna lelkiségében az alázat, a névtelenség és az önmutogatás kerülése fontos erény volt. A mű egyik híres szellemi alapelve éppen az, hogy az ember ne a hírnevet és az emberek elismerését keresse, hanem Isten tetszését. Ez magyarázza, hogy a szöveg kezdetben névtelenül vagy eltérő attribúciókkal is terjedhetett.
Szerzőségi vita
A Krisztus követése szerzőségéről már a kora újkortól hosszan tartó vita folyt. A mű különböző kéziratokban és kiadásokban több szerző neve alatt szerepelt. A leggyakoribb nevek között volt Kempis Tamás, Jean Gerson, Clairvaux-i Szent Bernát, Bonaventura, III. Ince pápa, Geert Groote, Walter Hilton és egy feltételezett Gersen nevű vercelli bencés apát. A vita egyik oka az volt, hogy a korai kéziratok egy része nem jelölte meg a szerzőt; a másik, hogy a mű stílusa és lelki mélysége több nagy középkori teológushoz és misztikushoz hasonlíthatónak tűnt.
A Gerson-vonal azért lett különösen erős, mert Jean Gerson a 15. század egyik legismertebb párizsi teológusa, a Párizsi Egyetem kancellárja és jelentős lelkiségi szerző volt. Sokan úgy gondolták, hogy ilyen mélységű lelki-pszichológiai megfigyeléseket és ilyen kiforrott teológiai stílust inkább egy híres egyetemi kancellár írhatott, mint egy visszavonult, másoló és lelki íróként működő agnetenbergi kanonok. A modern kutatás azonban e feltételezést nem tekinti döntő érvnek.
A vita áttekinthetően három szakaszra bontható. A 15. században a mű többnyire névtelenül vagy Kempis környezetéhez köthetően terjedt; a 16–18. században a nyomtatott kiadások és rendi hagyományok több szerzőjelöltet állítottak előtérbe; a 19–20. századi kéziratkutatás pedig egyre inkább Kempis Tamás és a Windesheim-kongregáció mellett erősítette meg az attribúciót. A névtelenség maga is összhangban van a mű lelkiségével: a szöveg az ismeretlenség szeretetére és az emberi elismerés kerülésére buzdít.