A hidegháború (angolul: Cold War) sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folyamatos rivalizálás jellemzett. A szó szoros értelmében vett háború nem tört ki a két ország között – a hidegháború a második világháború két nyertes nagyhatalmának ideológiai, kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai összecsapásából állt. Ebben az időszakban vált kézzelfoghatóvá a nukleáris fenyegetés, és ekkor indult a fegyverkezési és az űrverseny is, a propaganda mellett. A hidegháború fogalma Walter Lippmanntól származik, továbbá ő mondta, hogy ez nem más, mint két vak dinoszaurusz viaskodása egy gödörben. Semmiképp sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ez a háború csak az északi/nyugati országok számára volt hideg: az időszakot a harmadik világban több száz fegyveres konfliktus jellemezte (elsősorban a két szuperhatalom által támogatott polgárháborúk formájában), összességében milliós nagyságrendű áldozatokkal.
A szembenálló tömbök kialakulása (1947–1955) bélyegkép|250px|A hidegháború szembenálló feleinek eloszlása. A vörös a szovjet szövetségeseket, a kék az amerikai szövetségeseket jelöli. A zöld területek jelzik az úgynevezett harmadik világot
A második világháború végére a két győztes nagyhatalom közötti egyre nehezebben tartható szövetség már nem tudott ellenállni a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok ellentétes ideológiáinak és nagyhatalmi rivalizálásának.
Miután az 1947. július 12-én Párizsban tartott egyeztető tárgyaláson - a Jaltai konferenciát és a Párizsi békeszerződéseket követően - a Szovjetunió érdekszférájába és katonai megszállása alá került országok képviselői szovjet nyomásra mind elutasították a nyugati országokat támogató Marshall-tervet, a folyományaként kibontakozó hidegháború elmélyítette és rögzítette a kontinens politikai és gazdasági megosztottságát.Tarján M. Tamás - A Marshall-terv meghirdetése (Rubicon)Magyarországnak nem kellett: 65 éve indult a Marshall-terv - mfor.hu, 2013.06.29. 1949-ben keleten megalakult a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), majd nyugaton 1951-ben az Európai Unió egyik elődszervezeteként az Európai Szén- és Acélközösség. Az amerikai pénzügyi támogatás folyósítása érdekében létrejött a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.
Mindkét nagyhatalom a védelme alatt álló európai országokból egy-egy katonai szövetséget kovácsolt: nagyrészt nyugaton 1949-ben az Egyesült Államok vezetésével kialakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), keleten pedig 1955-ben szovjet irányítás alatt a Varsói Szerződés.
Winston Churchill 1946 márciusában a Missouri állambeli Fultonban Harry S. Truman amerikai elnök szűkebb pátriájában tett szívességi látogatása során tartott híres beszédében kijelentette, hogy egy „Baltikumtól Adriáig tartó vasfüggöny hullott le Európára”. Ez azonban csak 1948 után lett igaz, amikor is a prágai puccs során a kommunisták Csehszlovákiában megragadták a hatalmat. A II. világháborúból gazdaságilag is győztesen, soha addig nem látott prosperitással előlépett Amerikai Egyesült Államoknak elemi érdeke fűződött az akkorra csúcstechnológiákat is megszerző, sőt atomhatalommá vált legnagyobb katonai erőnek – és főleg az ipari potenciál – gazdasági továbbvitele, ami a katonapolitikai vezetéstől az addigihoz képest változatlan, nagyléptékű ellenségképet kívánt meg az egész államgépezettől is. Ennek az érdeknek felelt meg a 40 éven keresztül a Szovjetunió felbomlásáig tartó hidegháborús állapot szakadatlan gerjesztése és fenntartása.
A szovjet befolyás alá került országokban – Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária – először szovjetbarát kormányok alakultak. Ezt követően kiterjedt államosításokkal és földreformmal igyekeztek megnyerni a nincstelen rétegeket, miközben a közigazgatás „megtisztításával” gyengítették a nem kommunista erők bázisát. 1947 szeptemberében megalakult a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája), amely irányította a kommunista pártokat. Sztálin politikai irányvonalát a kommunisták által dominált országok egységesen követték. Egyedül a Josip Broz Tito által vezetett Jugoszlávia került konfliktusba a Szovjetunióval. A kommunista pártok mindenütt beolvasztották a szociáldemokrata pártokat. A többi pártot felszámolták. Államosították a közép- és kisüzemeket is, tervutasításos rendszert vezettek be, s gyorsított iparosításba kezdtek. Kampányok kezdődtek a mezőgazdaság kollektivizálása érdekében, az „osztályidegenek” és az egyházak ellen.
Görögországban a kommunisták Jugoszlávia támogatásával tüzelték fel a polgárháborút; Franciaországban és Olaszországban a kommunista pártok jutottak választási győzelemhez. Mao Ce-tung vezetése alatt hamarosan Kína is a kommunizmus bástyájává vált. A vélt vagy valós szovjet fenyegetésre válaszul 1947-ben Harry S. Truman elnök meghirdette az úgynevezett Truman-doktrínát, azaz a kommunizmus feltartóztatását hirdető politikáját (containment), mivel véleménye szerint a háború utáni viszonyok táptalajul szolgáltak a kommunizmus terjedéséhez.
A kommunizmus nyugat-európai terjeszkedésének megakadályozására 1947-ben beindították a Marshall-tervet, amelynek keretén belül az Egyesült Államok mintegy 14 milliárd dolláros segéllyel kívánta újjáépíteni a háborúban lerombolt gazdaságokat. Az összes olyan ország elfogadta ezt a segélyt, ahol nem állomásozott a szovjet hadsereg. Az amerikai segély hatásai gyorsak és azonnaliak voltak: a francia kommunista párt például 1981-ig kikerült a kormányzásból.
Már 1947-ben megszületett a szovjetek válasza – a befolyásuk alá tartozó országokat egy egységes keleti blokká kovácsolták. Andrej Zsdanov és Nyikolaj Voznyeszenszkij megalkotta a „két világról” szóló doktrínát és kijelentette, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus összecsapása elkerülhetetlen. A keleti tömb műszaki fejlődésének korlátozására 1947-ben a nyugati országok létrehozták a COCOM-listát.
1948–1953: a válságok kora A berlini blokád: 1948. május–1949. szeptember bélyegkép|jobbra|200px|A vasfüggöny, a térképen a fekete sáv kettéosztotta Európát. A halvány színű országok nem tagjai a NATO-nak.
Németország gyorsan a hidegháború közepén találta magát: a második világháború befejezése óta Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió több megszállási övezetre osztotta fel. A szovjet zóna által körülvett Nyugat-Berlinbe légi úton, illetve autópályán és vasúton lehetett eljutni. 1948-ban a francia, a brit és az amerikai zónák egybeolvadtak és az elszabadult infláció megfékezésére bevezették ott az új német márkát. Sztálin a jaltai egyezmény ellenére Nyugat-Berlint is az irányítása alá szerette volna vonni, ezért a várost 1948. június 23-ától blokád alá vonta. Az amerikaiak egy hatalmas légihidat szerveztek meg a város ellátására, és a széntől az élelmiszerig minden szükséges anyagot a mazsolabombázók szállítottak Berlinbe. Kis híján egy éven keresztül óránként egy tucatnyi gép szállt le a város nyugati repülőterein. 1949. május 12-én Sztálin tudomásul vette a terv kudarcát és feloldotta a blokádot.
A blokád elsődleges következményeként az amerikai, francia és brit zónákból megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, fővárosa pedig Bonn lett. A szovjet zónából lett a Német Demokratikus Köztársaság, melynek fővárosa Berlin volt. A két országot egy vasfüggöny választotta el, melyből később a berlini fal lett, ami a hidegháború egyik legismertebb szimbólumává vált.
A Kínai Népköztársaság megalakulása: 1949. október 1. Kínában az 1910-es évek óta tartott a Mao Ce-tung vezette kommunisták és a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang polgárháborúja. A második világháború után az előbbieket a Szovjetunió, az utóbbiakat az Egyesült Államok támogatta. Az amerikai segély azonban elapadt, és 1949-re a Kínai Kommunista Párt szinte az egész országot irányítása alá vonta. Október elsején Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj Sek Formosa szigetére menekült, ahol megalapította Tajvant, egy szakadár, különálló Kínát. A két Kína, akárcsak a két Németország, kölcsönösen nem ismerte el egymást.
A koreai háború: 1950–1953
A koreai háború volt a hidegháború első fegyveres konfliktusa, 1950–1953 között zajlott a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK, Észak-Korea) és a Koreai Köztársaság (KK, Dél-Korea), illetve szövetségeseik, Kína és a Szovjetunió, illetve az USA között.
Ideológiai háború Az Egyesült Államokban megjelenik a mccarthyzmus, az amerikai kormányt felforgató, valós és vélt kommunisták utáni boszorkányüldözés. A Rosenberg házaspár esete talán a leghíresebb: a házaspárt azzal gyanúsították, hogy a szovjeteknek átadták az atombomba titkát. Ethel és Julius Rosenberget halálra ítélték, majd kivégezték. Az eset Európa-szerte felháborodást váltott ki, ám a napjainkra megnyitott KGB-akták szerint a Rosenberg-házaspár csakugyan bűnös volt. A Szovjetunióban egymást követik az ideológiai kirakatperek – az ötvenes évek elején a „titóista banditák” elleni tisztogatás volt éppen napirenden.
Békés egymás mellett élés és újabb krízisek: 1953–1962 A békés egymás mellett élés bélyegkép|Lyukas zászlók Budapesten 1956 októberében 1953-ban Joszif Visszarionovics Sztálin meghalt. Utódja, Nyikita Szergejevics Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elítélte Sztálin bűneit és a békés egymás mellett élés politikáját hirdette meg, amire a nyugati hatalmi tömb az enyhülés fogalmával reagált.
Bár hivatalosan a két nagyhatalom közvetlenül soha nem csapott össze, források szerint több száz amerikai felderítő repülőgépet lőttek le ebben az időszakban a szovjet légtérben. 1956 után az amerikaiak a Lockheed U–2 repülőgéppel több mint méter magasság biztonságából figyelhették meg a szovjet ipari és katonai komplexumokat. 1960. május elsején azonban a később U–2 incidens néven híressé vált válság nyitányaként az egyik ilyen kémrepülőt a szovjet légvédelem lelőtte. A pilóta, Francis Gary Powers fogságba esett, majd egy jelentős sajtóvisszhangot kapott kirakatper keretén belül kémkedésért börtönre ítélték. Az amerikaiak ezután egyre modernebb kémrepülőket fejlesztettek ki, majd kémműholdakat is fellőttek az űrbe.
1956-ra újabb válságok alakulnak ki: az 1956-os magyar forradalom, a szuezi válság
A kubai rakétaválság
A kubai rakétaválság a világot az atomháború szélére sodorta. 1952 tavaszától egyre több sikert értek el Fidel Castro gerillái, s végül 1959. január 2-án győztesen vonultak be Havannába, sikerült megdönteni Batista rendszerét. Hruscsov segítséget ajánl az ekkor még nem kommunista Castrónak. Időközben kubai emigránsok a CIA segítségével megpróbáltak visszatérni (Disznó-öböl), de az akció nem sikerül. A CIA nem adja fel, fantaszta tervek születnek Castro likvidálására (tuberkulózissal átitatott búvárruhát adnának rá, mivel szeret búvárkodni). Ennek következtében Castro elfogadja az orosz segítséget.
1962-ben öt közepes hatósugarú szovjet rakétaezredet és négy motorizált lövészezredet telepítettek Kubába. Október 15-én egy U–2-ről lefényképezték a telephelyeket. Az amerikai kormány „héjákra” (dózeróljuk le Kubát) és „galambokra” (elég kisebb fenyítés) oszlott. Kennedy a galambok oldalán áll, és végül karantén mellett dönt, azaz blokád alá vette Kubát (előtte két nap határidővel). Követelte a rakéták kivonását, miközben 18 rakéta-robbanófej éppen úton volt Kuba felé.