A fekete halál (latinul: atra mors) az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében 75-200 millió ember halt meg a 14. század közepén, 1347 és 1352 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Európa lakosságának – a különböző becslések szerint – 30-60 százaléka odaveszett.

A 19. századi vizsgálatok azonosították a ragály kórokozóját, amelyet felfedezőjéről, Alexandre Yersin svájci–francia orvosról Yersinia pestisnek neveztek el. A kórokozó a Közép-Ázsiában honos rágcsálók bolhájában tenyészik. A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt, visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Miután a rágcsáló elpusztul, a rovar új gazdatestet keres, így kerül át az emberre. A baktérium a középkori krónikák által feljegyzett háromféle betegségtípust – bubópestis, tüdőpestis és vérpestis – okoz.

A bolhák a selyemúton, a kereskedők ruházatában és árujukban jutottak el nyugatra 1347-ben. Európa városai kiváló terepei voltak a járványnak: zsúfoltak és mocskosok voltak, az utcákon állati és emberi ürülék bűzlött. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték, és a sok éhezéstől általában is legyengültek voltak az emberek.

Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették a ragályt, és úgy vélték, csak az Úr megbocsátása állíthatja meg. Több helyen „megtisztították” a városokat az "eretnekek"-től, mások viszont magukban keresték a bajok forrását, önsanyargató folyamatba kezdtek (→ flagellánsok). A városok pestisdoktorokat alkalmaztak, akik kezdetleges és általában haszontalan gyógymódokkal próbálták kezelni a betegeket, valamint feljegyezték a döghalál áldozatainak számát.

A fekete halál elképesztő rettegést hozott mindenkire Európában: napok alatt teljes közösségek pusztultak el, és a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette. Mivel a templomkertek és a temetők megteltek, egyszerűen nem jutott elég hely a halottaknak, így tömegsírokba temették őket. Francesco Petrarca egy levelében így írt a rettegésről: „Testvérem, bárcsak soha ne születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!”

A ragály 1352-es visszaszorulása után számos pestisjárvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374–75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722-ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, ezek már nem okoztak. Ennek egyik oka a higiéniás szokások megváltozása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei.

Alig öt év alatt 20 millió európai halt meg, ezt a hatalmas veszteséget csak 150 év alatt heverte ki Európa. A városok elnéptelenedtek, ami akadályozta a termelés és a gazdaság helyreállását. Drasztikusan csökkent a munkavállalók száma, a munkaerő értékesebb lett, így a járvány kedvező mellékhatásaként a nincstelenek nagyobb jogokat és juttatásokat harcolhattak ki maguknak.

A kórokozó 280px|bélyegkép|balra|Pestisbaktériumok elektronmikroszkóp alatt

1894-ben egy svájci–francia orvos, Alexandre Yersin vezetésével Hongkongban vizsgálódott egy nemzetközi tudóscsoport, amelynek sikerült azonosítania az akkor pusztító mandzsúriai, más néven ázsiai tüdőpestis kórokozóját, amelyet felfedezője után Yersinia pestisnek (Y. pestis) neveztek el. Ugyanebben az évben Kitaszato Sibaszaburo japán bakteriológus is izolálta. A kórokozó a Közép-Ázsiában honos hörcsögök, főleg patkányok bolhájában tenyészik. A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt, visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Mivel a bolha az öklendezés miatt nem tud jóllakni, folyamatosan és agresszívan táplálkozik.

A járvány kitöréséhez egy rezisztens és egy a baktériumnak ellenállni nem tudó patkánypopulációra van szükség. A kórokozót a rezisztens patkányok tartják életben. A bolhák róluk átjutnak a védtelen populációra, és kitör a járvány a patkányok között. Amikor a gazdaállat elpusztul, a bolha átköltözik egy új gazdaállatra, ha nincs elég patkány, akkor az emberre.

A járvány elnevezéseA fekete halál elnevezés európai eredetű, latin formája (atra mors) először egy 12. századi francia orvos, Gilles de Corbeil feljegyzéseiben tűnt fel. Simon Couvin belga csillagász szintén használta ezt az elnevezést (mors nigra) egyik versében. A 14–15. századi ragályt csak évszázadok múlva kezdték fekete halálnak nevezni, a kortársak nem használták a kifejezést. Közkeletű vélekedés, hogy az elnevezés a fertőzés által okozott bőrelszíneződésből ered, de ennél valószínűbb, félrefordításról van szó, ugyanis a latin atra nemcsak feketét, hanem félelmetest is jelent. A bubópestis során a nyirokcsomók fájdalmasan megdagadnak, ezek a névadó bubók, amelyek elsősorban a lágyékon, a hónaljban és a nyakon jelennek meg. Nagyjából a betegség harmadik napjára a fertőzött ember láza felszökik, hasmenése lesz, hányni, esetleg vérezni kezd, majd önkívületi állapotba kerül. A bőrön, különösen az ujjhegyeken és az orron fekete foltok jelennek meg annak következményeként, hogy a kisebb erek eltömődnek és kiszakadnak. A bubók néhány nap múlva rettentő fájdalmasan felszakadnak, és a genny kifolyik belőlük.

A tüdőpestis – a bubópestis fejlett változataként – emberről emberre tüsszögéssel, köhögéssel, váladékkal terjed. Ez még a bubópestisnél is gyilkosabb kór, és a középkorban szinte minden esetben halált okozott. A vérpestis a véráramban terjed. A legtöbb fertőzött ember a megbetegedés utáni 2-7 napban meghalt.

A történészek és mikrobiológusok között többségi konszenzus alakult ki: a fekete halált a Y. pestis két törzse okozta. Az egyik törzs Marseille felől, a másik Németalföld irányából terjedt el Európában.

Később több tudós felvetette, hogy a tünetek alapján más betegségekről is szó lehetett, például lépfenéről, ebola szerű vérzéses lázról, tífuszról, fekete himlőről, vagy ezek kombinációjáról. A pestis helyett más ragályra gyanakodók egyik érve az, hogy Izlandon éppen a kis jégkorszak idején pusztított a döghalál, pedig abban a hideg klímában sem a bolhák, sem a rágcsálók nem élhettek.

A legyengült kontinens

A pestis európai megjelenésének idejére a kontinens társadalma-gazdasága elérte fejlődési határait. A mezőgazdasági termelésbe bevont földeket kizsigerelték, ezért azok termőképessége jelentősen visszaesett. Ez élelmiszerhiányt, éhínségeket okozott. A problémákat fokozta a kis jégkorszak, amelynek következtében lehűlt a levegő, és a korábbi meleg, száraz klímát felváltotta a hideg, nedves idő. Az átlagos egy Celsius-fokos csökkenés jelentős károkat okozott a mezőgazdaságnak, Skandináviában fel kellett hagyni a gabonatermesztéssel, Angliában pedig a szőlőműveléssel. A sok eső miatt gyakoriak lettek az áradások.

1315-től az időjárás annyira csapadékos lett, hogy a gabona gyakran lábon elrohadt. A magas páratartalom és a hűvös időben lelassult párolgás miatt visszaesett a sólepárlás termelékenysége. A kevesebb, és emiatt drágább só következményeként nehezebb lett a húsok tartósítása, és ez is növelte az éhínséget. 1316-ban és 1317-ben a parasztok arra kényszerültek, hogy megegyék a vetőmagvakat is. Az emberek a nagy éhezésben ráfanyalodtak a macskákra, kutyákra és patkányokra, és egy korabeli feljegyzések szerint olykor a gyerekeiket, a kivégzett bűnözőket is megették. Az 1315–1317-es éhínség a kezdete volt az európai népesség csökkenésének, amelynek következményei csak mintegy százötven év múlva tűntek el.

A zsúfolt városokban elképesztő állapotok uralkodtak, amelyek lehetővé tették a járványok gyors terjedését. Az utcákon patakokban folyt a mocsok, az emberek egyszerűen kiöntötték éjjeliedényük tartalmát az ablakon. Az emberi és állati ürülék sokszor addig gyűlt az utcákon, amíg az eső el nem mosta. A polgárok sok helyen együtt laktak állataikkal, amelyek gyakran az utcákon kóborolva kutattak ehető maradékok után. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték. Amikor III. Eduárd angol király a londoni közállapotokat nehezményezte 1349-ben, a városi hatóság közölte, nem tudja tisztán tartani a közterületeket, mert a pestis valamennyi utcaseprőt elragadta.

Az első járványok Európában 220px|bélyegkép|jobbra|Kép a Nürnbergi Krónikából

A feljegyzések szerint a középkorban megjelenő fekete halál előtt két nagy pestisjárvány pusztított a világban. Az elsőt Thuküdidész jegyezte fel Athénban, i. e. 420-ban. A történetíró, akinek fia is meghalt a ragályban, alaposan dokumentálta a bubópestist.

Az időszámítás utáni első pestisjárvány, amelyről feljegyzés készült, a 6. században, I. Iusztinianosz bizánci császár uralkodása alatt a Bizánci Birodalomban jelent meg. Prokopiosz szerint a járvány 542-ben tört ki Konstantinápolyban, amely a kor legnagyobb és legforgalmasabb kikötője volt a Mediterrániumban. Mivel az emberek nem tudták, hogyan terjed a betegség, esélyük sem volt megakadályozni annak eljutását a távoli városokba. A járvány elérte Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát.

Prokopiosz – Titkos történet című munkájában – úgy vélekedett, hogy a pestisért egyedül a császár a felelős, mivel vagy ő terjesztette el alattvalói között, vagy isteni büntetésként érkezett, amiért Iusztinianosz szélsőségesen kegyetlen és pazarló életet élt. A fertőzést az uralkodó is megkapta, de túlélte.

A halottak számát 25 millióra becsülik. A feljegyzések szerint a napi tízezret is elérte az áldozatok száma. A járvány néhány évente ismét felütötte a fejét, és száz év alatt 50 millióra emelkedett áldozatainak száma, ami a kontinens akkori lakosságának nagyjából felét tette ki.

A fekete halál útja Közép- és Kelet-Ázsia A történészek és a kutatók szerint a fekete halál Közép-Ázsiából, pontosabban a mai Mongólia és Nyugat-Kína területéről indult ki. Ma még tisztázatlan okokból a pestiskórokozók széles körben megfertőzték Közép-Ázsia mormotaállományát. Ezek a rágcsálók, szemben a patkányokkal, csak kevéssé voltak ellenállók, ezért tömegesen pusztultak el. Az 1340-es évek közepén az ázsiai mormotavadászok rengeteg elpusztult egyedet találtak, amelyeket megnyúztak, majd a bőrt értékesítették. A kórokozót hordozó bolhák így megkezdték vándorlásukat nyugat felé, végig a selyemúton. Európa előtt eljutottak Kínába és Indiába. A becslések szerint a 14. század első felében 25 millió ember halt meg pestisben Kínában és Közép-Ázsiában. 1346-os források szélsőségesen sok halálesetről számoltak be Indiában és Tatárföldön.

Európa 250px|bélyegkép|balra|A járvány terjedése 1347 és 1351 között Európában (a mai országhatárokkal)

Európába 1347 októberében érkezett meg a kór, amikor a szicíliai Messinában kikötött 12 genovai kereskedőhajó, amelynek utasai a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa, a mai Feodoszija kereskedővárosából menekültek el az ostromló Arany Horda elől. A kortárs Gabriele de' Mussis leírása szerint a pestis a mongolok között tört ki, akik a védők megtörésére katapultokkal a falak mögé lőtték a fertőzött holttesteket. A genovai hajókon mindenki halott vagy beteg volt, és hiába próbálták karanténba zárni őket, a kór gyorsan elterjedt, és hat hónapon belül a lakosság fele meghalt a szigeten.

„Amikor az emberek [a szicíliaiak] felismerték, hogy milyen halálos kór érkezett hozzájuk, gyorsan kizavarták az itáliaiakat városaikból. De a betegség maradt, és hamarosan halottak voltak mindenhol. Az apák elhagyták beteg gyerekeiket. Az ügyvédek megtagadták, hogy a haldoklókat felkeressék és végakaratukat rögzítsék. A szerzetesek és apácák gondozás nélkül hagyták a betegeket, és az apátságok és imaházak is hamar kiürültek, ahogy lecsapott rájuk a betegség. A holttesteket az üres házakban hagyták, és senki nem temette el őket keresztény módra” – írta egy szicíliai kortárs.