Szaitó Hadzsime (japánul: 斎藤 一, Hepburn-átírással: Saitō Hajime; 1844. február 18. – 1915. szeptember 28.) japán szamuráj az Edo-korban, és a híres Sinszengumi (japánul: 新選組, Hepburn-átírással: Shinsengumi) harmadik osztagának kapitánya. Egyike volt azon néhány alapító tagnak, akik túlélték a Bakumacu véres korszakát.
Előélete Szaitó Muszasi-tartományban, Edóban, (ma Tokió) született, Jamagucsi Hadzsime (japánul: 山口一, Hepburn-átírással: Yamaguchi Hajime) néven.Itō, "Takada kinshin kara Tonami zaijūroku," p. 145 Fiatalkoráról csak kevés információ maradt fenn. Apja, Jamagucsi Júszuke egy asigaru (gyalogos katona) volt az Akasi-klán szolgálatában, majd Edóba költözvén, gokenin rangot (egy alacsony rang a Tokugava-sógunok szolgálatában) vásárolt magának.
Anyja, egy Kavagoe-beli farmer lánya volt, és a Maszu névre hallgatott. Hadzsimének volt egy Hiroaki nevű bátyja, és egy nővére, akit Kacunak hívtak.
A családi feljegyzések szerint, 1862-ben véletlenül megölt egy hatamotót (sóguni vazallust),Itō, "Shinsengumi kessei made," p. 40. elhagyta Edót, és felvette a Szaitó nevet. Kiotóba ment, ahol apja egyik régi, Josida nevű barátjának, Sótoku Taisi-rjú (japánul: 聖徳太子流, Hepburn-átírással: Shōtoku Taishi-ryū) kendzsucu dódzsójában tanult.
Sinszengumi Szaitó 1863. március 5-én csatlakozott a Rósigumihoz. A hasonló korú Okita Szódzsival és Tódó Heiszukéval együtt, hárman voltak a legfiatalabbak (tizenkilenc évesek) Kondó Iszami csoportjában, és a legtehetségesebb kardforgatók közt is számon tartották őket. A Sinszengumiban elfoglalt eredeti pozíciója szerint, a parancsnokhelyettes asszisztense (japánul: 副長助勤, Hepburn-átírással: fukuchō jokin) volt. A kendzsucu oktatása szintén feladatai közé tartozott. Az Aizu-beli kapcsolatai ellenére, a leszármazottjai vitatják, hogy kémként is tevékenykedett volna. Szintén megkérdőjelezhető, hogy a Sinszengumi belső kéme lett volna; a legismertebb történet szerint titkos megbízást kapott, hogy 1867-ben csatlakozzon Itó Kasitaró szakadár csoportjához a Gorjó Edzsihez (japánul: 御陵衛士, Hepburn-átírással: Goryō Eji), és kémkedjen utánuk. Habár Abe Dzsúró (a Sinszengumi egyik tizedese) nem hitte, hogy kém lett volna.
Valószínű, hogy Szaitó ellenőrizte a hírszerzést, és az ellenség tevékenységét. Mindezen felül, az ő dolga volt, hogy kiszűrje a lehetséges kémeket a Sinszengumin belül – a tagok mindig jól meggondolták, hogy mit mondanak előtte. Ez is hozzájárult a Szaitó jelleme körül kialakult rejtélyességhez. A vitatott hírnevéhez hozzátartozik a feltevés, hogy a Sinszengumi számos korrupt tagjával végzett; habár a feltételezések eltérnek abban, hogy mennyi köze is volt pontosan Takeda Kanrjúszai és Tani Szandzsúró halálában.Name reading as per Tōdō, p. 198. thumb|180px|left|A Sinszengumi zászlaja, benne a Makoto (őszinteség) írásjelével A rangok szervezésekor, 1864 végén, először a negyedik osztag kapitányként regisztrálták. Csak 1865 áprilisában, mikor a Sinszengumi új főhadiszállásukra, a Nisi Hongan-dzsi (japánul: 西本願寺, Hepburn-átírással: Nishi Hongan-ji) templomba költözött, jegyezték be a harmadik osztag kapitányaként. Úgy tartották, hogy Szaitó kardvívást tekintve egy szinten állt az első osztag kapitányával, Okita Szódzsival, valamint a második osztag kapitányával, Nagakura Sinpacsival. Az a szóbeszéd járta, hogy valójában még Okita is tartott kissé Szaitó tudásától; már csak azért is, mert veszélyes missziói ellenére, rendkívül ritkán sebesült meg. A Sinszengumi többi tagjával együtt, ő is hatamoto lett 1867-ben. A Bosin-háború kitörése után Szaitó részt vett a Sinszengumi első harcaiban, a Toba-fusimi csatában, és a Kósú-kacunumai csatában, mielőtt még visszavonult a többi Sinszengumi túlélővel Aizuba.
Mivel az Ucunomija várnál lévő csatában Hidzsikata Tosizó sérülései miatt nem tudta ellátni feladatát (Kondó Iszamit ekkor már elfogták, és Hidzsikata vette át a helyét), 1868. május 26-án Szaitó lett az Aizuban lévő Sinszengumi parancsnoka, Jamagucsi Dzsiró ( japánul: 山口次郎, Hepburn-átírással: Yamaguchi Jirō) néven – amit azóta használt, hogy 1867-ben visszatért a Sinszengumihoz. A Bonari-hágói csata után, mikor Hidzsikata Tosizó úgy döntött, hogy visszavonulnak Aizuból, Szaitó összekülönbözött Hidzsikatával, és Aizu hadseregével maradt, egészen az aizui csata végéig.
Szaitó a vele maradt Sinszengumi tagokkal, harcolt a császári haderővel (japánul: 官軍, Hepburn-átírással: kangun) szemben a Njorai-dónál (kis templom az aizuvakamacui vár mellett). A njorai-dói csatában úgy gondolták, hogy Szaitó meghalt harc közben, azonban sikerült visszatérnie Aizuba, ahol csatlakozott az Aizu tartomány katonaságához. Az aizuvakamacui vár eleste után, Szaitót a korábbi Aizu csatlósokkal délnyugatra vitték, a Takada birtokra, Ecsigo tartományba, ahol hadifoglyok voltak. A feljegyzésekben, a Takada birtokon fogvatartottak listájában Szaitó Icsinohe Denpacsi néven volt bejegyezve.Itō, "Takada kinshin kara Tonami zaijūroku," pp. 137-138.
A Meidzsi-restauráció után Szaitó felvette a Fudzsita Goró (japánul: 藤田五郎, Hepburn-átírással: Fujita Gorō) nevet, és Tonamira költözött, az Aizui Macudaira-klán új birtokára. Egy régi, Kiotói barátja, egy Aizu-beli karó (a daimjó közvetlen vazallusa), Kuraszava Heidzsiemon rezidenciájában lakott. Kuraszava érintett volt az Aizu szamurájok migrációjában, és településeket hozott létre Tonamiban (ma Aomori prefektúra, főleg Gonohe falu). Tonamiban, Szaitó találkozott Sinoda Jaszóval, egy Aizu csatlós lányával. Kuraszava mutatta be őket egymásnak, aki akkor egy másik Aizu csatlóssal, Ueda Sicsiróval lakott együtt. Kuraszava finanszírozta Szaitó és Jaszo esküvőjét 1871. augusztus 25-én; a pár Kuraszava házában élt. Nagyjából ekkor kerülhetett Szaitó először kapcsolatba a rendőrségi kötelékkel. 1873. február 10-én Szaitó és Jaszo elköltözött Kuraszavától, és Ueda háztartásában kezdtek lakni. 1874. Június 10-én Szaitó (máig nem tudni miért) elhagyta Tonamit, és Tokióba ment. Jaso összeköltözött Kuraszavával, és 1876-ban említik meg utoljára a Kuraszava család feljegyzései. További élete ismeretlen, valószínűleg még abban az évben meghalt.
Nem lehet teljesen meghatározni, hogy Szaitó pontosan mikor is lett a Tokiói Fővárosi Rendőrség tagja. Néhány bizonyíték arra enged következtetni, hogy már az 1871-es, 1872-es években kapcsolatba került a rendőrséggel. Egy másik lehetőség szerint, Szagava Kanbei segítségével lépett be a kötelékbe 1874-ben. Mikor 1873-ban, Szaigó Takamori összekülönbözött a kormánnyal, és lemondott hivataláról, támogatói mind vele tartottak. Mindez hatalmas emberhiánnyal járt a rendőrség számára. Szagava kapcsolatain keresztül kértek segítséget az Aizu-klántól. Mivel a Bosin-háborúban keserű vereséget szenvedtek, a szegénységben sokan kényszerültek arra, hogy a Meidzsi-kormánynak dolgozzanak – összesen háromszáz önkéntes jelentkezett. Talán, mert Szaitó is egy volt közülük, vagy akár más miatt, de mikor elhatározta, hogy Tokióba megy, felkereste Szagavát a munkát illetően. thumb|Az egyetlen ismert kép, ami Szaitó Hadzsiméről készült, a rendőrségi osztagával (a kép jobb-alsó oldalán pirossal bekarikázva). Az első konkrét feljegyzés azt illetően, hogy Szaitó a rendőrségnek dolgozott, 1877 február 20-án történő kinevezése felügyelőként, valamint hogy engedélyt speciális engedélyt kapott szamurájkard viselésére. Még ugyanabban az évben, Szaigó Takamori vezetésével kitört a Szacuma-felkelés, és Szaitót május 18-án a Japán Császári Hadsereg oldalán a frontra küldték. Ott Hagivara Szadamoto főfelügyelő alatt teljesített szolgálatot, és egy százhét emberből álló, kis csapatot irányított. Július 12-én, Mijazaki prefektúrában, a csapat egyik fele a főúton haladt a Fukuhara-hágóhoz, és elérték az ellenséget Jakióban. Egészen a hegyekig sikerül visszaszorítaniuk őket, ahol a csapat másik fele már a lázadókkal harcolt. A csatában Szaitót meglőtték. Sajnos nem derült ki, mennyire sérült meg, de elég súlyos volt ahhoz, hogy embereivel egy kis időre visszavonuljon. Azonban hamarosan ismét harcba szállt, menekülésre késztette az ellenséget, és két ágyút zsákmányolt. Szaitó október 28-án tért haza. Egy év múlva száz jenes jutalmat kapott, valamint a „A Paulownia Rend” (japánul: 桐花章, Hepburn-átírással: Tōkashō) kitüntetését a szolgálataiért. Folytatta a rendőri munkát, és 1888. november 1-én, kinevezték főfelügyelőnek. Végül 1891 áprilisában szerelt le 47 évesen.
1874-ben elvette feleségül Takagi Tokiot,Itō, "Saitō Hajime nenfu," p. 238 egy Aizu csatlós, Takagi Kodzsuró lányát.Nagaya, p. 36 Tokio eredeti neve Szada volt, és egy időben Macudaira Teru hercegnő udvarhölgyeként tevékenykedett. Az esküvő költségeit Javakama Hirosi, Szagava Kanbei és Macudaira Katamori finanszírozta.Itō, p. 238 Szaitónak és Tokionak három gyereke született: Cutomu (1876-1956), Cujosi (1879-1946) és Tacuo (1886-1945).Nagaya, p. 36. thumb|250px|left|Fudzsita Goró (藤田五郎) neve a Tokiói Tanárképző Főiskola dokumentumában Ahogy azt sejteni lehetett, Szaitó gondoskodott róla, hogy a fiai értsenek a kardforgatáshoz. Egyikük erősen emlékezett egy évre, amit „elviselhetetlennek” tartottak, ugyanis Szaitó rendszeresen rájuk rontott váratlanul, hogy elverje őket sinaial. Ilyenkor mindig feldühödött fiaira, amiért azok nem voltak elővigyázatosak. Folyton azt kiabálta nekik, hogy ”Nem álltok készen a férfilétre!” (japánul: 士道不覚悟, Hepburn-átírással: Shidōku fukakugo, szó szerint: „Felkészületlen a férfi útjára”). Ami az unokákat illeti, Cutomunak és feleségének, Nisino Midorinak hét gyereke volt. A Fudzsita (Szaitó) család mai napig fennmaradt, Fudzsita Taró és Fudzsita Naoko személyében, akik Cutomu második fiának, Makotonak a gyerekei. Szaitó harmadik fiát, Tacuot, a Numazava család (Tokio anyaági rokonai) adoptálta, akiket majdnem teljesen kiirtottak a Bosin-háborúban.
Élete során, Szaitó néha megosztotta a Sinszengumiban szerzett tapasztalatait néhány ismerősével, akikhez gyakran ellátogatott. Sokszor ivott együtt szakét Aizu-béli rokonával Jamakava Kendzsiróval, vagy Tokio unokatestvérével, Takamine Hideoval, és mesélt történeteket a múltjáról.Tōdō, pp. 194, 198, 204 Ám Nagakura Sinpacsival ellentétben, sohasem írt le semmit ezen emlékeiről. A Meidzsi-korban Szaitó volt az egyetlen, akinek a Tokugava-sógunátus bukása után is, engedélyezte a kormány a katana viselését. A Sinszengumi iránti érzéseit mi sem fejezi ki jobban, mint hogy Szaitó segített Nagakurának, és Macumoto Rjódzsunnak emlékművet emelni, Kondó Iszami és Hidzsikata Tosizó tiszteletére.Itō, "Saitō Hajime nenfu," p. 238. Miután 1891-ben leszerelt a rendőrségtől, Takamine Hideo segített neki munkát találni. Biztonsági őrként dolgozott a Tokiói Oktatási Múzeumban, mely össze volt vonva a Tanárképző Főiskolával. Ebben az időben kendzsucut is tanított az iskola klubjaiban. Állítólag a tanítványai még az ujját sem voltak képesek megérinteni.Tōdō, p. 198.
Takamine volt az iskola igazgatója Szaitó ottléte alatt, és volt egy fészere, ahol értékes kardokat és műtárgyakat tároltak. Mindig le volt zárva, és Szaitó volt az egyetlen személy, aki szabadon beléphetett. Nyilvánvaló, hogy a néhai Sinszengumi egyik kapitányának jó szeme volt a kardokhoz, illetve képes volt akár megjavítani azokat, így mindig adtak a véleményére.Ibid.
1899 áprilisában visszavonult ezen állásából, és titkár, vagy ügyintéző lett a Női Tanárképző Főiskolán (ami nyugdíjba vonulása előtt egy évvel, 1908-ban vált a Tokiói Női Tanárképző Főiskolává). Ő kezelte az iskola költségvetését és általános ügyeit. 1909-ben végleg nyugdíjba vonult.
Halála thumb|250px|Szaitó névtelen síremléke Fukusimában az Amida-dzsi templomban.