A MiG–21 (oroszul: МиГ–21; NATO-kódja: Fishbed) a Szovjetunióban, a Mikojan–Gurevics Tervezőirodában (OKB–155) az 1950-es évek második felében kifejlesztett teljesen fémépítésű, félhéjszerkezetű, deltaszárnyú, behúzható futóművel, gázturbinás sugárhajtóművel, utánégetővel, hermetikusan zárható kabinnal, katapultüléssel ellátott, egyszemélyes, elsősorban frontvadász feladatkörre kifejlesztett kis hatótávolságú, merevszárnyú repülőgéptípus.
Története bélyegkép|bal|250px|MiG–21bisz a Lengyel Légierő színeiben
Az 1950-es évek első felében, az egyszeres hangsebesség 1947. október 14-ei átlépése és a koreai háború után, a fejlett országok pilótái egy új, kis össztömeg mellett nagy teljesítményű vadászrepülőgép kifejlesztését javasolták, ami a következő konfliktusban biztosítja nekik a légiharc sikeres, eredményes megvívását. Természetesen a konstruktőrök és politikusok is új célt tűztek ki maguk elé: a hangsebesség kétszeresének átlépését. A MiG–15 által képviselt szemléleti irányvonal a MiG–19-ben csúcsosodott ki, a nyilazott szárny elérte végső korlátait. Igaz ugyan, hogy a Szuhoj tervezőiroda még fejlesztett ezzel a szemlélettel (Szu–7, Szu–9), de a MiG-iroda gyakorlatilag befejezte a nyilazott szárnyú repülőgépek tervezését és gyártását, s ezzel új, járatlan útra lépett. Az új gép alapját eredetileg a MiG-19 szolgáltatta volna, azonban ennek többszöri átépítésével sem sikerült elérni a 2 Mach sebességet: 1954-ben felszállt a Je–1-es, 1955-ben az 55 fokra nyilazott szárnyú, 3800kp (38 kN) tolóerejű RD–9 hajtóműves Je–2-es prototípus Grigorij Moszolov berepülőpilóta vezetésével, de a kitűzött célt továbbra sem érték el. A Je–2 prototípus 2. példánya, a Je–2A újabb, némileg erősebb Mikulin hajtóművet kapott, az AM–11-et (később R–11 lett a neve). Ezt Grigorij Szedov repülte először 1956. február 14-én.
A Je–4 prototípus 1955 júniusában egy új, forradalminak számító deltaszárnyat kapott. A Je–4 tesztrepülései azonban hatalmas kudarcot okoztak, a gép lassúbb volt elődeinél, aminek elsősorban a gyenge hajtómű volt az oka. Egy új, az eddigieknél lényegesen erősebb hajtómű kifejlesztése vált szükségessé, amit a Tumanszkij-tervezőiroda idővel teljesített is. A 2. deltaszárnyú prototípusba, a Je–5-be is a Je–2A RD–11 hajtóművét építették be. Ez 1956. január 9-én kezdte meg a repülési teszteket Vlagyimir Nyefedov berepülőpilótával. A gép 17 650 m-re emelkedve elérte az 1970 km/h-s sebességet. Azonban sok probléma akadt, például nem volt megfelelő a gép keresztirányú stabilitása, valamint az üzemanyag-fogyasztás sem volt kielégítő. A további fejlesztéseknek köszönhetően azonban sikerült a hangsebesség kétszeresének átlépése.
A prototípus első nyilvános bemutatkozása a Szovjet Repülők Napján történt 1956 júniusában, a Moszkva melletti Tusinói repülőtéren. 1958-ra elkészült egy újabb prototípus, amit még 2 db követett. Ezek katonai jelzése Je–6–1, Je–6–2 és a Je–6–3 lett (NATO kódneve Fishbed A), hajtóművük pedig az új Tumanszkij R–11–300 lett. A Je–6–1-gyel 1958. május 20-án kezdték meg a berepülést Nyefedov pilótával. A berepülési program jól haladt, de a hetedik tesztrepülés alkalmával a gép hajtóműve 1800 m magasságban leállt, ami többszöri indítási kísérletre sem indult újra. A pilóta a katapultálási parancs végrehajtása helyett a kényszerleszállás mellett döntött, melynek során a földtől 1,5–2 méterre a gép oldalra dőlt, majd a földet érés után felborult és 200 m-es csúszás után kigyulladt. A tüzet sikerült gyorsan eloltani, de a kimentett pilóta néhány óra múlva belehalt sérüléseibe. A vizsgálat kiderítette, hogy a hajtómű-újraindításhoz szükséges üzemanyagrendszer a benne keletkezett magas hőmérséklet, majd annak ellevegősödése miatt üzemképtelenné vált. A gép felborulását az okozta, hogy a tartalék rendszer elektromos kormánya érzékenyebb volt mint az elsődleges hidraulika rendszer, ezért a pilóta túl nagy kormánymozdulatokkal vezette a gépet, korrigálásra a föld közelsége miatt már nem maradt ideje.
A 2. és 3. prototípust ennek megfelelően átépítették, majd a 2. gép 1958. szeptember 15-én folytatta az félbeszakadt tesztsorozatot. Berepülőpilótája Mikojan megbízásából Konsztantyin Kokkinaki volt. A 15. repülés után a romló időjárás miatt Moszkva mellől délre, Krasznovodszkba települtek. A berepülési programot a 46. repüléssel fejezték be. A 3. gép decemberben érkezett Krasznovodszkba, ezzel folytak a fegyverrendszer-tesztek. A 61. repülés után a típust sorozatgyártásra alkalmasnak nyilvánították és megkapta a MiG–21F típusjelzést. A katonai jelzése Je–6, gyártmányjelzése pedig „72” lett. Azonnal megkezdték az első 30 db megépítését, ami 1959-ben el is készült. 1960-ban a gorkiji 21. számú gyár (GAZ–21) 69 db-ot gyártott, de ez már az F–13-as volt.
A típus sok módosításon, fejlesztésen ment keresztül, mialatt kora egyik legfélelmetesebb, a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamainak elsődleges vadászrepülőgépévé fejlődött, a katonai repülés egyik meghatározó mérföldköve lett. Feltűnt a hidegháború minden „forró” pontján. Feltűnt Vietnám, Afganisztán, a Közel-Kelet, Ázsia, valamint Afrika egén is, a NATO elsődlegesen leküzdendő vadászgép típusává vált. Eredményessége a szovjet légvédelmi rendszerek elvéből fakadóan nem tekinthető kifejezetten jónak, kora más típusaival szembeni kudarcai gyakran a nem szovjet üzemeltető állomány kiképzettségi fokának és motiváltságának, illetve nem az elektrotechnikai rendszerekben mutatkozó egyre nagyobb szovjet hátránynak tudható be, hanem annak, hogy a szovjet rendszer a földről kapott parancsok teljesítésére épült.
Az altípusokat a Szovjetunión kívül a VSZ tagállamában, Csehszlovákiában, valamint Indiában és Kínában is gyártották. A Szovjetunió 3 gyárában a gyártás 28 éve alatt 30 altípust fejlesztettek ki, amik a Föld 48 országában teljesítettek szolgálatot, sőt, néhányban még ma is teljesítenek.
Legyártott darabszáma miatt kiérdemelte a „legnagyobb darabszámban gyártott gázturbinás sugárhajtóműves vadászrepülőgép” címét.
Gyártás Szovjetunió A teljes, Szovjetunióban legyártott 10 158 db (egyes források szerint 10 645 db) gépet három gyárban állították elő. Az egyik a Moszkva melletti 30. sz. Állami Repülőgépgyár (GAZ–30, későbbi nevén Znamja Truda gépgyár), a másik a Gorkij (ma: Nyizsnyij Novgorod) melletti GAZ–21 (Szokol) és a harmadik a Tbiliszi melletti GAZ–31 volt. A gyárak megosztott gyártást alkalmaztak. A gorkiji az együléses vadászokat gyártotta a szovjet légierőnek (5532 db 1958–1985 között), a moszkvai az exportra szánt együléseseket (3203 db 1962–1977 között) , míg a tbiliszi a kétüléseseket mindkét piacra, bel- és külföldre egyaránt (1660 db 1962–1985 között). Az exportra és a Szovjetuniónak gyártott MiG–21R és MiG–21bisz gépeket a GAZ–21, 17 db együléses vadászt, valószínűleg MiG–21F-eket, a GAZ–31, a MiG–21MF-eket először a GAZ–30, majd a GAZ–21, a MiG–21U-kat a GAZ–30, de a többségét a GAZ–31 gyártotta.
Kína A MiG–21 gyártási jogát 4 évvel a MiG–19-ét követően, 1961 márciusában szerezték meg. Ez az F–13-as altípusra, az R–11F–300-as hajtóműre és az R–3 (K–13) légiharc-rakétára vonatkozott. Első gyárnak a senjangi lett kiválasztva, a műszaki munkákat a 601-es repülőgép-tervezőintézet végezte el. Először hozott anyagból, azaz a Szovjetunióban legyártott alkatrészekből végezték a szerelést. A program elején a gépek neve Type–62, majd J–7 lett. Az alkatrészek beérkezése még ebben az évben elkezdődött. Azok tanulmányozása, majd a hazai alkatrészgyártás 1962-ben indult. 12 db gépet építettek össze, amik megegyeztek a MiG–21F–13-assal. 1963-ban azonban a két ország között elmérgesedő politika helyzet miatt a szovjetek leállították a szállítást és a szaktanácsadást, mérnökeik hazautaztak. A szovjet segítségnyújtás megszűnését követően a kínaiak elkezdték a típus alapos vizsgálatát, majd annak továbbfejlesztését is. 1965-ben a gyártást Csengtuba telepítették át. A legyártott gépek minősége nem volt kielégítő, sok gépet nem vett át a légierő. A gyártási nehézségeket tetézte a kulturális forradalom is, amely során sok mérnököt és repülőgép-ipari munkást állítottak félre, zártak börtönbe vagy végeztek ki. 1969-ig csak pár gép épült meg.
A gyártást 1972-ben újraindították, majd az első módosított változat, a J–7I (Jé-hét-egy) a forradalom végén, 1976-ban készült el. A gépek szárnyait, hajtóműit és futóműveit a guizsui gyárban gyártották. Az elavulttá váló J–5 (MiG–15) és J–6 (MiG–19) gépek felváltására készült el a J–7II (Jé-hét-kettő), ami az 1980-as évek elején állt hadrendbe. Megtervezéséhez nagy segítséget nyújtott az egyiptomiak által átadott egy-egy darab MiG–21PF és PFMA altípusok. A J–7II-t nagy sorozatszámban gyártották, kisebb módosításokkal exportálták Iraknak, Iránnak, Egyiptomnak, Szudánnak, Zimbabwének, Bangladesnek, Srí Lankának, Mianmarnak és Pakisztánnak is. A guizsui gyárban készültek fel a JJ–7 kétüléses harci-gyakorló változat gyártására, amit 1981-ben megkezdtek. A J–7II technikai korlátai miatt 1972-től fejleszteni kezdték az éjszaka is bevethető változatot. A fejlesztés az 1970-es évek végén gyorsult fel, az Egyiptomból kapott MiG–21MF révén.A német forrás egy 1976-ban átadott romániai MF-et említ. Az új gép típusneve J–7III (Jé-hét-három) lett, 1980-ban készült el. A gép gyártását már számítógépek segítették, drasztikusan javultak az előállított alkatrészek minősége, többek között az avionika, a hajtómű és a fegyverzet is sok hazai újítást tartalmazott. A kínai MiG–21 klónok legjelentősebb változata a J–7E, amelynek fejlesztését az 1980-as évek második felében kezdték, 2002-ben állt le a gyártás, amit a továbbfejlesztett J–7G követett.Fő forrásul az Aranysasban megjelent, Zsig Zoltán által írt Made in China… cikk-sorozat szolgált.
Csehszlovákia A MiG–15 és MiG–15bisz, MiG–17, MiG–19 típusok minőségi gyártásával (S–102/103, S–104, S–105) nevet szerzett csehszlovák Aero Vodochody gyár 1961 végén megkapta a MiG–21 gyártási licencét is, az első gép 1962. április 20-án szállt fel S–106 néven. A korai MiG–21F–13 elfogó-vadász változatot és a fegyvertelen MiG–21R harcászati felderítőgépet kisebb példányszámban itt is gyártották. A csehszlovák építésű gépek ismertetőjegye, hogy a pilótafülke kabintetejének hátulját plexiüveg helyett fémlemezzel borították. A szovjet gyártású példányokat az összeszerelés gondosságában, minőségében jelentősen felülmúlták. Elsősorban saját légierejüknek, majd exportra is termeltek. Az altípusokból 1961 és 1972 között 194 db-ot gyártottak, ebből 26 db-ot exportáltak Egyiptomba a 70-es évek elején, majd 8 db-ot Szíriába 1973-ban. A későbbi, szovjet gyártású MF-állományukból többet NATO-kompatibilissé alakítottak át a szervezetbe belépésük után (ld. MiG–21MFN).
India India párhuzamosan a szovjet gyártású gépek hadrendbe állításával, az 1960-as évek elején elkezdte saját javító- és gyártókapacitását kiépíteni. 1962 augusztusában megkapta a gyártási licencet a vadászgépre, annak R–11-es hajtóművére és R–3-as rakétájára. Az 1962 októberében kirobbant kínai-indiai konfliktus egyre sürgetőbbé tette a Fishbed-ek nagyszámú bevetését. A Nasik-i repülőgépgyárban 1964-től kezdték gyártani a PFM altípust FL néven, egészen 1973 végéig. Az első gép 1970. október 19-én készült el, 1973 végéig 195 db-ot gyártottak. 158 db M altípust is gyártottak, az utolsót 1981-ben fejezték be. A legfejlettebb bisz altípusból 220 db-ot gyártott a HAL 1977 és 1984 között. A gépeket később modernizálták és angol, valamint francia fegyvereket is integráltak a fedélzeti rendszereikbe. 2006 elejéig a 125 db kiválasztott bisz-ből 94 db-ot modernizált a HAL, az RSZK MiG-gel közösen kidolgozott program keretein belül (az első két db-ot a Szokol építette át). Típusjelük MiG–21–93 lett.
Megépített darabszám gyártó üzemenként: GAZ–21 (Gorkij, Szovjetunió) – 5278 db (vagy 5765 db) GAZ–30 (Moszkva, Szovjetunió) – 3203 db GAZ–31 (Tbiliszi, Szovjetunió) – 1677 db Senjang (Kína) – az első 12 db szovjet alkatrészekből, a többiről na. Csengtu (Kína) – na.