A Kronprinzessin Cecilie a Norddeutscher Lloyd német hajótársaság egyik transzatlanti óceánjárója volt a 20. század elején. Ez a hajó volt a Kaiser-osztályként emlegetett óceánjárók negyedik, egyben utolsó tagja, melyek a Bremerhaven–New York útvonalon közlekedtek. E négy egység révén a Norddeutscher Lloyd rendelkezett a leghomogénebb óceánjáróflottával a világon.Mertens, Eberhard (kiad.): Die Lloyd-Schnelldampfer. Kaiser Wilhelm der Große, Kronprinz Wilhelm, Kaiser Wilhelm II., Kronprinzessin Cecilie. Olms Presse, Hildesheim 1975. 15. o. Nevét Cecília mecklenburg–schwerini hercegnő után kapta, aki Vilmos porosz királyi herceg felesége volt, és ezzel – 1905 és 1918 között – ő volt a Német Császárság utolsó koronahercegnéje. Az utasszállító belső felszereltségét megtervező művészek a kor legismertebbjei közé tartoztak. Ez volt az utolsó német óceánjáró, amelyik négy kéménnyel rendelkezett.
Az első világháború kitöréséig teljesített szolgálatot a transzatlanti személyforgalomban. 1914 nyarán New Yorkból hazafelé érte a háború kitörésének híre, aminek hatására visszafordult az Egyesült Államok felé és a Maine állambeli Bar Harborban kötött ki, ahol internálták. Miután az USA 1917 áprilisában belépett a háborúba, a hajót lefoglalták és átadták az ország haditengerészetének. Itt Mount Vernon névvel csapatszállítóként került alkalmazásra. 1918 szeptemberében megtorpedózták, de kijavítása után visszatérhetett a szolgálatba.
1919 októberében a hadsereg szállítási szolgálata (Army Transport Service) kapta meg és a Csendes-óceáni Flotta Fort Masonben lévő bázisára került. Vlagyivosztokból a Csehszlovák Légió egyes alakulatait szállította Triesztbe, valamint német hadifoglyokat Hamburgba. Az 1920 márciusa és júliusa közötti útjáról való visszatérése után a hajó átkerült az USA szállítmányozási bizottságához (United States Shipping Board), és a szolgálatból kivonva a marylandi Solomons Islandre került. Egészen 1940 szeptemberéig maradt itt, ezt követően Bostonban lebontották.
Technikai adatok bélyegkép|jobb|300px|A géptermek és szénraktárak elhelyezkedését mutató metszeti rajz bélyegkép|jobb|300px|A Kronprinzessin Cecilie egy háború előtti amerikai képeslapon A hajót az AG Vulcan Stettin építette a Norddeutscher Lloyd számára és 1907 júliusában adták át a hajótársaságnak. Az óceánjáró hajótere , a teljes hosszúsága , függőlegesek közti távolsága , legnagyobb szélessége volt. Hajtóművek A Kaiser-osztály hajói a méretük és eleganciájuk mellett a sebességükkel és a technikai csúcsteljesítményeikkel tüntették ki magukat. A Kronprinzessin Cecilie gőzgépei voltak a legnagyobbak, melyekkel valaha hajót felszereltek. A négyszeres expanziójú gőzgépei () teljesítmény leadására voltak képesek és két darab négyszárnyú hajócsavart forgattak meg, amivel csomós végsebesség elérésére volt képes. Ez a hajtómű volt az utolsó és egyben technikailag legfejlettebb gőzgép a transzatlanti útvonalon közlekedő óceánjárókon, és külön kategóriát képviselt a testvérhajójába, a Kaiser Wilhelm II-re beépített hasonló hajtóművel. A két tengely mindegyikéhez hat forgatókar csatlakozott, melyeket egymás után kapcsolt hengerek hajtottak meg. A hengerek sorrendje mindkettőnél a következő volt: alacsony nyomású henger (ND-Zylinder), középnyomású henger II (MD-Zylinder II), középnyomású henger I (MD-Zylinder I) és nagy nyomású henger (HD-Zylinder) egymás felett elhelyezve, majd ismét egy középnyomású henger I (MD-Zylinder I) és egy nagy nyomású henger egymás felett, végül egy középnyomású henger II (MD-Zylinder II) és egy alacsony nyomású henger (ND-Zylinder) egymás mellett.Stefan Zima: Kurbeltriebe, 2. Auflage. Verlag Vieweg+Teubner. Stuttgart 1999. 87–88. o.
A fejlett gőzgépei ellenére a Kronprinzessin Cecilie már nem vett részt a Kék Szalagért folyó versenyben, mivel 1907 októberében a brit Cunard Line hajótársaság szolgálatba állította első gőzturbinával felszerelt óceánjáróját, a Lusitaniát, és ez a hajó a jövő meghajtásának számító turbinái révén már első útján elnyerte a kitüntetést. Ezt követően pedig a dugattyús gőzgépekkel meghajtott hajóknak nem volt már esélye a rekorddöntésre.Mertens, Eberhard (kiad.): Die Lloyd-Schnelldampfer. Kaiser Wilhelm der Große, Kronprinz Wilhelm, Kaiser Wilhelm II., Kronprinzessin Cecilie. Olms Presse, Hildesheim 1975. 14–15. o.
Utasok elhelyezése Az óceánjárón összesen 1888 utasnak volt hely, ebből 775 főnek az első osztályon, 343 főnek a másod osztályon és 770 főnek a harmad osztályon. Az utasokat 287 első osztályú és 109 másod osztályú lakosztályon illetve a harmad osztály esetében 7 részlegen helyezték el. Az utasok ellátásáról 679 főnyi személyzet gondoskodott, akik közül 229 volt pincér és 42 volt szakács, a többiek komornyikok, borbélyok, fodrászok és más kiszolgálást végzők voltak.A The Great Liners oldal 1970 utast említ, de nem részletezi, hogy ez osztályonként hogyan tevődött össze és ez a számadat milyen forrásból származik. (Angol nyelvű szócikk megjegyzése.)
A két „császári lakosztály” rendelkezett társalgóval, étkezővel, hálóval és toalettel felszerelt fürdőszobával. Nyolc másik lakosztály („luxuslakosztály”) ugyanezzel a felszereltséggel rendelkezett, leszámítva hogy nem volt külön étkezdéjük. Tizenkét lakosztály („állami lakosztály”) rendelkezett egy nagy hálóval, amihez fürdőszoba és wc is tartozott.
Az óceánjárón egy első osztályú lakosztályra szóló jegy ára amerikai dollárnak megfelelő összeg volt, míg egy kivándorló a harmad osztályon mindössze 25 dollárért utazhatott.
Belső építészete bélyegkép|jobb|300px|A koronahercegnét és a róla elnevezett óceánjárót ábrázoló alkotás 1908 februárjából A több mint 700 kabin és a számos közösségi terem belső építészeti kialakításával az NDL a régóta alkalmazott saját építészét, Johannes Georg Poppét bízta meg. Az NDL vezérigazgatója, Heinrich Wiegand és Vilmos császár azonban a Kaiser-osztály (angol becenevükön: "four flyers") negyedik óceánjáróját a célszerűséget szem előtt tartva akarták megépíteni, felváltva az eddig dívó pompadús historizmust. Ezért Poppe nem a teljes felelősséget kapta meg, hanem a luxuskabinok berendezésére ötletpályázatot írtak ki. Erre Wiegand a brémai Eeg & Runge, Wellermann & Frölich, Abbehusen & Blendermann, Runge & Scotland építészirodákat, valamint a birodalom szerte ismert építészt, Joseph Maria Olbricht, a bécsi Szecessziós ház építőjét és a Darmstadti Művészkolónia képviselőjét, Bruno Pault, a modern célirányos építészet előfutárát és Richard Riemerschmidet, a „Kunst und Handwerk” mozgalom fő képviselőjét invitálta meg.Eberhard Mertens (kiad.): Die Lloyd-Schnelldampfer. Kaiser Wilhelm der Große, Kronprinz Wilhelm, Kaiser Wilhelm II., Kronprinzessin Cecilie. Olms Presse, Hildesheim 1975. 14. o.Karl Schaefer: Der Norddeutsche Lloyd und die moderne Raumkunst, in: Dekorative Kunst 11 (1908), 76-90. o. Közülük 1907-ben Wiegand Eduard Scotlandot és Alfred Rungét bízta meg a belső terek kialakításával, akik a luxuskabinokat szófákká átalakítható ágyakkal és asztalokká alakítható mosdóállványokkal tervezték meg. Az összes fémszerelvény aranyozott volt, a felületek alapvetően fehérek voltak, míg az ibolyaszínű amaránt fafelületeket achát, elefántcsont és citromfa berakással díszítették.Studio Magazine, Vol 42, 15 October 1907, retrieved 9 February 2014 Az Ibach-koncertszárnyat a császári udvar alkalmazásában álló berlini Pfaff tervezte meg.ibach.de
Az első osztályon utazók rendelkezésére állt egy dohányzó, egy zeneterem, egy olvasószoba, egy könyvtár- és írószoba, egy könyvesbolt és két „Wiener Café”, melyeket XVI. Lajos korának megfelelően díszítettek. A két kávézó közül az egyik dohányzó volt, míg a másik kizárólag a hölgyeknek volt fenntartva. A hajó minden része a Németország kínálta legmagasabb szintű kézművesség eredményeként született meg: a szalonok tele voltak díszített fákkal és aranyozott tükrökkel. A dohányosok kávézójának volt egy szabadtéri részlege, melyet rossz időben bronz és üveg ajtókkal be lehetett zárni. A női kávézót Marie Antoinette fontainebleau-i kastélyának budoárjáról mintázták. Az első osztály dohányzótermét „modern római stílusban” dekorálták a The Marine Review magazin szerint, a falakat borító festmények a hajó névadójának, Cecília koronahercegné hazájához, Mecklenburg tartományhoz kapcsolódó témákat ábrázoltak. Az étkezőszalont négy emelet magasságban lévő tetőablak világította meg felülről és a falait kék selyemtapéta borította. A szalon berendezésénél innovatív megoldásként elhagyták a hagyományos hosszú asztalokat és helyettük 76 kerek asztalt helyeztek el, melyeknél kettő, öt vagy hét fő foglalhatott helyet. A gyermekek számára külön étkezőt tartottak fent. A konyha egy haltartállyal is rendelkezett, így az első osztályon utazók friss halakat fogyaszthattak. A korban újdonságnak számító módon az étkezőszalonban az utasok plusz költségek nélkül választhattak étlapról és nem voltak a menüre korlátozva.
Míg testvérhajóját, a Kaiser Wilhelm II-t egyesek túlságosan extravagánsnak tartották, addig a Kronprinzessin Cecilie népszerű hajónak számított.
Története bélyegkép|jobb|300px|A Norddeutscher Lloyd négykéményeseit reklámozó plakát bélyegkép|jobb|300px|A Kronprinzessin CecilieManhattannel a háttérben Német szolgálatban A Cecília koronahercegnéről elnevezett hajót a névadó apósa, Vilmos császár keresztelte meg a vízrebocsátásakor. 1907 júliusában kellett volna a tervek szerint útnak indulnia Bremerhavenből első útjára, azonban az út előtt elsüllyedt az itteni kikötőben. Augusztus 6-ra végeztek a víz kiszivattyúzásával és a károk elhárításával. A hajó a Norddeutscher Lloyd transzatlanti útvonalán teljesített szolgálatot Bréma (pontosabban: Bremerhaven) és New York között, esetenként más amerikai városokat is érintve, mint Boston vagy New Orleans. Első kapitánya Dieter Högemann volt, akit nyugdíjazásakor 1913 májusában Charles August Polack váltott a tisztségben. A kor számos ismert személyisége utazott a fedélzetén, köztük például Karl May és felesége 1908-ban.Dieter Sudhoff, Hans-Dieter Steinmetz: Karl-May-Chronik IV (1906–1909), Karl-May-Verlag, Bamberg/Radebeul 2005. 451. o.
1914. július 28-ánEberhard Mertens (kiad.): Die Lloyd-Schnelldampfer. Kaiser Wilhelm der Große, Kronprinz Wilhelm, Kaiser Wilhelm II., Kronprinzessin Cecilie. Olms Presse, Hildesheim 1975. 65. o. menetrendszerűen hagyta el New Yorkot Bremerhaven felé 1216 utassal a fedélzetén. A hajó értékes nemesfémszállítmányt is vitt magával: dollár értékben aranyat és dollár értékben ezüstöt szállított párizsi és brit bankok számára. A hajó út közben kapta a hírt a háború kitöréséről és már Liverpool felé közelített, mikor azt az utasítást kapta az NDL-től, hogy a forduljon vissza és a semleges Egyesült Államok legközelebbi kikötőjébe hajózzon, hogy elkerülje az antant cirkálói általi elfogást. Polack kapitány a barnássárga kémények csúcsait feketére festette álcázásként, hogy távolról az Olympichez, vagy a White Star Line valamelyik másik hajójához tegye hasonlóvá.Arnold Kludas, Die Geschichte der deutschen Passagierschiffahrt Volume 4: Vernichtung und Wiedergeburt 1914 bis 1930, Schriften des Deutschen Schiffahrtsmuseums 21, Hamburg: Kabel, 1989, , 36. o.
Az ezt követő események több bírósági eljárás tárgyát képezték, így jól dokumentáltak. A hajó 1914. augusztus 4-ére való éjjel közelítette meg a Maine állambeli Bar Harbor kis kikötőhelyét és horgonyzott le az ottani öbölben. Ide egy helyi bankár és jachttulajdonos kalauzolásával hajózott be, mivel az óceánjáró egyik tengerésze számára sem volt ismert a hely. Annak okaként, hogy miért nem New York vagy Boston felé vette az irányt, Polack kapitány a brit Essex cirkáló és a halifaxi rádióadó közötti rádióforgalmat adta meg, amiből az derült ki, hogy a briteknek szándékukban állt a nagy amerikai kikötőket szemmel tartani.The New York Times, 1915. április. 2., 4. oAz angol szócikkben az szerepel, hogy a hajó fogytán lévő üzemanyaga miatt esett a választás a félreeső horgonyzóhelyre. Forrásként megadva: USCGHO. (Pontosítandó részlet.)