A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltára (MNL HBVL, 2012 előtt Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, HBML) Magyarország állami levéltárainak egyike, Hajdú-Bihar vármegye hivatalos levéltára, a vármegye és a megyeszékhely Debrecen egyik legfontosabb közművelődési és történetkutató intézménye. 2012 óta a Magyar Nemzeti Levéltárhoz tartozik, mint annak területi illetékességű tagintézménye.

Székhelye és kutatóterme Debrecenben, a Vármegyeháza u. 1/B. szám alatt található, de van egy külső kutatóhelye, a Kossuth u. 12–14. szám, illetve egy fióklevéltára Hajdúböszörményben, a Dorogi utca 5. szám alatt.

Iratanyaga Debrecen város, az egykori Bihar és Hajdú vármegyék, majd 1950-től Hajdú-Bihar megye és települései történetébe enged bepillantást.

Története Debrecen Város Levéltára Debrecen Város Levéltárának alapját a 14–15. században kiadott kiváltságlevelek és birtokjogi szerződések vetették meg. Több adat szerint a városnak már a 15. században saját „kancelláriája” volt, azaz önállóan állított ki okleveleket. Kezdetben a fontos iratok tárolására még elég volt egy úgynevezett „nagy láda”, de már a 17. században egy külön helyiség kellett erre a célra. Egy 1705-ből származó adat arra enged következtetni, hogy akkor már ez a helyiség is zsúfolt volt, mert egyes gyűjteményeket az „öreg tanácsházban” kellett elhelyezni. Ebből a bejegyzésből ismert az is, hogy a levéltárban az iratok skatulyákban elrakva, s csomókban összekötözve állottak.

Az 1700-as években a régi anyag őrzési helye elvált a napi használatú iratok irattárától és felvette az „archívum” nevet; kezelőjük a nótárius lett, de már 1722-ben regisztrátort neveztek ki a városházára. Utóbbi feladata elvileg az volt, hogy rendezze és rendszerezze az iratokat, valójában azonban az első jelentősebb iratrendezésre csak több mint fél évszázaddal később, 1774-ben került sor. Ezekben az években történt meg a közlevéltári iratanyag és a város birtokjogait érintő magánlevéltár elkülönítése, 1786-ban pedig – II. József 1785-ben, ezzel kapcsolatban kiadott rendelete értelmében – az iktatókönyvek alkalmazásának bevezetése is.

Az 1848-49-es szabadságharc alatt különleges szerephez jutott a város magánlevéltára: a kormány Debrecenbe költözésekor egy ideig itt őrizték a koronát, több honvéd zászlót és a központi hadmegye főparancsnokságának iratait is. A szabadságharc leverését követően a város elvesztette önkormányzati jogkörét, amit csak 1867 után kapott vissza. 1915-ben a város vezetői elhatározták, hogy újraegyesítik a két levéltár anyagát, ezzel létrehozva az egységes városi levéltárat. A történeti értékű iratok rendezésével Herpay Gábort bízták meg, aki 1916-ban publikálta a városi levéltár diplomagyűjteményeinek regesztáit, ezzel nagy mértékben és hosszú időre megkönnyítve az oklevelek tudományos felhasználását.

A levéltár az első világháború, a tanácsköztársaság és a román megszállás időszakát is károsodás nélkül vészelte át. A legtöbb gondot így a 20. század első felében a Trianon utáni évtizedek általános leépítései okozták, melyek eredményeként nemhogy bővíteni nem lehetett a levéltári létszámot, de az egyetlen főlevéltáros, Csobán Endre munkaidejének jelentős részét is a városi tanács vette igénybe.

A második világháború alatt sem károsodott a levéltár, viszont a bombázások elől különböző helyekre menekítették az egyes iratrészeket, azok visszaszállítása és a rend helyreállítása pedig több évig eltartott. A városi tanács az e téren tanúsított felelőtlen hozzáállását azzal is tetézte, hogy 1948-ban határozatban kötelezte a levéltárat 60–70 mázsányi irat kiselejtezésére a városi nyomda számára. 1950-ben az Elnöki Tanács egy törvényerejű rendelettel megszüntette a városi levéltárak önállóságát, így Debrecen város is kénytelen volt átadni a levéltárát a Levéltárak Országos Központja részére.

Debrecen Város Levéltára egyébként már jóval a mohácsi vészt megelőző időből őrzött meg okleveleket, melyek közül a legrégebbi 1294-ből származik, és káptalani másolatban maradt fenn. A város történetének kutatását az oklevelek mellett a város birtokaira vonatkozó iratok, a csaknem hiánytalan sorozatban fennmaradt városi jegyzőkönyvek (1547–1848), az 1707-től vezetett polgárkönyv, a népszámlálási iratok és az 1518-tól őrzött végrendeletek segítik. A törvényszéki iratanyag 1604-től 1848-ig őrzi a peres eljárások dokumentumait, a helyi céhek iratai pedig nemcsak történetileg, de esztétikailag is egyedülálló értékűek.

Bihar Vármegye Levéltára A Bihar vármegyei levéltár történetének korai szakaszáról igen kevés forrás áll rendelkezésre. A jogbiztosító és a birtokpolitikai okiratok célzott megőrzése országszerte a 14. századtól kezdődött, vármegyei szinten pedig ezek az alispánok és a jegyzők (nótáriusok) személyes őrzésére voltak bízva. Bihar vármegyében azonban nem mindig volt betöltve a nótáriusi állás, a megyei iratoknak még a 16. században sem volt rendszeres őrzőhelye, emiatt rengeteg irat veszett el az egymást váltó alispánoknál és jegyzőknél. A 17. századtól egyértelműen a jegyző vált a megyei levéltár felelősévé, ettől fogva a megye levelesládájában meg is őrződtek az ügymenetek írásos emlékei.

Az 1723. évi LXXIII. törvénycikk kötelességévé tette az egyes megyéknek, hogy a közgyűléseik tartására alkalmas székházról gondoskodjanak, amelyek egyúttal az archívum kérdését is meg tudják oldani; ennek megfelelően 1725-ben Bihar vármegye közgyűlése is elhatározta, hogy a levéltári iratairól gondoskodni fog. 1726-ban átszállították az iratok egy részét a nagyváradi káptalan conservatoriumába, László Pál őrkanonok őrizetére bízva azokat. 1729-ben további intézkedéseket tettek: a régebbi okmányokat a nagyváradi várba vitték, az újabbakat pedig a városháza épületébe.

Ebben az időszakban azonban a vármegye számára még a régi iratok is gyakorlati értéket képviseltek, tartalmuk jogbiztosító jellege miatt, ezért elrendelte azok lajstromozását. A levéltár iratait – megfelelő helyiség hiányában – még ekkor is nagyrészt a mindenkori főjegyző lakásán őrizték, aki e célra, a vármegye költségén egy önálló helyiség építtetésére kapott engedélyt. Utóbbiban az úgynevezett politikai aktákat, vagyis a közigazgatási és közgyűlési ügyiratokat kellett tárolnia, de egyúttal megbízták az esetenként szükségessé váló irat-előkeresési feladatok ellátásával is. Valószínűsíthetjük, hogy a rendelkezés nem hozta meg a várt eredményt, mert a vármegye nem sokkal később, 1738-ban egy különálló, három szobás és kamrával rendelkező házat vásárolt a váradi püspöktől az iratok átmeneti tárolására.

Mária Terézia magyar királynő uralkodási ideje alatt több rendelkezés született a vármegyei iratok számbavételével és rendezésével kapcsolatban. Bihar vármegye élen járt ezek végrehajtása közül az iratanyag mutatózása tekintetében, s külön gondot fordított az iratok tárolására is: 1760-ban a közgyűlés rekeszek készítését rendelte el, és attól kezdve a jegyzőkönyveket és az iratokat is leginkább ezekben tartották, bár megőrizték a régi szekrényeket és ládákat is. Az iratok védelme érdekében 1769-ben a levéltári szobába való jogosulatlan belépést is megtiltották.

1771-ben a vármegye engedélyt kért új székház építésére. Az akkori terv szerint a levéltár az emeletes épület földszintjére került volna, a kapubejárattól jobbra, egy háromablakos, nagy helyiségbe. (A felépült székházban, 1824-ben végül öt szobában helyezték el a levéltárat, a lajstromozó pedig kétszobás lakást kapott.) 1773-ban a vármegye felsőbb szintű engedélyt kapott másodjegyző választására, II. József uralkodása idején pedig ebből az állásból alakult ki a előbb lajstromozói, a század utolsó évtizedeire pedig a levéltárnoki tisztség.

A levéltár első nagy rendezése 1773-ban kezdődött Thurzó János irányításával; munkáját rövid ideig Bota Benedek folytatta, majd a levéltár vezetését 1777-ben Viser Lipót vette át; neki sikerült 6 év alatt a rendezés hatalmas munkáját elvégezni. Az iratokat az iratképzők szerint tíz tárgyi és négy személyi ügyre csoportosította, ezzel lehetővé tette a közigazgatási, a bírósági, valamint a gazdasági jellegű iratok szétválasztását, illetve elvégezte azok mutatózását is, amit nagyon fontosnak tartott.

1790-től Lányi Márton vette át a posztot, aki a rendezés tekintetében a Viser-féle rendszert vette alapul, de a tárgyi tagolást leszűkítette. A 19. századi utódok egyike, Jakab Mihály új iratkezelési rendet alakított ki, de az ügycsoportok sokasága és (feltehetően a gyakorlatban jelentkező) bonyolultsága 1845-re újabb radikális változtatást érlelt ki: ebben az évben mindenféle tárgyi csoportosítást megszüntettek, az iratokat pedig évenként újrakezdődő sorszámokkal látták el.

A reformkor a levéltárak meglehetősen szűk világában is változást eredményezett: a latin nyelv fokozatosan kiszorult a hivatali nyelvhasználatból, s Bihar vármegye közgyűlése is arról döntött, hogy a levéltár magyar nyelven folytassa működését. Az 1886. évi XXI. törvénycikk 67. paragrafusa a főlevéltárnokokat a vármegye központi tisztviselői közé sorolta, ami egyrészt presztízs és jövedelem szempontjából pozitív fejlemény volt a számukra, másrészt viszont stabilizálta azt a már korábban is bevett, szakmai szempontból kedvezőtlen szokást, hogy a levéltáros a munkaideje döntő részében a közigazgatási apparátus munkáját végezte, esetleg a megnövekedett külső érdeklődésnek eleget téve nemesség-kutatásokkal kellett foglalkoznia.

Az első világháborút lezáró békediktátum nyomán a levéltári anyagot szétválasztották és az anyaországban maradó településeket érintő iratrészek zömét Berettyóújfaluba költöztették, ami komoly törést jelentett a megyei levéltár életében. A második világháború után a kettéosztott megye magyar részének levéltári anyaga Berettyóújfaluban, a vármegyeháza összesen hét szobájában elhelyezve, ládákban és kötegekben várta a rendezést, amihez azonban a minimális feltételek sem voltak adottak.

Maga a Bihar vármegyei iratanyag csak 1688-tól maradt fent: a korábbi iratok túlnyomó része Nagyvárad 1660-as török ostroma idején pusztult el, és tovább csökkentette a mennyiségüket a vármegye Trianon utáni szétdarabolása, az addigi székhely, Nagyvárad Romániához való csatolása is. De még így is jelentős mennyiségű vármegyei, járási, települési, államigazgatási és intézményi irat maradt fent, melyeknek egy része máig feltárásra vár. Az 1622–1848 közti időszakból fennmaradt közgyűlési iratok mellett kimagasló értékűek a vármegye törvényszékének iratai, a járási iratok, az egyesületi alapszabályok és a vízügyi iratok.

A Hajdúkerület, majd Hajdú Vármegye Levéltára A Hajdúkerület a 17. század végén alakult, de a levéltára 1605-től őriz okleveleket és jogbiztosító iratokat; kiemelkedő forrásértékűek a közgyűlési jegyzőkönyvek és az 1707–1846 közti hajdúösszeírások. Az iratok tárolásáról 1688-ból ismert az első adat: nagyobb részüket akkor Hajdúböszörményben, egy kis szobában tárolták, a hajdúk kiváltságait rögzítő okleveleket viszont egy kettős zárú, titkos nyitású ládában, a kállói várban; a napi ügyintézéshez szükséges iratok pedig a kerület kapitányánál és főjegyzőjénél maradtak.

1776-ban a Helytartótanács felhívására Hajdúböszörményben külön levéltári helyiség épült, hamarosan megkezdődött az iratok rendezése is, a feladatra pedig regisztrátort neveztek ki, Csiszár András személyében. A levéltár végleges elhelyezését illetően 1808-ban született döntés, eszerint az iratanyagot a kerület házában helyezték el. A szabadságharc alatt a kerületi levéltár komoly kárt szenvedett el azáltal, hogy az iratok egy részét selejtként a nagyváradi lőszergyár rendelkezésére bocsátották.