A Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára Magyarország nemzeti levéltárainak, illetve Győr-Moson-Sopron vármegye két hivatalos állami levéltárának egyike, a vármegye és Sopron város egyik fontos közművelődési és történetkutató intézménye. 2012 óta a Magyar Nemzeti Levéltárhoz (MNL) tartozik, mint annak területi illetékességű tagintézménye. Székhelye és kutatóterme Sopron belvárosában, a Fő tér 1. szám alatt található.
Különlegessége az MNL más önálló, területi tagintézményeivel való összehasonlításban, hogy illetékességi területe nem fed le egy teljes jelenkori vármegyét, hanem e téren osztozik a győri levéltárral; Győr-Moson-Sopron ezzel az egyetlen olyan mai vármegye, ahol egymástól többé-kevésbé függetlenül két külön tagintézménnyel van jelen a Magyar Nemzeti Levéltár.
A mai levéltár elődje Sopron város és Sopron vármegye levéltárainak 1950. évi egyesítésével és államosításával jött létre, amikor Sopron megyét egyúttal önálló törvényhatóságként meg is szüntették, illetve összevonták Győr-Moson megyével. Az intézmény elnevezése először Soproni Közlevéltár, 1952-től Soproni Állami Levéltár, majd 1968-tól Győr-Sopron Megyei 2. számú Levéltár volt; 1983-ban a Győr-Sopron Megyei Levéltári Igazgatóság Soproni Levéltára, 1993. január 1-jével pedig a Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára nevet kapta meg.
Iratanyagában értelemszerűen elsősorban Sopron város és az egykori Sopron megye történeti értékű iratai lelhetők fel, de itt található a Trianon után Ausztriához csatolt kismartoni, nagymartoni és felsőpulyai járások, illetve a hozzájuk tartozó települések 1918 előtti, maradandó értékű iratanyagának jelentős része, valamint az 1950-ben Vas megyéhez csatolt csepregi járás korábbi időszakokban keletkezett iratai is.
Története Sopron vármegye levéltárának története A soproni levéltár vármegyei része az egykori törvényhatóság fennmaradt – és Magyarországon maradt – iratanyagát foglalja magában. A történelmi vármegye a 20. században kétszer is jelentősen megcsonkult: Trianon után három teljes járását, valamint a soproni járás egy részét – összességében 102 kisebb települést és két várost, Kismartont és Rusztot –, 1950 márciusában pedig a csepregi járás 16 települését csatolták Vas megyéhez. Ezzel egy időben, a tanácsi rendszer bevezetésével Sopron vármegye a törvényhatósági önállóságát is elvesztette, azóta a történelmi Győr és Moson vármegyék anyaországban maradt területrészeivel összevontan alkot közös közigazgatási egységet.
A vármegyének sokáig nem volt stabil székhelye, közgyűléseit és törvényszékeit a középkorban és a kora újkor folyamán több településen tartotta. 1651-ben Nemeskért jelölték székhelynek, a következő évben a nemesség határozatot is hozott arról, hogy a faluban házat vásárolnak céljára. Erre azonban vélhetően nem került sor, mert a létesítendő megyeháza ügye a következő évtizedekben is több okiratban került említésre. 1715-ben született a megye állandó házáról az a határozat, amit immár valószínűleg végre is hajtottak, legalábbis Sümeghy Dezső főlevéltáros kutatási eredményei szerint 1716–1717 során kerülhetett sor a nemeskéri megyeház megépítésére. Ezzel egyébként Sopron még így is élen járt más megyékhez képest, hiszen „hivatalosan” csak az 1723. évi 73. törvénycikk írta elő a vármegyék számára állandó székház létesítését.
Bár a működési iratok rendbetételére már 1732-ben megtörténtek az első intézkedések, a tárolásukra kijelölt helyiség kialakítása és a rendezési munkák megindulása szempontjából az 1738-as év volt határkő. Esterházy Pál főispán ekkor kért részletes írásos jelentést a vármegye közállapotairól, a megyeház felszereltségéről, egyúttal kötelezően előírva a levéltár számára alkalmas helyiség biztosítását. 1741-ben megindultak a komolyabb rendezési és segédletelési munkák is: Horváth György és Büky István levéltárnokok az iratanyagot politikai (közigazgatási) és jogszolgáltatási iratokra bontották, az előbbit 16 tárgykörre osztották tovább, míg a jogszolgáltatási iratokhoz bontás nélkül készítettek darabszintű, alfabetikus lajstromot, az ügyiratokban található személyek, egyes esetekben települések nevei szerint.
A megyeházi falak nedvesedése a következő évtizedekben egyre több gondot okozott az iratok őrzőinek, 1771-ben ezért Jezernicky Károly alispán tataroztatta a teljes épületet, egyúttal az iratkezeléssel foglalkozó tisztségviselőket is nagyobb munkafegyelemre utasította. Az ő alispáni idejében indult meg az évtizedekkel korábban elvégzett rendezési és segédletelési munka továbbfolytatása is, amely már az újabb keletkezésű iratanyagra is kiterjedt. A munkával 1773-ban a másodaljegyzői posztot betöltő, kitűnő és szorgos hivatalnokot, Dallos Mártont bízta meg, akinek a levéltár teljes rendbe hozatalát adta feladatul.
Dallos 1779. április 26-án részletes jelentésében számolt be az addig végzett munkáiról. Ebből tudható, hogy a megyei törvényszék iratanyagát teljesen különválasztotta a közgyűlési iratoktól, illetve a törvényszéki iratokon belül a polgári pereket (civilia) is a fenyítő- és büntetőperektől (criminalia), megteremtve ezzel a későbbi Megyei Pertár alapjait. A közigazgatási iratokban végzett rendezései ugyancsak a mai napig hatályban maradtak: ésszerű osztályozási elveivel lerakta a feudális kori fond- és állagtagolódás alapjait, illetve az 1579–1775 közötti közgyűlési jegyzőkönyvekhez betűsoros mutatókat is készített.
Dacára az elvégzett rendezési munkáknak, amikor gróf Győry Ferenc királyi biztosként 1785-ben nemeskéri szemleúton járt, a megyei levéltár állapotát – leginkább a megyeház fizikai állapota és a helyszűke miatt – ijesztőnek írta le. A gondokkal a megyei közgyűlésben is régóta tisztában voltak, de tenni ellenük csak azután tudtak, hogy II. József 1786. április 8-ai rendelete Sopron szabad királyi várost jelölte ki a megye új székhelyéül.
Kedvezőtlen fejlemény volt a levéltár számára, hogy Dallos másodaljegyzői státuszát épp a következő évben, takarékossági okokra hivatkozva megszüntették. 1793-ban azonban visszakerült hivatalába, így már ő is részt vett az iratanyag Sopronba való költöztetésében és ottani újrarendezésben. Munkáját elismerve a vármegye 1794. augusztus 5-től fizetett levéltárossá nevezte ki, fő feladata a korábbi rendezési munka folytatása és a jegyzői hivataltól újabban átvett iratok rendezése lett. 1809. évi halála után a levéltárosi hivatalban fia, József követte.
1812-ben a vármegyei levéltárnak újból költöznie kellett, mivel a Széchényi családtál vásárolt előző épület a statikai állapota miatt alkalmatlannak bizonyult. Szerencsére az iratokat nem kellett messzire vinni: Novák Krizosztom pannonhalmi főapát engedélyezte, hogy az archívum ideiglenesen a belvárosi bencés rendházba kerülhessen. Az átszállítás irányítása és a levéltár új helyen való kialakítása már Thalabér Ignác feladata volt, aki több újítást is bevezetett: új, részletes lajstromokat készített a közgyűlési iratokhoz, megszüntette az iratanyag félíves alakra hajtott tárolását és elérte, hogy a közgyűlési iratok már lajstromozva kerüljenek a levéltárba. Munkáját 1831-től segédlajstromozóként későbbi utóda, Thalabér István segítette; a 19. század első feléből levéltárba került iratok rendezése és mutatózása kettejük munkájának legmaradandóbb része volt.
A szabadságharc bukását követő másfél-két évtized sanyarú időszak volt a levéltár számára, sokáig nem is volt levéltárosa a vármegyének ebben az időszakban. 1873-ban választották a törvényhatóság archiváriusává Felsőbüki Nagy Miklóst, aki kellő precízséggel látta el hivatalát több mint két évtizeden át. Utóda 1894–1923 között Mészáros János lett, aki megszállottan kutató, búvárkodó személyiség volt, számos olyan új, belső segédletet készített, amik családtörténeti kutatásokhoz, pecsétkataszterek összeállítására is alkalmasak voltak; a járási irategységek is az ő működése alatt kerültek a levéltárba.
Az első világháború végét követő béketárgyalások időszakában sokáig úgy tűnt, hogy Sopron Ausztria részévé válhat, ez pedig a levéltár számára újabb, minden addigit felülmúló költözést jelentett, amivel sajnálatosan nagy arányú iratpusztulás és a rend felbomlása is együtt járt. 1921. január 31. és március 31. között négy vasúti vagonra való ömlesztett iratanyag került Sopronból Eszterházára; a szállítás tervszerűtlenségét súlyosbította, hogy az eszterházi állomáson (ma Fertőszentmiklós vasútállomás) hónapokig senki sem nyúlt a nyitott kocsikban kallódó iratokhoz, csak 1921 júliusában sikerült „tető alá menteni” – akkor is egy, a célra teljesen alkalmatlan építménybe.
Az 1921. december 14-ei népszavazás eredménye, Sopron országhatáron belül maradása újabb fordulatot hozott a levéltár sorsában: a megyei hivatalok visszaköltözésével 1922-ben az archívumot is újra Sopronba szállították. Az ezzel járó rengeteg munkából akkor már betegeskedő Mészáros János is igyekezett kivenni a részét, de a teendők túlnyomó többségét Hoffmann Ede végezte, aki azelőtt Versec város főlevéltárosa volt. Mészáros kinevezett utóda 1923-tól Sümeghy Dezső lett, aki a következő 15 évben teljesen újrarendezte az archívum anyagát, s a korábbi rendezések tagolási rendszerének megtartása mellett számos új tagolási-osztályozási szintet és egységet alakított ki.
A második világháború soproni eseményei során elpusztult a megyei oklevelek többsége és s jelentős mennyiségű járási iratanyag, az 1947-ben elvégzett szakszerűtlen selejtezés nyomán pedig az alispáni iratsorozat vált töredékessé. E károk ellenére a megyei iratkincs értéke ma is jelentős, amiből kiemelkedik a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek 1578-tól induló sorozata, a hozzájuk kapcsolódóan 1597-től meglévő iratokkal. Viszonylagos épségben megmaradtak az adószedői, törvénykezési, árvaügyi iratsorozatok, a nemességvizsgálati iratok és jegyzőkönyvek is, amik a hely- és családtörténeti kutatások szempontjából is alapvető fontosságúak.
Sopron város levéltárának története Sopron, mint egykori szabad királyi város levéltára egyike az ország legrégibb és legteljesebb iratanyaggal megőrződött városi levéltárainak. Házi Jenő egykori főlevéltáros valószínűsítése szerint a városháza kialakításának évében (1422) kezdték rendszerezetten elhelyezni a város számára lényeges okiratokat, melyek száma már akkor több százra rúghatott, és amiket addig vélhetően a Szent Mihály-templom egyik tornyában vagy sekrestyéjében őriztek. Már a 15. század derekán sor került az első rendezésre is, ekkor választotta külön a városi jegyző azokat az okleveleket, amikre ügyviteli szempontból, vagy jogbiztosítási okból még bármikor szükség lehetett, és azokat, amelyek már nem voltak napi aktualitásúak. Erről az elkülönítésről jegyzék is készült, de annak sajnos csak a fedőlapja maradt meg.
1497-ben költözött a városháza – és vele együtt a levéltár is – abba az épületbe, amely akkor épült újonnan, a mai városháza helyén. A 17. század derekáról újabb rendezési munkáról tanúskodik az a kötet, amelybe az egyes királyok uralkodási ideje szerint 18 egységre szétosztva és azokon belül sorszámozva jegyezték fel a város kiváltságleveleinek tartalmi kivonatait; ugyanez a kötet tartalmaz egy listát a város úrbéres községeit érintő oklevelekről is. A további rendezési munkákat 1676-ban hatalmas tűzvész akasztotta meg, a tűzben a belváros nagy része és a városháza is leégett; a levéltári anyagát az adóhivatal épületébe menekítették át, ez azonban az anyag egy részének pusztulását, a megmaradt résznek pedig teljes összekeveredését eredményezte.